Gergely Tamás - interjú Gulyás Miklós Stockholmban élő magyar íróval

Gergely Tamás - interjú Gulyás Miklóssal
   
   
   Találkozások és Búcsú,
   Mentor kiadó, Marosvásárhely, 2003.
   

   
   Miért van egy stockholmi szerző könyvborítóján Wesselényi?
   
   Azért, szerkesztő úr, mert a stockholmi szerző könyve nem kis részben Wesselényi Miklósról szól. De tudom, hogy evvel nem elégszel meg, ezért felsorolom néhány Wesselényi-emlékem.
   1944 decemberében és 1945 januárjában a Wesselényi utcában laktam. Nagymamának nem tetszett ugyanis, hogy svéd védettházban - és nem az ő közelében - tartózkodom, ezért behozatott magához. A gettó kapujában a nyilas megsimogatta a hajam. A ház udvarában, mint felstószolt fa, hevertek a ruhátlan hullák. Az angol repülőgépek szőnyegbombáztak, a katyusák félelmetesen sivítottak. Nagymama nem akart lemenni a pincébe. Ha az Isten meg akar ölni minket, úgyis megteszi. A felszabadulás előtti napon mégis lementünk. A Szent Rókus kápolna falán - a Rákóczi úton - néha megnéztem a jelet, amely a vízár magasságát mutatja. Ki tudja, talán Wesselényire gondoltam.
   Aztán kivándoroltam. Svédországba, könyvtárban dolgoztam, pelenkát cseréltem, az időjárásról társalogtam. És így eltelt negyven év. Wesselényi, annak köszönhetően, hogy a gettó utcájának névadója volt, nem tűnt el teljesen agytekervényeim labirintusában.
   Később báró Wesselényi Miklós szolgálatomba állt:
   Csillaghegyen meglátogattam egyik barátom, volt osztálytársam, aki megajándokozott egy könyvvel. A könyvet olvasva tudomást szereztem egy szabadelvű svéd újságíróról, aki több hetet beszélgetett Wesselényivel. Mint derült égből villámcsapás! Gulyás Miklós találkozott Miklos Gulyassal.
   Nyugállományba vonultam, teszem, amit tennem kell, környezetemnek színlelek, bár Salma unokám iránt való szeretetem őszinte. Wesselényi Miklós és Anders Lindeberg (ahogy a svéd újságírót hívják) csak eszközök, a vergiliusok, asszisztálnak a svéd és a magyar Színjáték megjelenítésénél.

   
   Ki volt Anders Lindeberg?
   
   Anders Lindeberget 1834-ben halálra ítélték, mert jogtalannak tartotta, hogy csak a királynak szabad színházat fenntartani. Felségsértés volt ez, a legfelsőbb bíróság megerősítette az ítéletet. De a bírósági végzés mellé kegyelemből hároméves várfogságot kapott, amit azonban Lindeberg nem fogadott el - jogot kívánt és nem kegyelmet -, és kérte, hogy november 8-án a stockholmi 1520-as vérfürdő évfordulóján és egyben az ő születésnapján végezzék ki. A kormány úgy "mászott ki a csávából", hogy a Franciaországból importált király Svédországba érkeztének 24. évfordulójára a felségsértő politikai foglyoknak amnesztiát hirdetett. Lindeberg akkor sem akarta elhagyni börtönét, de egy óvatlan pillanatban bezárták mögötte az ajtót, és nem tudott visszatérni. Népszerűsége hallatlan volt, összegyűjtött írásai hihetetlen példányszámban keltek el.
   1842-ben Lindeberg - engedély nélkül - Stockholm központjában színházat alapított. A kormány újabb botránytól tartva a megnyitó délelőttjén megadta a hozzájárulását. A színház 1844-ben csődbe jutott, és ha nem is rögtön, de a Királyi Drámai Színház tulajdona lett. A függöny felett ott lógott a felségsértő Lindeberg portréja, a színház igazgatósága nem tiltakozott ez ellen, és az épület 1911-es lebontásáig meghagyta a helyén.
   1840. szeptember 2-án a Galathea nevű gőzös fedélzetén este negyed hét órakor megérkezett Pestre, gróf Széchenyi István társaságában. Ez utóbbi naplójában megemlíti, hogy a svéd utazót Wesselényi Miklós ajánlotta figyelmébe.
   
