Fiatalító EÜ-séta

Nem esztétikai séta

Nem esztétikai séta. EÜ. Bezony, hogy EÜ. Bár ez így goromba, de hát a valóság többnyire goromba és kíméletlen. Az emberiség egy része idővel rádöbben, szebb már nem lesz, bármit ken magára. Meg arra is, ha minden szemkápráztatóan szép volna, semmi nem volna szemkápráztatóan szép. Miután ebbe a megváltoztathatatlan ténybe belenyugszik, kicsit elkámpicsorodva ugyan, de megváltozik világszemlélete is.
Korábban parancsba kaptam a napi rendszerességű EÜ-kerékpározást, ilyest. Szerkezet is vagyon hozzá. Nem mondhatni, hogy kényelmes, hogy önjáró, de éppen ez a lényege. Szuszogjon rajta az ember, miközben a szélnek dől, lábában az inak, az izmok harcban állnak az elemekkel, pengenek és ropognak, a tüdő max kapacitással szállítja a vérbe az oxigént, és persze közben a szív is szállít, az erekben lüktetve áramlik, kitolja az érszűkület (és az érműtét) határidejét. És efféle dolgok.
Csakhát ugye, ez nem olyan egyszerű. A kerékpáros csontozata szüntelen veszélynek van kitéve a keskeny maróti úton. Képzeljünk el egy csuklós Ikaruszt, vagy egy pótos IFÁ-t, ahogy átmegy a kerékpároson. Meg se zökken. De semmivel se szívderítőbb, ha egy rozzant 601-es Trabant gyűri be előbb a biciklihátsót, azután a szerencsétlen biciklistát. Totálkár. Ez a kép volt előttem rendszerint, ezzel védekeztem a csábítás ellen -, ami ugye parancs is egy füst alatt -, ezt mondtam a parancsnoknak, hogy de nekem (fölötte a mázsának) sehogyan nem állna jól egy Trabant-versenykerékpár-Onagy mix. Képzelje el ő is - a parancsnok, aki jól emlékszik, hogy harminc éve nem aggódtam ennyire a testi épségemért, felpattantunk a kerékpárra, meg se álltunk kincses Kolozsvárig. Meg vissza. Nem is egyszer. Akkoriban nem aggódtam, nem féltem a kórháztól, arról nem beszélve, nem érdekelt, hogy belőlem aligha lehetne egyszerűen kiszerelni egy Trabantot. Hatvankilós biciklista megúszhatja, százkilós nem. Bárhogyan iparkodva is összekavarodnék olyan fémtárgyakkal, amely fémtárgyak ártanak az egészségnek az élő testbe jutva.
Így történt, hogy ez még a mostani Húsvét előtt természetesen, hogy a kerékpárt kivédtem, a hegymászást kivédtem. Nem védtem ki, mert nem akartam kivédeni a szolid EÜ-sétát, miután az ember úgy érzi hétfő délutánra, hogy semmi másból nem áll, mint lentről fölig pocakból. De erről majd holnap.

Nem esztétikai séta 2.

A séta második napján már elképzelni is nehéz (olyannyira eltávolodott) a korábban megszokott ütemterv. Alább a lecserélt életmenet ismertetése olvasható.
1. 04:50, kisteherautó az erkély alatt, ébred, bekapcsolja a pc-t, kávét melegít, arcot mos. 05:10, gép elé ül, elolvassa az éjszakai leveleket, híreket; 05:55, kávéval kelti a párját, visszaül a géphez; 06-07-ig kiválogatja az aktuális irodalmi meghívókat, válaszol, amire kell, benyit a terasz.hu-ra, megnézi, a kollégák mit raktak fel az oldalra az éjszaka, benéz a fórumba, hétkor elköszön; 07-09-ig megnyomja a teraszt; 09-ig kiválasztja az aktuális híreket a napi hármashoz, nekilát, ha sikerül, megírja, kinyomtatja, elolvassa, megjavítja; 12:00-kor elkészít és becsomagol két szendvicset, felballag (120 m.) újságért, leballag az olvasóköri asztalához (120 m.), leül; 02:00-ig, esetleg tovább, ez a napi újságmennyiségtől függ, olvas; ??:??, hazaindul (120 m.), ebédel, megvizsgálja a postáját, válaszol, ha kell; 16:30, ébred, visszaül a délutáni terasz.hu-ba. Éjfélig hallgatja a tévét, szerkeszti az oldalt. Azután leszédül.
Napi teljesítménye méterben 360 méter. Ha több, fel van háborodva.
Ma viszont második napja hajnali öt előtt tíz perccel leballag a Bánomi átvágáson a városközpontban lévő, hatkor nyitó újságoshoz. Megvásárolja a napi eresztést. Visszaballag. Odafelé is hegy, visszaúton is hegy. Se egy kocsma, se egy pad. Csak a mindenféle szépségek. Az átvágás szép. Tegnap elfelejtette mondani, mit látott: a nők haja locsolás után milyen selymesen lobog. Nem sok hajnali nőt lát a fitamidőben, de akit igen, azoké frissen mosva, selymesen lobog.
A többit holnap.

