Farkas Zsolt: novellától a textusig

"Odané, ott egy őzike, bazmeg!" - mondja K katona K' katonának egy MÁV-szerelvényen utazva. K' katona felkapja a fejét és kinéz az ablakon. Megértette a másikat. Aki nem kérdezi, hülye, most mit nézel kifelé az ablakon?, végtére is ő hívta fel a figyelmét az őzikére, bazmeg. Értik egymást. Tudják, hogy mindketten egy ideális szövegértelem édenének lakói. Az ilyen pragmatikailag tiszta eseteknél látszik: a beszéd működik mint közös kód. És ezzel el is érkeztünk egy végkövetkeztetéshez. Ez a hermeneutika végső érve a dekonstrukció ellen.
De hogy kerülnek oda, a teremtés tökéletes alkotásának csúfságára, azok az idétlen madarak, kezükben éktelenkedő lángpallosokkal? És, odané, ott közelednek feléjük - K-val és K'-vel ellentétben természetesen az édenen kívül - H[ermeneuta] és D[ekonstruktor]. H is be van szarva a keruboktól, de D még az arcát sem meri odafordítani.

Azt hiszem, ismeretelméletileg és jel(entés)elméletileg a hermeneutika és a dekonstrukció hasonló alapvetéseken nyugszanak, bár a dekonstrukció kétségkívül gazdagabb és profibb ezeken a területeken.
Tanulságos példával szolgál Szilasi Lászlónak Darvasi László novellisztikájával, illetve ennek recepciójával foglalkozó írása ("Jánoskám, egyetlenem - mégis oly sokféle", Nappali ház, 95/2). Szilasi jól dokumentálja, hogy a Darvasi-könyvek kritikai fogadtatásának vezérfonala teljesen a történet köré tekeredett. Hogy tudniillik visszajön, és jó-e az nekünk, elegünk van-e már a "szövegszerűségből", vagy ellenkezőleg, le a "világszerűséggel". Balassa Pétert kivéve, így Szilasi, mindenki óne veiteresz hagyományos szövegeknek,

egész pontosan sima novelláknak tekinti A veinhageni rózsabokrok darabjait. És a várt fordulat megérkezik: Szilasi azt kezdi el bizonygatni, hogy a szóban forgó Darvasi-szövegek bizonyhogy tuti posztmodern darabok, és éppen az egyik leghagyományosabbnak tartott Koller, a férj című novellán demonstrálja, hogy tele van elbizonytalanodásokkal, szimulakrummal, disszeminációval, differanciával, a célelvűség és a problémátlanul kontinuus történetmesélés hiányával.
De alighanem Szilasiban végül is komoly kételyek támadhattak érvelése meggyőző voltát illetően, mert írása utolsó fejezetében váratlanul és óvatlanul átbillenti a hagyományos kontra dekonstruktív problematikát abba a hermeneutikai tézisbe, hogy bizony a hagyománytörténet az történik, vagyis hogy a hagyomány az változik, vagyis hogy innen nézve már a Kosztolányi-novellák is dekonstruktívok és posztmodernek: "Én, ha nagyon muszáj, végül is elhiszem, hogy Darvasinál a klasszikus (Kosztolányi-) novella tér vissza, csak Darvasi felől olvasva ama novella-típusnak bizony nem elbeszélés, történet, világszerűség, metaforikusság, eleje-közepe-vége-teljesség [a] per def. tulajdonságai, hanem esetleg szóródás, halasztódás, metonimikusság, simulacrum-jelleg, a megszakítást, megszakítottságot jól tűrő szövegszerveződés - már ott is" (id. cikk, 92. o.). Végig úgy érvel, hogy Darvasi nem hagyományos, aztán a gyors váltás után elismeri ("ha nagyon muszáj"), hogy Darvasi ugyan hagyományos, de már a hagyományos se hagyományos, és ez Darvasi "szövegeinek fényében" válik láthatóvá.
Kérdés, jogos-e Darvasinak tulajdonítani ezt a szövegolvasási fordulatot.
A dolgozat nagy részének érvelése ugyanis jeles hermeneutikai, dekonstruktív és ún. "posztmodern" elméleti belátásokat érvényesít, amelyek nem elsősorban a történeti poétikák rekonstruálására, megkülönböztetésére és kisebb-nagyobb elbeszélésekké rendezésére törekszenek, hanem tudatosan a saját kérdéseiket teszik fel a legkülönbözőbb szövegeknek. "A műtől a szöveg felé", vagyis "A novellától a textusig" megtett út persze Kosztolányié és Darvasié is, de legalább ennyire Barthes-é, Derridáé, de Mané, Gadameré is.