   Az az ember gyanúja olvasás közben, hogy a történelem csak ürügy számodra elmondani a véleményed a svédekről.
   
   Mért csak a svédekről? A magyarokról talán méginkább. Meg a királyok meztelenségéről, a papokról, az emberi butaságról. De saját gondolatom alig-alig van. Vergiliusaim kezét fogom, ők duruzsolnak, csak nagy ritkán merek beleszólni vagy kötekedni.
   
   Na és milyenek a svédek, a te kortársaid?
   
   A kérdés buta, mert ne általánosítsunk. Milyenek a magyarok? Kulcsár, Bartók? Hoffman néni, a nagymamám, Tolnay Klári? Széchenyi, Bölöni Farkas? Persze a kuruc/labanc, népies/urbánus gondolkodás más mint a lutheri homogén alapokra épült egyszínű és istentelen svéd világ. A történelem másfajta embereket termelt ki az Északi-sarkkör közelében, mint a Kárpát-medencében. A svédországi ötven év után magamban érzem a lutheri reflexeket, bár a kultúrám (vallásom nincs) katolikus. De, hogy Lindeberget idézzem: az egyén számtalan formában mutatkozik, formálja a szokás, a konvenció, a divat és az önteltség. Tulajdonképpen nehéz megmondani, hogy egy népnek mik is a velejáró tulajdonságai.
   
   Még egy könyved jelent meg ugyanannál a kiadónál, csak nem vagy erdélyi? Más szóval lehet erdélyi író egy óbudai?
   
   Az erdélyiek kértek meg, hogy írjak. Óbudán erre senki sem kért.
   
   Nem kérdezném, ha első kötetedben - Hazatérés, Mentor, 1998 - nem szerepelne ez kitüntetett helyen: milyen a stockholmi illetőségű, 56-os, óbudai Gulyás Miklós nemzeti hovatartozása: minek tartod magad: magyarnak, magyar zsidónak, zsidó magyarnak, svédnek, európéernek?
   
   Hogyha tudnám a választ, megtartanám magamnak. Mert szégyellném és primitívnek tartanám. Az identitások a szituációktól függnek. Akinek egyetlen, begyökeresedett identitása van, nem akarja magát megismerni. De hogy mégis mondjak valamit: A magyar néphez nem tartozom, hanem része vagyok. Fél évszázados svédországi tartózkodásom meg kevés, hogy svédnek tartsam magam. De néha lojális vagyok velük szemben. A zsidóságom miatt pedig környezetem nyaggat minduntalan. Ezek az anti- és filoszemiták szívják a véremet. Blokkolják az agyam.
   
   Első kötetedben arról beszélsz, mit kellene az erdélyiek tanuljanak a svédektől, megismételnéd?
   
   Idézek: Svédnek lenni mentes a drámaiságtól. Nincs itt balsors, meg hogy hol hibáztuk el. Nincsenek nemzeti ünnepek. Itt tanultam meg, hogy a kollektív emlékek hiánya, a mértéktartó nemzeti érzés, a történelmi tudatlanság a béke garanciája. A svéd számára svédsége annyira természetes, hogy szóra alig érdemes. Mi más lenne? Testvérnépeik a francia meg az angol. Nehéz elképzelni egy angolt, amint azon tépelődik, hogy Anglia létének van-e értelme, vagy sem, vagy amint szónoki erővel megjelöli országa küldetését; tudja, hogy ő angol és ez neki elég. Vannak országok, amelyek valamiféle áldást és kegyet élveznek: mindenben sikeresek, még szerencsétlenségeikben és katasztrófáikban is, írta Cioran.
   És a magyarok? Az oroszok és a spanyolok édestestvérei. Balsors, meg lélek. Mohács meg a tatárok által romlásba döntött Kijevi Rusz. Hol késik Izabella és a kasztíliai nagyhatalom az éji homályban? Megint a párizsi román: Egyes népek - ilyen az orosz és a spanyol - annyit kínozták már magukat, hogy önnön egyetlen problémájukká emelkedtek: minden tekintetben egyedi fejlődésük arra kényszeríti őket, hogy saját rendellenességeinek sorozatába, sorsuk csodálatos vagy jelentéktelen mivoltába mélyedjenek.
   A svédek Poltavából nem csinálnak esetet. A svéd, ha rosszul megy neki, önmagát vádolja. A magyar a történelmet, vagy valaki mást.
   Tíz éve írtam A hazatérést. Akkor még nem ismertem Wesselényit, Széchenyit, Bölöni Farkast és Anders Lindeberget. Horváth Mihályt és Kölcseyt sem (egy versén kívül). Ha ma írtam volna, Cioran szavait alátámasztottam volna Deákkal, Széchenyivel és Horváth Mihállyal. De a magyar sokszínűséget és a svéd egyszínűséget a Találkozások és búcsú-ban, Cioran nélkül, újra tárgyalom.