Nem esztétikai séta 3.

Az ember nem esztétikailag sétál. Ez meg is látszik rajta. Hallatszik a szuszogásán. Még úgy is, ha megfeledkezik róla. Akkor is, amikor a harmadik napon a levegővétel ritmusa megváltozik, nem kapkodja, mint mondjuk az Olvasókörben.
Lassan, tempósan, leengedve a tüdő mélyére a hajnali harmatost. Hozzáidomítva a lépések ritmusához. Az átvágáson lefelé, fékezés közben is feszül a vádli, fölfelé is. Azután egész nap. Jelzi, úgy látja, van értelme a dolognak. Ez nevezik közönségesen izomláznak. Ha nem jelezne, igyekezni kellene, futni. Lehet, az is elkövetkezik (bár alig valószínű).
Autók még alig. Egyáltalán, alig él reggel hatkor a gyalogos város. Néhány kóbor alkoholista, akit kirugdosott ágyából a maligán utáni vágy, egy-egy kerékpáros, fehér munkásbusz szedi össze minimálbérre bejelentett melósait, és a boltokba szállító siető teherautók.
Ma megint nem nézek be az uszodába, pedig a vége az, amikor. Még egy hét az egészségügyi gyaloglás. Egy hét alatt megszokható, rendeződik az egy óra nélkül a nap. Ha átigazodott erre a mechanikára, elkezdhetem próbaképpen a napi egy kilométer leúszását. Ebben a pillanatban túlzásnak tűnik, de ha már lent vagyok, márpedig lent vagyok, onnan mindösszesen elhatározás kérdése, minthogy úszni tudok, víz van, amiben úszhatok, és az úszás egymaga az egészség. Nem várom, hogy Kökény elvtárs gyógyítson meg. Megelőzöm, ha még előzhető.

Nem esztétikai séta 4.

Ahogy gyalogolok bele a reggeli hegyoldalba, akarom, nem akarom, el kell haladnom a tavalyelőtt nyílt fogászati centrum előtt. Ha egyszer egészség, annak minden területet el kell foglalnia. Még nem foglal, de tervezi. Csakhogy a fogászat látványa, a szőrállító emlékek, a gyerekkori, majd a későbbi idegi élménysor a legbátrabb időszakban is rámhozza a frászt, pedig a fogszalonok környékén nincs legbátrabb időszak. Annak ellenére így épült be az EÜ-kódexbe, hogy az elmúlt tíz évben szerencsés természetű fogorvossal hozott össze a sors, csak addig rettegek, amíg be nem ülök a székébe. Ott valahogyan megnyugtat. De hát az is éppen elég, amit addig összeretteg a gyáva ember. Ennek köszönhető, hogy kivárja, fájjon. Nem csak azt, hogy fájjon, de két-három éjszakát még végig is szenved vele.
Hallok egy történetet, és bevallom, már nem is akarok Napkirály lenni. Korábban megesett, ha választani kell, a Napkirály szerettem volna. Most derül ki, hogy XIV. Lajos francia király összes fogát kihúzták udvari orvosa tanácsára. Sorban az összeset. Egymás után. Harapófogót használtak. Érzéstelenítés nélkül. Tudom, egy látogatásra a mai műszerezettséggel is maximum 4 fogat húznak, nem kell szárnyaló fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, min ment keresztül szegényke, ha volt legalább húsz darab foga. Mert ha lent-fönt összesen három, akkor nem szóltunk. A fogaival együtt kitéptek egy-két darabot a szájpadlásából is, ezzel aztán egybenyitották az orr-, a száj-, és a homloküreget. Nem halt bele, de az étel egy része azontúl ebbe a nagy közös üregbe került, ahol idővel összerohadt, förtelmes bűzt árasztva, ami szociálisan elszigetelte a korábban inkább élvetegnek mondható királyt. Pedig ő egy király. Meg se merték neki mondani, hogy te Lajos, kevesebb levegővel beszélj, mert bűzlesz.
Egy másik történet szerint Sztálin (akinek folyamatosan baj volt a fogaival) fogorvosa beleőszült, hogy ő Sztálin fogorvosa, és hogy soha nem tudta este, hol ébred másnap. A KGB valamelyik vallatószobájában, mint imperialista ügynök, aki azzal, hogy fájdalmat okoz a Vezérnek, elvonja az ő idejét és erejét a világforradalom folyamatos exportálásától.
Ilyes dolgokkal nyugtatom magam a nem esztétikai, hanem EÜ-séta alatt, lélekben készülve a fogorvosra, testben a vádlit erősítve, hogy jól megfeszíthessem, amikor felgyűlik az erő, a lukas fogat magammal viszem (karácsonykor rágógumival kievett tömést), beülök a székbe, mert azt se lehet sokáig halogatni. De előtte még az uszoda-kör. Ahhoz is kevés az eltökéltség. Eddig. De mint látható, van remény.