Úgy tűnik, Szilasi érvelése - gyors egymásutánban - aláveti magát a "hagyományos" szó mindkét minősítő használati módja logikájának. A pejoratívnak azt mondja, kicsit gyorsabban, öcsi, azzal a szövegszerű, disszeminált, káosz-elvű agyaddal: vedd már észre ebben a hagyományosnak látszó újban is a dekonstrukciót. Az affirmatívnak azt mondja, lassabban a testtel, apa, azzal a világszerűvel, történetéhessel, zártkompozíció-elvűvel: már a régiek is dekonstruáltak. Az érvelés szimpatikus, mindazonáltal feltűnő, hogy a jelen oppozíció meghatározta két táborral szemben nem komplementer érveket használ, hanem ugyanazt. Mindkét esetben gyakorlatilag a dekonstrukció apologétája. Előfeltevéseiben - pontosabban az alapattitűd effektusaiban - mégis ambivalens.
Ezek szerint, egyfelől, sima hagyományos novellát írni ciki. Másfelől viszont a hagyomány egyáltalán nem ciki, sőt. Osztja az újak alapeszméjét, miszerint ha a szöveg divatjamúlt poétikával dolgozik, akkor rossz. Nem bontja fel az elbeszélés- és időstruktúrákat, hisz a metanarratívákban, nem decentrálja a szerzői ént, nem dekonstruálja a jelenlét-metafizikát, ott nyüzsögnek a transzcendentális jelöltek, miegymás. A régiek felől pedig semmilyen norma nem érkezi

A hagyománynak nincs igénye. Megmentésére nincs más mód (márpedig Szilasiban bízhatunk, hogy megmenti, hisz ő nem az a kritikus, akiben, mint maga mondja, "bálványdöntő, kánon-szaggató destruktív furor tombol") mint hogy bálványimádó, kánon-őrző-védő dekonstruktív furor tomboljon végig a hagyománytörténeten.