   
   Készült egy svéd nyelvű könyv Miklós Gulyásról, a svéd könyvtárosról. Megkaptad ezek szerint az erkölcsi elismerést a társadalomtól, amelynek majdnem egész életed szentelted?
   
   1999 januárjában jelent meg a svéd könyvtárosi életemről szóló könyv. Híres vagy, ha azt akartad! Ne értsd félre, ez a könyv egy szimpatikus, lelkes könyvtárosról szól, aki sok jót tett a kisebbségek könyvvel való ellátásáért, de aki már nincs, olyannyira, hogy nem is vagyok biztos abban, hogy valaha is létezett. Az idén kiléptem a Svéd Könyvtáros Szövetségből, mert már nem az én világom, úgy emlékszem rá mint egy ifjúkori szeretkezésre vagy az első osztrigára.
   De a könyv megjelenésével egyidőben Pesten az Országos Meteorológiai Szolgálat is kiadott egy emlékkötetet Gulyás Ottó halálának 10. évfordulójára. Bátyám és én voltunk a család első egyetemet végzett tagjai. Órásmester apámnak hat osztálya volt, nagymama varrónő, anyámnak már polgárija volt. Ha ők látták volna ezt a két könyvet!
   
   És akkor most Széchenyi "meg van írva"? Vagy folytatod? Netán folytatod az "íródeákoskodást". Ki volt ez a Csatlós?
   
   Mindent megteszek, hogy felejtsek. Olyan hatalmas személyiségek voltak ezek a reformkori magyarok, hogy elvonókúra kell a tőlük való szabaduláshoz. Néhányat már szinte rokonomnak érzek; Horváth Mihályt, Bölöni Farkast, Deákot, Kölcseyt és Bezerédit. Wesselényi és Széchenyi sok jót tett, de a házőrző kutyák nem engednek be a zsibói és cenki kastélyukba. A ménesek és a párbajok sem érdekelnek.
   Igen, íródeákoskodom, bár én másoló szerzetesnek titulálom magam. Az elmúlt évben két könyv megmentésén dolgoztam/dolgozom. Meg vagyok győződve arról, hogy az én érdemem, s a hálás utókornak több oka van nekem megköszönni, mint azoknak, akik a könyveket írták.
   Egy paddal előttem ült Horváth Laci, kövérkés, szemüvege nélkül vak, ő volt az egyetlen az osztályban, aki tudott magyarul. Pedagógusgyerek, egyke, dzsentri család. Apja földrajzra, anyja magyarra tanított engem is valaha. Lacival, akit rajtam kívül mindenki Csontosnak hívott, az irodalom kötött össze. 1956-ban amikor Svédországért én elhagytam Óbudát, őt lecsukták és kiszabadulása után az Operaházban kezdett el dolgozni. A témához tartozik, hogy a börtön után azt hitte, hogy a falakon kívül minden ment tovább, mintha még le sem érettségiztünk volna, és nem lett volna se forradalom, se börtön. Becsöngetett hozzánk és nagyanyám felvilágosította, hogy 1956 decemberében én Svédországba távoztam. Amikor Magyarországra mentem, mindig találkoztunk, de már nem úgy, mint régen. Fal volt közöttünk, de nem tagadtuk meg egymást. A hazatérésből küldtem neki egy példányt. Felesége akkor haldoklott rákban, ő maga már régesrég a tömény rabja volt (amikor ezt olvassa, hallom, hogy röhög, ez a szenteskedő hülye még azt se meri leírni, hogy alkoholista). És válaszol, hogy tetszett a könyvem. Akkor jöttem rá, hogy nekem csak a Horváth Laci elismerése kellett. A régi barátok lettünk megint, mutogatta festményeit, rajzait. És egyszer, biztos akkor se volt teljesen józan, kezembe nyomta írásait, ami a Kádár korszak leírása volt, alulnézetből, az Operaház kelléktárából. Régi-régi írógépen írta, így ma már nem lehet leadni könyvet egy kiadónak. Írását magammal vittem Stockholmba, így lettem másoló barát. Most ősszel jelenik meg a legjobb könyv, amit valaha írtam. Címe: Emlékpróba. Elhitetem magammal, hogy neki is csak az én elismerésem kellett.
   Így kezdődik a könyv:
   