Nem esztétikai séta 5.

Idegösszeomlást kapott Vladimír Meciar azután, hogy szombaton az elnökválasztáson vereséget szenvedett Ivan Gasparoviccsal szemben. Volt némi aggodalom, hogy a szlovákok Meciart választják meg. Nem mintha a szlovák berendezkedésben az elnöknek nagy hatalom jutna, de mégis.
X nap még, és belépünk. Nem vagyok elájulva. Aligha hiszem egy szavát a politikusnak. Akár USA, akár EU, akár román, akár magyar, akármi. Pedig hívő volnék. Reménykedő hívő. Amikor reggel becsörög a srác az újságpénzért, mint ma, az valóság. Ki az összeget a köcsögből, odaadom, darab papírt kapok helyett, és a napilapokat egész hónapban, reggelente. Ez ráció. Az viszont aligha ráció, hogy májustól európai-magyar volnék, azonos jogokkal, lehetőségekkel. És nem csak azért, mert hülye magyar vagyok, nem beszélek se angolul, se franciául, nem vagyok programozó etc.. Azért nem, mert az EU alamizsnával pénzelt fékszerepet szán Magyarországnak. Mi leszünk (újra) a zóna, a kontra, védelem, mint már annyiszor. Árpád apánk a legszebb medencét, de nem a leghasznosabbat választotta. Talán mégsem. Bár Árpád aligha hallott a zonalitáselméletről, és a jósai se figyelmeztették, hogy a tatár, a török, a német, az orosz mind-mind peremvidéknek használ bennünket. Mert ott rombolnak elsőként az érkező éhesek.
Szombaton, lefelé a nem EÜ-sétán új megpróbáltatás. A programban ugyanis nem szerepel, mi van, ha esik? Mert szombaton esett. Tekergette szél jobbról-balról az apró szemű, hideg esőt. Hogy ilyenkor mi a teendő? Beöltöztem, kalap, kabát, indul. Ne hagyjunk ki napot, amíg lehet. Így történik.
Csend van. Még nagyobb csend, mint munkanapokon. Csak rigók, cinegék, verebek, és az eső a kapucnin. A madaraknál éppen fajfenntartó területkijelölés, ami némán ritkán megy. Ráüvöltöznek egymásra. Az érintettek tudják, mi ez, én meg gyönyörködök benne.
A bánomi átvágás legmagasabb pontjáról rálátni a Dunára. Hopp, a felismerés, erre kötelező figyelni. Ha Mečiar nyeri a választásokat, és az jut eszébe a látható déli határvidékről, ami régebben naponta, hogy Magyarország Szolnokig a Nagy Morva birodalom része, és ideje volna Szlovákiához csatolni, ezen az útszakaszon fedezéket kell majd keresni, nehogy.

