Lehettem volna más is. Talán egy magába
zártan is megnyíló üvegpohár, amelyben oly
kidolgozatlan a forma rendje, hogy a nyers
életanyag az ő pórusaiban lüktető kiegyezés
csupán azzal, ami van, s ami a felszivárgó
fényben szüntelen felé siet. Csakhogy lettem
én más. Nem az utóbbi hetek fáradtsága tett
ilyenné, hiszen, ha most össze is szedném mindazt,
ami, hogy elszántan képszerű legyek, mint szőlőnek
megszakadt kedve préselődött ki belőlem, akkor
is újfent valami kettősség ülne körém, s küldeném mégis
mindnek én szívélyes üdvözletem. Hogy ezentúl mint
és merre, hová hány lépést teszünk, hogy később avagy
az első adandó alkalommal üríti ki a szükségszerűség
véletleneken megkövült szemünk, hogy mint feladat
vagy bűntudat vetődik-e fel a szeretet kérdésköre, s a
görögök műhelye ránk mint elhagyott álomszerűség
omlik-e le, nem tudván, rokonságunk ördöggel, angyallal
mikor támad, magunkénak vallhatjuk-e mi is a mesés
Ezeregyéjszakákat? Hogy anyagszerűségében vagy azon túl
tűnődik bennünk az élet, ahogy a pokol a harmónia után
egy és sok Esterházyé lett? Lám, mint bíbelődik velünk
még a környezet, szerepjátékaiból bennünk is kiválik tán
egy-egy ékezet. Komolyság s rettenet nedve ? a személyes
jelenkor. És a nevetés: az igazi, ami nem a show-angyalok
teste, miként lesz egyre inkább bujkáló kolostorokban festve.
S mint régit látod meg aztán az újdonságot, új címlappal
kerítve régi igazságot. Miközben apró kérdésekkel
fordulsz a másikhoz, hogy mondaná másképpen,
meg, hogy mi a gondja, pohár a pohárhoz önmagát
hogy adja, kutyának nyelvén megül-e a démon, ahogy
gyors futáshoz kenődik a féknyom, hogy ki a gyilkos
itt most, és ki az áldozat, ha ők úgy futnak egymáshoz,
mint két tehervonat, és szavunk merre ugrál, bűn-e a
mosoly is, ha hozzáillesztődik a történet szirma ott,
ahol illesztődni szabálytalan szabály, sőt, ítélendő dolog,
ezeken tűnődtem nem-én és nem-pohár, mert a világban
sok minden értetlenül megáll; noha már, akkor itt, mondaná
az eszünk, de csak oly tétován teszünk-veszünk ? s leszünk.