Hasonló aszimmetriát produkál Stanley Fish is "Hogyan ismerjünk fel egy verset, ha találkozunk vele?" (Is There a Text in This Class?, Harvard UP, Cambridge, Mass. - London, 1995 (1980), 322-337. o.) című írásában. Ebben elmesél egy nagyon szép történetet, miszerint 1971-ben két kurzust tartott egy egyetemen, rögtön egymás után, ugyanabban a teremben, az első egy a nyelvészet és az irodalomkritika határán mozgó elméleti óra volt, a második pedig egy 17. századi angol vallásos költészettel foglalkozó, és történt egyszer, hogy az első órán felírt öt tulajdonnevet a táblára, az emlegetett elméleti szerzők neveit: "Jacobs--Rosenbaum / Levin / Thorne / Hayes / Ohman (?)", amit egy hirtelen ötlettől vezérelve nem törölt le a tábláról, hanem bekeretezte, föléírt egy számot, és azt mondta a következő óra hallgatóinak, tessék, a mai órán ezzel a költeménnyel fogunk foglalkozni. A hallgatók kitűnően mozgósították a tanult történeti-poétikai, bibliai és egyéb ismereteiket és gyönyörűen megfejtették és gazdagon értelmezték az emblematikus írásművet. Fish ezek után igen sebesen kezd haladni a következtetések útján: megállapítja, hogy nem a szöveg valamiféle "formális karakterisztikája" az, ami alapján klasszifikáljuk, hanem a már valamiként való (f)elismerés az elsődleges, amely elsősorban intézményes jellegű, az ún. "értelmezői közösség" produktuma. "Az értelmezők nem dekódolják a verseket - hanem létrehozzák azokat." (327. o.) A jelentés nem a szöveg inherens tulajdonsága, hanem a kulturálisan, intézményesen nagymértékben determinált értelmezők praxisának korolláriuma. Az értelmezés "objektivitását" megmenteni akaró szerzők, mint Hirsch vagy Abrams, abból az alapelképzelésből indulnak ki, hogy a - többnyire a "szerzői szándékkal" megegyezőnek tekintett - jelentés "ott van a szövegben", és az, aki azt hiszi, kénye-kedvére azt csinálhat vele, amit akar, az egyrészt téved, másrészt bűnös. Van egy - mindig és mindenütt önazonos - objektum, és vannak az - egymástól függetlenül létező és gondolkodó - szubjektumok; vagyis egy "két akontextuális entitás" (336. o.) által meghatározott modell, amelyben a jelentés és az igazság problémájának a megoldása mindig kicsit a "rendőrállaméra emlékeztető" (337. o.) "Derűs igennel válaszolhatunk arra a kérdésre, mely szerint 'Az olvasók hozzák létre a jelentéseket?', és akkor meglehetősen kevéssé köteleztük el magunkat, hiszen éppoly igaz lenne, ha azt mondanánk, hogy a jelentések - kulturálisan meghatározott értelmező kategóriák formájában - hozzák létre az olvasókat." (336. o.) A mondatot így alá is lehet írni, a probléma csak az, hogy Fish összes példája, érvelése és tézise arra irányul, hogy megalapozza az értelmezői közösség abszolút autoritását, amely eléggé hasonlít a rögzített jelentés apologétáinak elszigetelt és felelőtlen szubjektumaihoz.

Fish mindig úgy festi le ezeket - nyilván a provokatív hatás kedvéért is -, hogy úgyis azt csinálnak a szöveggel, amit akarnak, vagyis amit (meglehetősen konstansnak beállított) kultúrájuk akartat velük. És ignorálja azt, hogy - szintén élesen fogalmazva - a szövegnek is van akarata, illetve azt, hogy ama bizonyos kultúra nem önteremtő és csak saját magát újratermelő karteziánus szubjektumként létezik, hanem más kultúrákkal való folyamatos konfrontáció és konfúzió közepette. És ezek a más kultúrák - többek között - éppen az irodalmi hagyomány szövegeiben nyilatkoznak meg. Azt a poétikai rendszert és azt az exegetikai eljárásmódot, amellyel nekiesnek a(z ál)versnek, nem a (saját) kisujjukból szopták, az nem kizárólag a saját kultúrájuk, értelmezői közösségük produktuma, ellenkezőleg, azt úgy értik, mint ama másik kultúra produktumát és annak megértését. A sajátnak nem lenne mit projiciálnia, ha a mást nem introjiciálná folyamatosan.