De ha nem is páncélzat és rejtőszín, vagy pedig komolyabb tempóban áthúzni. Sétáló embert könnyű leszedni. A gyorsabbat nehezen. Belehúzok. Le is, föl is. Mérem az időt, legyen a vágyott egészségen túl valami inspirációs tétel. Sportember volnék, vagy miszar?! Naponta húsz másodperccel javuló teljesítmény. Ennyivel kiegyezek, kiegyeznék. Az új tempóhoz igazítom a levegővételt.
Nem csak az eső, az időmenet se volt bekalkulálva. Úgy szerepel a törvénykönyvben, ne kapkodj, gondold át, tégy próbát, nézd meg, más hogyan járt, amikor napi húsz másodperccel rövidebb menetidőre váltott konszenzus nélkül, hirtelen felindulásból. Csorog a víz a háton a nyakig húzott dzsekiben, úgy jutok haza. Tavasszal, esőben nem bölcs izzadni, arra ott az egész nyár.
És mint a kamaszgyerek lerángatom az átizzadt leveendőket, beülök gatyában a gépbe, a huzatba, kicsit oldalt a nyitott erkélyajtó elé. Hogy száradjak. Hogy a szerkezet a visszarendeződjön a maga ütemére. Mint egy hülye. Agyatlan kiskamasz.
Délelőtt már fázik. Hullafoltos. A kéz, a láb. Minden, ami kilóg. A fark - nem tudni. Este mutat a lázmérő, nem hiszek a szememnek. Öt éve nem voltam lázas. Éjszaka vacogok. Másnapra eldugulva minden rés, amelyeket oxigénbevitel szándékával vágott az evolúció. Képtelen vagyok elszívni egy cigarettát, ez is borzasztó, mert miközben a megfázás első napjainak valamennyi tünete gyilkol, a nikotinhiány minden perccel erősebb. Azt mondják, ilyenkor kell leszokni, de én nem mondok most ilyet, van bajom elég, szolidabb cigarettával kezdek. Megfojt. Így vagyunk. Jönnek a nehéz napok.
(Kedd de.: vannak a nehéz napok.)

Nem esztétikai séta 6.

Betegen, félhullán, ragadva a méztől, köhögve és lázasan az egészségére vadászó sportember (én) nem adja fel, de az időmérő futamokat függőben hagyja egy időre. Öltözik szenvedve, indul szenvedve, mert tudja, elég egyszer kihagyni, aztán megint egyszer, és vége a nem esztétikai EÜ-sétáknak. Pedig nincs mérhető kedve, a vádliban, a comb hátsó felében hangyák masíroznak, egyik másik oda is harap, ha rossz a kedve. Nyögdécsel is ennek megfelelően. Harapáskor hangosabban, a köztes időkben csak úgy, megszokásból.
Büszke magára, nem gyújt rá egészen az újságosig. Sudár örömét nem csökkenti, hogy olyan a cigaretta íze, mint a száraz libaszaré, némi penészes kenyérmorzsával dúsítva. A szaga is olyan. Füle is belefájdul. A füst összerántja a garatot, könnybe lábad a szeme. Mindenesetre megállja, és nem jut eszébe, milyen külső segítséggel állja meg. Megy és megy rendíthetetlenül, mint az ólomkatona. Nem véletlen.
Már odafelé is volt nyomatéka, némi különös de felfelé jövetben az átvágás alján, éppen túl a Szenttamási Kápolnán, mielőtt a meredek szakaszt elérné, a bal térd egyértelműen odaüzen speciális jelzőrendszerével: jó volna, ha a terhelést átsúlyozná. A jobb térdre helyezne valamennyit a szállított tömegből. Megteszi. Kicsivel lassabban, de talán még nem bicebócán fölfelé a hegyoldalon.
Így ér haza. Így ül le a tévé elé, issza meg az első kávét. Így, sajgó bal térddel teszi fel először a kérdést (két köhögésroham között, mert eddig húzta, most rágyújt), talán kései, talán túl korai számára ez a szenvedélyes egészségkeresés. Évek óta nem izzadt le fölöslegesen. Amúgy is utálja az izzadást, még nyáron is. Évekig óta nem köhentett egyet sem (az alapharákolásnak számító hurutos izé mellett), nem fázott meg. Térdei se fájtak, amióta lecselezte magát a versenykerékpárról.
Most itt a gondban. Köhög, fáradt, izzadt, fáj a térde, és tudja, nem csak a bal, a dupla terhelés miatt azonnal visszaszól a jobb térd is, láza éppen elmúlt, kimondottan szarul érzi magát a bőrében, totálisan elhagyta az egészség utáni vágy - mi lesz most? Szuszog, a reggel éppen olyan szép, mint a múlt héten, mégsem élvezte. A virágmézet sem, amit köhögés ellen használ.
Fog összeszorítva, nem merül fel, hogy lezárja a kísérletet. Nem. Majd reggel nem gondolkodik: indul.

Nem esztétikai séta 7.

A mai napon (csütörtök) fájó szívvel, gyengeséget, esendőséget, embervoltot elismerve új határozat született: francba az EÜ-sétákkal, ha megbetegítenek. Pedig verőfény, párabunda a Duna fölött, pedig az év eddig legszebb reggele. Pedig majd megbánjuk.