   "Úgy döntöttem, hogy kellékes leszek.
   Ez 1958. nov. 16-án sikerült is. Tekintettel az akkori körülményeimre, könnyű volt elhatározásomat véghezvinni, ugyanis 56 után bezártak, valamit kezdenem kellett magammal. Ma már kénytelen vagyok erről az egész ügyről ilyen hangnemben beszélni (jobb híján, és egy kicsit őszintétlenül) ötvennyolcban ez azért másképp volt.
   Arra emlékszem, hogy akkoriban csúnya, lassú, borongós napok voltak. Tettem-vettem, örültem a nyitott ajtóknak, a papírjaim rendben voltak, nem volt más feladatom, csak az, hogy indítsak.
   Semmit nem tudtam arról, hogy hogyan kell majd viselkednem, mi lesz a teendőm, hova kerülök. Rendkívül ködös sejtéseim voltak csupán arról, hogy milyen a színház, azt hittem, hogy valami olyasmi, amiről olvasni lehet, vagy gyermekkori élményeim alapján elképzelhető. Nem is tudtam épkézláb módon gondolkozni az ügyről, eléggé megviselt voltam. Későn érő kölyök lévén, tulajdonképpen festetlen zöld dió, képtelen voltam megfogalmazni magamnak a velem történteket, apró, de számomra jelentős gomolygások voltak bennem. Mindig azt a percet tudtam csak felfogni, értékelni, amelyik éppen soron következett.
   Ezt a tulajdonságomat mai napig nem megtartottam, és most, ötvenen túl sem tudom eldönteni, hogy ez jó-e, vagy - ebben a mai világunkban - haszontalan, semmit érő gondolkozásmód.
   Ilyen vagyok...
   Védekezésképpen felhozhatom, hogy egy csomó dolgot csak így, mozaik-rendszerben élve, gondolkozva tudok megjegyezni, elraktározni. És ezekből az apró, de számomra mégis jelentős építőkockácskákból áll össze mindaz, ami az emlékeimet jelenti, kis darabjai egy egész kirakósjátéknak, amelyről írok.
   [...]
   Tényleg ronda reggel volt. Én - aki semmiről sem tudtam még - azt hittem, hogy azért, mert a színházban este vannak az előadások, ott teremtett lélek nem kel korán. Emiatt úgy gondoltam, hogy tíz óra felé, délelőtt benézek, ajánlom magam.
   Hajós utca, porta, barna, kopott fakapu. Bent az előtérben félsötét. Üvegkalitkában nagy portás, ernyős lámpa fényében. (Kocsis Sanyi úr, falábával nagyokat tudott rúgni, csakis hivatalból, hivatlan betolakodókba. Tekintélye volt.)
   Kérdezi - mit akarok.
   Mondjuk, elég gyanús külsőm lehetett, kopott lódenkabát, félhosszú haj, sötét (de dioptriás)szemüveg, kövér kölyök, éretlen arcvonásokkal, melyekről sugárzott a gyanakvás és a riadalom.
   Mondom - keresném a kelléktárat.
   Kérdezi - minek.
   Mondom - ott fogok dolgozni.
   Végigmért, és egy tiszteletet követelő mozdulattal intett, hogy merre. Rossz intés volt.
   Először bementem egy csapóajtón, felfelé három lépcső, balra egy félköríves parkettázott, keskeny folyosó, újabb három lépcső, és a zenekari árokban találtam magam."
   
