Carlo Ginzburg mostanában gyakran emlegetett könyvcímének elorzása nem kizárólag az e gyűjteményben aposztrofált Szerb ?Tóni? frivolitását idézi, hanem a szerző néhol igencsak szarkasztikus stílusához illő témameghatározás: a sajt természetesen az egyetemes magyar irodalom jelölője, míg a kukacok nyilvánvalóan mi, olvasók, irodalomtechnikusok, kompilátorok és egyéb szakemberek vagyunk; mind, akiknek bármilyen közünk is van az áhított falathoz. Hogy a hasonlatba még a róka és a holló meséje is belejátszik, távolról sem véletlen. Remélem, sem Szerb Antal, sem Czigány Lóránt nem csap a fejünkre ezért.
Különböző műfajú, alkalmú és hosszúságú írások gyűjteménye e kötet, melyeket azonban egységessé varázsol a szerző személyessége: a szülőföld szeretete, a hazától távol élő írástudó tágasabb pillantása és a hazaitól eltérő szempontjai, a (szakmai) dogmatizmus elutasítása, az alkotói függetlenség igénye. Alkalmi írásai egy-egy évfordulóhoz, halálesethez, irodalmi alkotáshoz kapcsolódnak. A vele készített interjúk mintegy feloldják tanulmányainak legfontosabb megállapításait, amelyeknek egyébként különleges ízt ad az a többlet, amit a közelmúlt történelmi eseményeinek a tárgyalásba való bevonása jelent; hiszen az itt közölt írások 1989 után keletkeztek, amikor már itthon is lehetett beszélni mindarról, amiről korábban legfeljebb csak négyszemközt. Történelmi világképének origója amúgy érthető módon 1956 és az emigránslét.
A stílus jellegzetességei azonnal szembetűnnek, és azonosíthatók. Bár Czigány Lóránt távol élt az anyanyelvi közösségtől, mégsem szakadt el tőle, sőt: a távollét írásainak előnyére vált, hiszen elkerülte mind a hivataloskodó, mind a tudóskodó, önmagára záruló nyelvet; igaz: egzakt, szakmai nyelv megteremtésére sem törekedett. Megelégszik azzal, amit szüleitől és tanáraitól kapott. Ez elgondolkoztató: mert lehetséges, hogy vannak olyan korszakok egy-egy nemzet életében, amikor a nyelv szabadsága (és persze a gondolatoké is) belül csupán zárványokban, véletlenszerűen, a másodrendű állampolgárok által őrizve, míg jobbára inkább kívül, az emigránsok gyakorlatában őriződik meg ? noha ők a másik, az idegen nyelvi közeg hatásának vannak kitéve. Politikai és nyelvi expanzióval szemben ugyanis nehéz a közösségi, de végtelen határú az egyéni védekezés.
Ami e válogatásba bekerült, az mindig érdekes, és ez igen jelentős erény. E tabukat nem ismerő témaválasztás, személyekre nem tekintő igazságkeresés, szakmai elveket középpontba emelő kritika a hazai hangnemhez szokott állampolgárt az első megjelenések idején még sokkolhatta is, mert korábban nemigen lehetett a közsajtóban olvasni az 1945 utáni Magyarországról úgy, mint hódoltsági területről, sem a ?Nagy Magyar Elzártságról?, sem a marxista kritika madárnyelvéről. De bírálatban sem volt szokásos az efféle, kritikai jellegű megjegyzés: ?Isten csodája, hogy az irodalomtudomány annyi mindent hozott létre, amennyit sikerült neki, hiszen mint légy a tejbe, a filológiai aprómunkába és a bibliográfiai anyaggyűjtésbe is belekerült az éppen érvényes ideológiai értékrend.? Pláne tanulmány értékű recenzióban keresve sem lehetett találni ilyen sorokat: ?Kemenes Géfin László nagyon rosszul járt. Nem lett volna szabad szabadosnak lennie, szóljon már neki valaki, hogy hazai fogyasztásra egy-két pinát talán húzzon ki a verseiből, mert így nem viszi sokra, hisz pinából bőven van az országban, minek akkor importálni??
