Gács Anna Grecsó Pletykaanyujáról

      A töpörtyű és a lélek találkozása a boncasztalon

   
   
      Grecsó Krisztián majd minden elbeszélésében valaki dumál, istentelenül.

S ezt kétféleképpen kell érteni: egyfelől a figurák istentelenül sokat beszélnek, másfelől pedig isten ellen való dolgokat mondanak. Hiába mentegetőzik a plébános a Szép című darabban, hogy "a testemen tett gyalázatot, amit Szép ezután rendszerint szemem láttára elkövet, azt nem oszthatom meg Önökkel, mert pacsirtaszavuk zengését venném, és Isten mentsen engem attól, hogy hivatásommal éppen ellentétben halmozzam tetemesnek már bátran mondható bűneim sorát", azért mind csak mondják, amiről hallgatni kéne, csak halmozzák a bűnt. A félelmetes titkok megsejtéséért, a szentségtelenségek elkövetéséért a szép szavak oltárán áldoznak.
    A Pletykaanyu tizenkét elbeszélésének egyik legfőbb erénye az a soha nem fáradó hajlékonyság, gazdagság, lelemény és humor, ami által testet ölt a szövegelés gyönyörűsége. És magának a gyönyörűségnek is a testet öltés az egyik fő forrása: e szövegek nyelve a megszemélyesítés, az anyagítás, az allegóriateremtés végtelen tárháza: "olyan a kasza tényleg, mint valami hölgy, hogy számít a súly, meg a ruganyosság, s végül, de nem utolsósorban a nyak", "olyan a szénadaráló hangja, mint ahogy a halál cipője csikorog ilyenkor"; aki pedig olyan szerencsés volt, hogy evés közben érte a halál, az úgy járt, "hogy még akkor is lökte magába befelé, mikor ő maga már kifelé jött, aztán összetalálkozott félúton a lélek meg a töpörtyű, no, nem volt semmi baj, nem idegenek azok egymástól, hát a töpörtyűt se töpörtyűnek teremtette a Mennyei Atya, hanem disznónak, a lélekből meg egy töpörtyűnyi se marad..."
   
   Úgy tűnik tehát, a huszonötéves író két verseskötete, a Vízjelek a honvágyról (1996) és az Angyalkacsinálás (1999) után a prózában talált igazán magára. Azok a tágabb, lazább keretek, melyeket az elbeszélés tesz lehetővé - s melyek Grecsó Krisztián számára jórészt monológok összeszövését, illetve harmadik személyű elbeszélés esetén is elsősorban a beszéd, a gondolatfolyam félfüggő idézését jelenti -, jobban fekszenek neki, mint a fegyelmezettebb s rövidebb versforma. Elbeszéléseinek hősei, dumásai szenvedélyesen a végére akarnak járni valaminek: élet és halál, test és lélek titkainak, legendák igazságának, álmok és víziók jelentésének, vagy egy rejtélyes halálesetnek, mint a Bolondok című archaizáló szöveg elbeszélője, a faluban tanítói állást vállaló fiatalember. A titkokra persze ritkán derül fény, ha a kutatás vezet valahova, az gyakran inkább valami olyasminek a megsejtése, megtapasztalása, ami kívül esik a beszélők világrendjén, istentelen, hallgatni kellene róla. Ilyen például a több szövegben is látensen vagy nyíltan megjelenő homoerotikus vonzalom, illetve homoszexuális aktus: ott van a kamasz-hősök történetében vagy a plébános fent idézett vallomásában a faluban folyó rejtélyes esetekről.
   
   A kötet kiemelkedően legjobb szövege az öt kisebb fejezetre bontott Én, Schriwanek András, melyben az elbeszélő gyermekkori tanítómesterének állít emléket. A férfi és a női princípium összezavarodása Schriwanek bácsi bölcselkedéseiben is a megismerés, a biztonság határait jelzi: "mert mindenen, fiam, jegyezzed föl a naptárodba, vagy vessző van, vagy vágás, el lehet dönteni mindenről, hogy férfi dolog-e vagy nem, mindenről, kivéve a rettegést, na arról semmit se lehet tudni ilyen ügyben..."

       A megemlékezés, megörökítés, dokumentálás igénye, ami az Én, Schriwanek Andrásban jelenik meg a leginkább explicit módon, tulajdonképpen az egész kötetre jellemző - mint ahogy jelen volt már Grecsó Krisztián verseiben is.

