És a szekrényben a Nagy Csontváz (Részletek Szigethy András Népszabadságbeli dolgozatából) Füzi László, a Forrás című folyóirat főszerkesztője: - Ebben az időszakban nyílt ki előttem a világ, ekkor ismertem meg elég széles metszetben vagy inkább metszetekben a magyar társadalmat, ekkor ismertem meg leendő feleségemet, ekkor találkoztam - a szegedi egyetemen, már elsőévesként - Ilia Mihály tanár úrral, akivel rendkívül erős és élénk szellemi kapcsolatba kerültem, ennek köszönhetően pedig ekkor találtam rá azokra a szellemi problémákra, amelyek azóta is foglalkoztatnak. Ha ezekre az évekre gondolok, akkor először is a tisztes szegénység, még inkább pedig az anyagi kérdésektől való teljes érintetlenség jut az eszembe. Volt valamennyi ösztöndíjunk, s otthonról is kaptam pénzt, ebből kellett gazdálkodnom, amit persze csak alapszinten lehetett megtenni, de többnek még az igénye sem merült fel sem bennem, sem abban a körben, amelyikben éltem. Életemnek ebben a mindenképpen korainak tekinthető szakaszában szinte folyamatosan kapcsolatba kerültem politikai kérdésekkel, anélkül, hogy ezért bármit is tettem volna, hiszen számomra a tájékozódás lehetősége és az irodalom volt akkor is a fontos. Sopronban Szalai Dénes tanár úr sokszor mondta: "Csukjátok be az ablakot, beszélni akarok." A katonaság alatt Elek István volt a legjobb barátom, s noha akkor mindkettőnket az irodalom foglalkoztatott, nyilván politikai dolgokról is beszélgettünk. Egyébként, ha semmi mást nem tettek volna, a katonaságnál akkor is kiábrándult volna az ember az egész rendszerből, annyira telített volt az egész katonásdi a politikával. Ilia tanár úr ekkor kényszerült rá, hogy a Tiszatájtól távozzon, ezt követően tudtuk, hogy figyelik, amit mond, de ez különösebben nem foglalkoztatott bennünket, az élet részének tekintettük. Hetvenes-nyolcvanas évek. Az MSZMP-nek, élén Kádárral bizonyítania kell, hogy teljesen ura a belpolitikai helyzetnek, hogy Magyarországon rendben folynak a dolgok, nincs ellenforradalmi, kapitalista restaurációs veszély sem a gazdaságban, sem a társadalomban, sem a kultúrában. Ennek érdekében mindent keményen kézben kell tartani, megfigyelni és megfigyeltetni az egész társadalmat, mert Kádárt a hatalmon belül balról is fenyegetik. És Kádár Huszár Tibor szavai szerint csak az első titkári pozícióban érzi biztonságban magát. - Húsz év körüliek voltunk a hetvenes évek közepén. Én először még érzelmi alapon olvastam Bibót, s mondjuk Danilo Kist is, azt hiszem, az ő világát még ma sem fejtették meg teljesen, s éppen a sejtelmessége, rejtélyessége élteti a művét. Ilia tanár úr tanítványaként sok mindenhez hozzájutottam, a Szabó Zoltán által Nyugaton kiadott Bibó-kötethez éppúgy, mint az Újvidéken megjelent Borisz Davidovicshoz, s rengeteg más mindenhez, Cs. Szabó köteteihez például, aztán a könyvtárban is sok dolgot találtam, ott olvastam először Németh László Tanúját. Már akkor nagy hatással volt rám az, amit a mellérendelő társadalomról mondott. Ebben az évtizedben ismerhettem meg Ilia tanár úr révén az erdélyi, vajdasági magyar irodalmi életet, külön a szegedi irodalmi világot, beleláthattam valamennyire a (kultúr)politika világába is, egy egyetemi csoportba jártam Csapody Miklóssal, György Péterrel, Kőszeghy Péterrel, legalább húszan szoros baráti kapcsolatban éltünk, tehát a társaim mögött külön-külön ott álló világot is megismerhettem, az úgynevezett társadalmi látóköröm jelentősen kiszélesedett. Csak a magam tapasztalataként mondom: a külső világgal kapcsolatban egyfajta kilátástalanságot éreztem, annak mozdulatlanságát mindenképpen, ezért aztán az sem foglalkoztatott, hogy miképpen kapcsolódhatok hozzá, ennek tudható be, hogy ötödév után csak az utolsó pillanatban helyezkedtünk el a feleségemmel, az egyetemen sajnos nem maradhattunk, az akkori adminisztratív akadályokat csak egy esetleges párttagsággal lehetett volna legyőzni. Befelé viszont teljesen szabadon éltünk, kötetlenül és az általunk elfogadott értékrend jegyében. Mindaz, amit elmondtam, talán akkor válik érdekessé, ha összekapcsolom azzal, amit a hetvenes évekről ma gondolok. Az úgynevezett hetvenes éveket elvesztegetett éveknek gondolom, hiszen már hatvannyolc megmutatta a rendszer megújíthatatlanságát, magát a hetvenes évek kifejezést viszont csak a hetvenkettő és a hetvenkilenc közötti időszakkal kapcsolatosan szoktam használni, a magyar társadalom ugyanis már jóval összetettebb volt annál, hogy egyetlen döntés az élet minden területére kisugározhatott volna. Vagy ha kisugárzott, nem hatott mindenütt azonnal, így a hatvannyolcat követő pár évben is fontos fejlődés ment végbe számos területen. Aztán jött hetvenkettő, a dermedés ekkor következett be, aztán hetvenkilenc és nyolcvankettő között a társadalmi feszültségek rengeteg területen a felszínre törtek. Aztán újabb dermedés következett, az én tapasztalatom szerint a rendszer összeomlása nagyon sokára jött el. De most talán nem is ez a fontos, hanem - visszakanyarodva a hetvenes évekhez -, az, hogy a dermedés időszaka éppen az egyetemista éveimre esett, s az, hogy az egyetemen, abban a világban, amelyikbe ott belekerültem, rendkívüli szellemi gazdagságot, mozgást tapasztaltam. Ady képe jut eszembe, a mag hó alatt. Visszatekintve örülök, hogy abban az évtizedben ezzel a gazdagsággal találkozhattam. |
 Németh Károly, Gáspár Sándor, Fock Jenő, Biszku, Kádár, Aczél és Lázár |