A szerző írásainak másik erénye, hogy soha nem elégszik meg a tények puszta feltárásával, megértésükre is törekszik. Persze nem érzelem nélkül viszonyul hozzájuk, hogyan is tehetné meg, hiszen az ő életpályáját is jelentősen módosították 1945 utáni viszonyaink, mégis távolról szemléli a múltat, a maga helyén, példaként, amelyből talán okulni és tanulni lehet(ne), s nem hivatkozásként, a veszteségek ellentételezését várva. Igaz, hogy egyik korábbi kötetének azt a címed adta: Nézz vissza haraggal! ? de ez nem leszámolást, csupán a dolgok néven nevezését jelenti. Ez a felfogás érhető tetten például Urbánusok és népi(es)ek nálunk című írásában is. Az egymást követő és egyaránt kudarcot valló reformnemzedékek nyomon követése összekapcsolódik avval a megállapítással, amelyre a megnevezés pillanatában (1990) csupán a hazai kényszerektől mentes, szabad szemlélet volt egyedül képes, hogy tudniillik Gömbös Gyula, Révai József és Aczél György egyaránt a két, egymásnak feszülő csoportosulás ellenérzéseit használta ki és lovagolta meg, s nem egyenrangú felekre, csupán irányítható közreműködőkre volt szükségük. Persze hozzá kell tenni, hogy a csatlakozáshoz partnerek is kellettek, és bizony igen kellemetlen lenne itt most a neveket fölidézni, még akkor is, ha később közülük sokan csalódtak és visszafordultak. Ehelyett inkább azokét, akik Czigány Lóránt szerint kívül álltak mindkét táboron: Babits Mihályét, Fülep Lajosét, Szekfű Gyuláét. (Nem is érzi magáénak egyiküket sem a mai irodalmi-történeti kánon.) A múlt belátása persze végül is felszámol és kiüresít, az eltávolodás pártatlanná és józanná formál, s gondolkozásra késztet: a társadalmi viszonyok megváltoz(tat)ása vajon együtt jár-e a strukturális és hatalmi-kapcsolati viszonyok meghaladásával is, avagy folyamatosság és maradandóság, megszakítottság és aktualitás csupán Janus-arcként pillant le ránk? És a kiújult acsarkodás mint a modernizáció (újabb) kibillentője? A társadalmi folyamatok, viselkedésminták és beidegződések nem követnék a politikai fordulatokat? Vagy követik, amíg a kényszer tart, azután minden lassan visszaáll?
Hasonló felfogás: érintettség és távolságtartás kettőssége dominál a Felszabadulásunk rövid története címet viselő írásban is. Az 1945-ös általános magyar felszabadulásélmény elmaradását egyetlen magánhangzó hosszúsága, illetve rövidsége kapcsán exponálva, meggyőzően mutatja be a hazugságok ? és ami még annál is rosszabb, a féligazságok ? rendszerét A tizedes és a többiek című film elemzése közben. Következtetései az olvasóban tovább munkálva hatnak. S lehet töprengeni azon, hogy vajon el kell-e fogadni ilyen szerepeket, ha másmilyenre nincs mód ? mert milyen színész az, aki nem lép a közönség elé, milyen író az, aki nem ír, milyen tanár az, aki nem tanít, milyen nyelvész az, aki nem szótároz? (a foglalkozási ág tovább bővíthető).
A kötet egyik legjobb, maradandó értékű tanulmánya az Államosított szavaink átvilágítása, avagy Szótáríróink diszkrét bája címet viseli. Az 1945 és 1989 között keletkezett új magyar szavak és Czigány Lóránt általi értelmezésük a hazai történelem sajátos lenyomatát adják. Megállapításaival nyilván vannak, akik teljes egészében egyetértenek, vagy vitatják bizonyos következtetéseit, ám az biztos, hogy ezen évtizedek valóságát mindez az utókor számára könynyebben értelmezhetővé teszi (majd). A szerzőnek igaza van akkor, amikor a nyelvészek túlzó szabályozásigényét szóvá teszi, illetve a szorító normativitásban is a gondolatrendőrség megnyilvánulásait érzékelteti, de nincs igaza akkor, amikor Kazinczy stílusigényét mint viselkedésbeli előzményt hibáztatja, mert e szemrehányás történelmietlen. Nem lehet a széphalmi mester törekvéseit egy nevezőre hozni közelmúltunk politikai kiskorúsításának a nyelvészetben is tetten érhető tendenciájával ? mert a kettő, mondani sem kell, nem ugyanaz: amikor Kazinczy a választékosabb stílust és világosabb gondolkodást kívánta, a magyar nyelv rá is szorult erre a reformra; elég példaként összehasonlítani egy-egy a XVIII. és a XIX. század első harmadában írt magánlevelet, hogy a különbség világosan kitűnjék. Arról nem is beszélve, hogy a nyelvújítás tisztes szándékáig a napi politika kívánalmai fel sem értek. A szerző persze maga is tudja ezt (ahogyan egyébként a következetes, de nem kizárólagos, nyelvi sajátosságokat is figyelembe vevő helyesírási szabályok szükségességét természetesen elismeri), hiszen Kazinczyról máshol értékén nyilatkozik, itt nyilván csak a jogos indulat miatt szaladt meg a tolla. Ennek az írásnak a gondolatkörét folytatja A politikai textológia című is, amely Szörényi László Delfináriuma kapcsán a politikailag kifogástalanná varázsolt szerzők (csonkított) kiadásairól szól. Szintén nyelvészet és politika találkozását taglalja a Szóbogarászás: a szerző itt az orosz nevek átírásának egyik, személyre szabott magyar különlegességét pécézi ki. Már-már az a bizonyos i betű jutna az átírási szabályokat ismerő és ezért a megmaradt gyakorlatot kifogásoló olvasó eszébe, ha fel nem vetődne a szimpla kis ékezet képviselte eltérés mögötti érzés, amely napjainkban talán nem más már, mint csupán kényelem. Mert mi más magyarázná szigor és szabályellenes kivétel kettősségét? Egyébként ha a szakma nem dönt, a gyakorlat mégis elérhet változtatást, az kell csak hozzá, hogy minél többen helyes átírásban kezdjék használni a nagy vezér nevét, tehát: Sztalin és nem Sztálin; mert bár igaz, hogy a megszokás vaspáncél (Leopold Mozart), azért a hibát mégsem szentesíti.
