A két vár pedig omladozott, bús fészke bagolynak,
S a viharok zordon hárfája, hol a rohanó szél
Nyílt kapuk és ajtók szárnyait verdeste falakhoz,
S messze süvöltő dalt zengett a puszta határnak.
(Vörösmarty Mihály: A két szomszédvár)
Hol régmúlt a határfolyó,
szemben-szomszéd vár és várrom...
Torz tükörképükön a tó
árvíznyelő mutatványos.
A hegy lábát béklyózó gát,
s a partifecske fészke ázik.
Maholnap kikötő a vár,
s elárasztva a fellegvár is...
A bús napóra homlokráncán
veríték-gyöngyfüzér-idő,
a feneketlen kút káváján
tengerszem-színű moha nő.
A zsindelytető kámzsaként
redősen omlik a toronyra,
a falban üveg-ék a fény:
veszélyt jelez, ha összeroppan.
Darázshadat öklendezik
a napszúrásos ereszalja,
bebábozódnak kéményei
a pernye-lepkés alkonyatba.
Ez a kápolna... vagy a tömlöc...:
- (az alagút: vakond-legenda) -
kijáratánál angyal..., ördög...,
tudathasadt mestergerenda.
A visszhangoktól éles szavak
belevágnak a csönd hajába,
éj-televénnyé bomlanak
az eltemethetetlen árnyak.
Hol régmúlt a határfolyó,
szemben-szomszéd vár és várrom...
Lapozzál át irgalmasan
partra vetett krónikámon. |
