Tudod, hogy milyen a mozgó félelem, amikor
tested elúszik a tárgyak szivacsába és a redőnyön
csak úgy mozdul az este, mintha tested barlangjába
ő is csak belesne, s azt gondolod, hogy a világ most
panziót váltott, s jobb, ha nem veszünk már utcai
kabátot, és úgy látod, benned ácsorog és dől jobbra-
balra mindaz, mi addig kinn virágzott: a szorongások
parkja, no ? és az istenkém, hát ő is modortalan, a híre,
akár a hó ? s most még is odavan?, amott nyújtóztatja
szegény a lábát, nem mondta el ő sem a napi imáját,
hisz címeres pecséttel levelet kapott, hogy a szeretet ma
hoppá, betört egy ablakot, annak meg széttört az az
üvegnyelve, és mindent mintha egyként csak magába
terelne, titkos haldoklók és házias szeszélyek, fejtetőn
megálló, falra felkent képek, ingerlékeny esték félig
kiművelve, közöttük az ördög is biz?Isten üdvös
önmagára lelne. Lenne kölnivize, fekete, spriccelős, és
a lét is minden pillanatban a gonosszal viselős. Könyvekben
feltűnne az iszony komolysága, lassan, akkurátusan
? miként tudós cédulázna. Lenne benne tudat és persze
leszolgált idő, a gyógyító techné meg imádott szerető.
Olvasna s próbálna ? mint női illatot ? olyan technikát is,
mi eddig gyorsan kész halálokat hozott. Körbeudvarolná
a halál puha testét, hatékonyan hozná közelebb az estét.
Karját simogatná, enne pirulákat, konjuktív szerepre
ítélné a lábat. Törvényét keresné a mulandó létnek, reális
sorrendjét a feltörekvő szépnek, lenne Thanatosza néhány
tranz-akció, előbb egy kis lét, s aztán már nincs, látod,
semmilyen kibúvó. Így hólyagosodik fel elménkben a
halál, mely sokadik hatványon sürög-forog s ? megáll.