Gadamernek a hagyomány szövegeivel való találkozást a dialógussal összefüggésbe hozó metaforája kétségkívül nem tökéletes, leglátványosabb fogyatékossága az, hogy a szöveg nem úgy reagál a kérdésemre vagy továbbgondolási kísérletemre vagy ellenvetésemre, ahogyan az a jelenlét-fizikában történik. Mégis, azt gondolom, végeredményben szerencsés metafora ez, amennyiben a kommunikáció és a megértés pragmatikájának a beszélgetésre is jellemző legfőbb aspektusa itt is megvan: a kódok, nyelvjátékok, diszkurzusok elkerülhetetlen reciprocitása, a megértés többszörösen többszörözött ("nyelvszerűen strukturált" - Lacan) tudat(talan)ok közötti megszüntethetetlen relacionalitása.
A valóságelv - mely Lacan után a normák kölcsönös betartásának, a kódok megértése kölcsönös elismerésének fedőneve - ugyancsak különös dolog: nem tudjuk, hogy honnan tudjuk, de tudjuk az alapszabályokat, nem tudjuk, hogy honnan tudjuk, hogy "ez a golyó piros" (Wittgenstein, ugye), de magunkról is és a másikról is tudjuk, hogy tudjuk, és tudjuk, hogy ő is ugyanígy tudja, és azt is tudjuk, hogy ő is tudja, hogy mi ugyanígy tudjuk és így tovább. Másfelől a valóságelv az uralkodó (vagyis az alapvetően neurotikus) szignifikációs kódrendszer fedőneve. Márpedig a manapság szinte kötelezően szabálysértő, reflexív és szubverzív irodalom szükségképpen a pszichotikus szignifikációkat erősíti. (A pszichotikus legprimérebb definíciója, hogy többé-kevésbé felfüggeszti a valóságelvet.) Zavart okoz az édeni tökéllyel működő pragmatikában. A kulturális távolság növekedtével pedig ez a zavar lesz a meghatározó momentum. Nem hiszem, hogy ennek érdekes fel- vagy megoldása az lenne, ha - felszámolva a viszony relacionalitását - kizárólag a saját kódunkat olvasnánk rá a megértendőre. A másod(- és többed-)vonalbeli dekonstrukció valamint az ugyanennyied-vonalbeli hermeneutika eljárása ez: a jelentés kölcsönös megképződését kizáró ráolvasás, melyet meghatároz az ideológia és téveseszme közös jegye, a rigiditás és a másik nyelvjátéka illetve kódjai iránti (minimum) türelmetlenség (de általában agresszivitás). A Sötétség és a Világ erői im-ígyen csapnak össze, akár uralkodó és elnyomott osztályokként és csak ekként, akár fallocentrikus patriarchákként és kisemmizett, megerőszakolt nőkként, akár a jelenlét-metafizikában fetrengő idealistákként, akik nem is tudják, miképpen dekonstruálódik magától transzcendentális jelöltre centírozott szövegük, akár a léttörténetet ignoráló technokratákként.

(Mint e megfogalmazásból kiderülhet, de azért mondom is: egyáltalán nem az ún. "honi hermeneutikára" és "dekonra" gondolok. Mint ahogy Szilasi sem és Fish sem dekonstruktor és/vagy hermeneuta, tehát sehányadik-vonalbeliek nem lehetnek.)

Minden novellát szöveggé lehet változtatni és az összes műfaji és egyéb kódot lehet szándékosan radikálisan eltérő kódokkal konfrontálni. Érdekes is lehet, de módszeresen csinálva biztos, hogy nem az. Az efféle inszisztencia egyébként legtöbbször a történeti tájékozatlanság illetőleg/valamint az érzéketlenség jelölője. A nagyon jó Barthes-nak sikerült a Sarrasine-t átírnia olvasóiból íróiba, vagy Gore Vidal kategóriáival élve, P[ihenés]- F[elüdülés]-ből K[utatás]- F[ejlesztés]-be? Az, hogy a jelentés "szövegtulajdonság"-e vagy pedig a mindenkori olvasó projekciója, terméketlen oppozíció. Azt, hogy egy szöveg novella-e vagy sem, mindenképp meg kell kérdeznünk a szövegtől is. Mint ahogy minden más dolgot is, ami vele kapcsolatos. Az, hogy válaszol-e, nemcsak rajtunk múlik. Ami azt jelenti, rajtunk is múlik. Minden kulturális praxis pragmatikája dialogikus. Minden a másik pozíciójából értelmezhető. És ugyanez vonatkozik a másikra is.