Több cikk, emlékezés, riport, jegyzetekkel és bibliográfiával ellátott tanulmány foglalkozik e kötet másik két központi témájával: a magyar irodalom angol nyelvű recepciójával és visszhangjával, közvetítőivel, illetve a nyugati magyar irodalommal. Kijózanító sorok olvashatók minderről a jellemzően a ?Van a kimondásnak is értéke? címet viselő riportban is. Szó esik itt többek között arról, hogy az emigráns életforma valójában ?feldolgozó?-lét, s a disszidens és emigráns fogalmak különbözősége politikai töltet hordozója, noha a végeredmény ugyanaz. Fordításelméleti kérdéseket tárgyal az a megállapítás, amely szerint bizonyos dolgok nem úgy hangoznak magyarul, mint angolul, mivel eltérőek a két nyelvterület történelmi, társadalmi, világképi ideáljai és persze reáliái is. De már a felvetett példa, Katona Bánk bánja különvéleményt is megenged. Az ebből készült átültetés ugyanis, amely kiküszöböli az eredeti alkotás nyelvi esetlenségeit, előhozza a sokszor elhangzott kérdést: forma- vagy tartalomhű legyen-e a fordítás? Ha ugyanis a szinte megoldhatatlan feladatra vállalkozó az idegen nyelvi könnyebb megértés kedvéért elveszi a Bánk bán nyelvének darabosságát, lehet-e még fordításról beszélni, s nem inkább átírásról van-e szó, amely természetesen a tartalom hű tolmácsolásával azért adhat valódi élményt? S ha Katona így angolul igen, akkor például Arany miért nem? Ha Kosztolányi tudott nyugatiul, akkor (nagyon egyszerűen szólva) vajon a költőről vagy a prózaíróról van-e szó? Ha ő tudott nyugatiul, akkor mondjuk Babits nem tudott volna? Másfelől, az angol irodalomnak vannak olyan alkotói, például Charles Kingsley, aki bár írt egy verses drámát magyarországi Szent Erzsébetről, sőt, még a XIX. század angol keresztény szocialista mozgalmat is támogatta, azaz társadalmi érzékenységgel rendelkezett, mégsem gondolhatni, hogy fordítása esetén nagyobb magyar olvasóközönsége lenne; de vajon azért-e, mert nem tudott keletiül? A lefordítottak pedig mind igen? A kérdés tehát egy kissé bonyolultabbnak látszik annál, hogy kizárólag ?viszonyulásbeli? tényezőkre lehessen szorítkozni az érvényesülést várva, bár kétségtelen, hogy van igazság abban, amit Kosztolányiról mond a szerző, ám egy más közegben élő, idegen nyelven író, fordításban befogadható alkotó sikere vagy sikertelensége ennél azért többrétegű.
A kötetbe még sok-sok érdekes és némiképp alkalmibb jellegű írás is belekerült, szerteágazó tárgykörökben, csak egy-két témát kiragadva: évfordulós emlékezések; csípős megjegyzésekkel és értékelésekkel teletűzdelt recenziók, amelyekből a személyes érintettségre igen, de elfogultságra nem lehet következtetni; egy kis textológiai lecke Eötvös József egyik művének angol kiadása örvén; és olvasható szomorkás vallomás az élet értelméről, amely címében is a hazai (nyugatos) hagyományt idézi: Emléksorok a kupolás olvasóteremről. Csak egyet lehet érteni Rónay Lászlóval ? aki a Kortárs szeptemberi számában az utóbbi időszak egyik legizgalmasabb, legtanulságosabb olvasmányaként értékelte a szerző újabb kötetét, mert erre a korábbira is igaz ?, ahogyan az Irodalom kényszerzubbonyban című riport végén megfogalmazott gondolattal is: ?iszonyatos veszteség volt, ami történt, nagy kárt okozott a magyar irodalomban, és annak vagyunk ma is az áldozatai, hogy irodalmunk természetes, öntörvényű fejlődése megtört, visszavetődött.? (Kortárs Kiadó, 2002)