A szubjektív emlékezés és a szociografikus leírás keveredik a gyermekkori környezet, a viharsarokbeli Szegvár irodalmi újrateremtésében - s ez a törekvés, a szövegelés érzelmes-dekoratív, de szinte mindig jól kézben tartott nyelvével együtt jelöli ki Grecsó egyedülálló helyét nemzedékének prózaírói között. Hiszen a mai falusi élet, ha nem is hiányzik teljesen a komoly kritikai figyelmet kiváltó irodalomból, nyilvánvalóan nincs az előtérben, nem kézenfekvő - nem otthonos - terep és anyag fiatal és nem is olyan fiatal prózaíróink számára. Így ezeknek a szövegeknek az is a tétje, hogy hogyan lehet erről a világról úgy beszélni, hogy se valamiféle avítt népiesség, se a könnyen unalmassá váló adomázgatás, se a mesei idealizálás, se a száraz dokumentálás ne uralkodjon el az elbeszélésen, illetve mindezek a minőségek egy friss irodalmi nyelv finom, ironikus keretén belül jelenjenek meg, mely nagyon is tudatában van annak, hogy a provincializmus nem azon múlik, hol vagyunk, hanem hogy hogyan beszélünk a helyről, ahol élünk.
   
   Ez a hely a kötet darabjaiban egyfelől végig azonos: mire befejezzük olvasásukat, jól tájékozódunk a csatorna partján, s a visszatérő figurák, Jaksa tanító, akinek szerecsen unokája van és múzeumot alapított, a bakterből lett polgármester és persze a feledhetetlen Schriwanek bácsi ugyanolyan ismerős lesz, mint Torgyán Józsi bácsi, "aki letelefonált a múltkor, mielőtt a Défoszban tartott volna beszédet, nehogy megint pörkölttel tömjék be a száját". Másfelől meg minden egyes darabban máshol járunk: amikor a falu a kiskamaszkor színtere, akkor maga a világ, amikor egy kósza újsághír szereplője, akkor poros provincia, amikor ördögi történéseknek ad otthont, akkor mitikus erőtér.

      
    A címadó, kötetnyitó darabban megjelölt - nem éppen hagyományos irodalmi - műfaj, a pletyka ezért válhat ennek a prózának az egyik kulcsává: ahogy a pletykában egymás mellé rendelődik ellenőrizhetetlen szóbeszéd és dokumentálható valóság, úgy sorolódnak minden hierarchiát eltörölve egymás után a különböző narratív elemek: a nagypolitika történései és azok helyi visszfénye, fikció és újsághír, történelem és legenda, generációk tapasztalata és szubjektív bölcselkedés szövődik, simul össze a Pletykaanyu elbeszéléseiben.
   
   Magában a címadó darabban igen jól működik ez a keveredés. A palesztinokat csempésző falubeliek lebukása, a kisgazda pártelnök látogatása, a szippantószolgálatot végző Görög története és a többi adják át sorra egymásnak a helyet a falu első bemutatásában, ebben a hrabali kisember-monológban, a lokálpatriotizmus és a provincializmus törékeny határán egyensúlyozó beszédáradatban, melyben refrénszerűen tér vissza a "jó hír", hogy "most már szinte biztos, Munkácsy lakott itt a kastélyban néhány napot. Festeni nem festett. Pihent végre az istenadta, mindig nem dolgozhatott az se. De látszik a képein, hogy egy s más megragadta nálunk. És ez nem is meglepő." Sikerületlenebbnek gondolom viszont ugyanebből a szempontból A Híres-ház címet viselő záródarabot, melyben a főhős a falu legendás épületének a történetét próbálja mániákusan, a megőrülésig felkutatni. Ebben a szövegben az álmok, a legendák, a történelmi emlékezet és a voltaképpeni cselekmény egy meglehetősen zavaros, erőltetett szimbólumrendszer köré szerveződik, s ezáltal éppen e történetelemek önértéke, egymás mellé rendeltsége, széttartása szenved csorbát, az tehát, ami Grecsó legjobb prózáinak a védjegye.

       Az mindenesetre világos, hogy amilyen jó szívvel osztja Schriwanek bácsi a bölcsességet, olyan bőkezűen bánik Grecsó azzal a kifogyhatatlannak tűnő epikai anyaggal, aminek már most a birtokában van. A kötet tizenkét darabjának mindegyikében tucatnyi történetmag és biztos kézzel felvázolt karakter jelenik meg, néha csak egy villanásra. Ami egy első kötetes prózaírónál jóval több, mint duma, hangzatos ígéret.

   *
      Grecsó Krisztián: Pletykaanyu. Jelenkor Kiadó, 2001. 208 oldal, 1300 Ft

   *
      Élet és irodalom, 2001., júli. 20.