   Azt hittem, hogy evvel az íródeákoskodásnak vége van. Akkor meg Sall László felhívott Göteborgból:
   De nem is tudom már épp miről beszélgettünk, amikor egyszer csak kiderült, hogy Csatlós Jánosnak van egy írása, amely már egy jó évtizede ott porosodik az Európa Kiadónál. Még a rendszerváltás előtt juttatta el a kiadóhoz, de aztán valamiért elakadt, elfelejtették. Ám szerencsére el nem veszett !
   Megkértem budapesti barátomat, Pálinkás Györgyöt, nézzen utána, megkaphatnánk-e a kéziratot. Ezzel egyidőben Gulyás Miklós Csatlós János családját kereste meg azzal a kéréssel, hogy közölhessük az esszét a Két évszak következő számaiban. Mindkét helyen megkaptuk a segítséget. Pálinkás György és felesége, Deszk Erzsébet eljuttatták a kéziratot a budapesti svéd követségre. Onnan Acke Oldenburg, aki éppen pécsi kiállításáról tért vissza Svédországba, hozta el.
   Csatlós Éva, Martin és Péter pedig hozzájárult a szöveg közléséhez.
   János könyve - gondolom, a legnagyobb magyarnyelvű Strindberg monográfia - gondozásomban folytatólagosan fog megjelenni. Mennyit dolgozott ezen János és mint Horváth Laci, ő is hőssé tett engem. Strindberg könyvét reggelenként másolom. Októberben megjelenik az első kilenc fejezet a Két évszakban. Rendeljék meg a folyóiratot (CD): laszlo.sall@swipnet.se.

   
   Kérdezed, ki volt Csatlós? Nemrég írtam róla, ugyanazt adom közre, bár igaz, hogy azóta a kéziratot megtaláltam:
   "Csatlós János 70 éves születésnapjára készítettek barátai és tisztelői egy szép emlékkönyvet. A könyvet nem találom, de biztos vagyok benne, hogy 1990-ben jelent meg, tehát könnyű kiszámítani, hogy János 1920-ban született. Halála évét - 1993-at - pedig azért tudom, mert akkor jártam először Erdélyben.
   Az emlékkönyvvel kezemben könnyebb lett volna írni róla, de a bibliográfia adathalmaza porossá tenné írásomat. Könyv nélkül értekezem.
   Ő már 1959-ben öreg volt, közel negyven éves. A stockholmi Magyar Intézetben - amelyet még a két háború között az öreg gróf Klebelsberg Kuno alapított - tudtam meg, hogy János a latin és francia nyelvek tudója. A nyolcvanas években már gyakran összejártunk, barátok sosem lettünk, mondhatnám, egymásra voltunk utalva. Aztán már megtanultam Csatlóst: Eötvös kollégista volt és az Európa könyvkiadónál dolgozott. Két klasszikusnak számítható fordítása nagyon sok kiadásban megjelent: A nyolcvan nap alatt a föld körül és A három testőr. (Kit érdekelt Óbudán a fordító neve?)
   Thinsz Géza és ő volt a magyar irodalom Stockholmban. Géza volt a nemzeti költőnk, de híd is a két kultúra között. János csak a híd volt, keveset írt, inkább fordított. Szabó Magdát, Németh Lászlót, Esterházyt, József Attilát, Csoórit és Orbán Ottót svédre és Delblancot, Eyvind Johnsont, Sara Lidmant magyarra. Szubjektív válogatás, mert, mint modtam, könyv nélkül emlékezem.
   Élete utolsó nagy műve az 1740-ben született Carl Michael Bellman énekeskönyve volt. János irányításával jeles magyarországi költők ültették át magyarra. A kötet 1993-ban jelent meg. Szinte az utolsó pillanatban küldettem el neki a könyvet Pestről. Mondják, hogy halálos ágyán is a sajtóhibákat kereste.
   János nagyon akart élni. A család vett neki egy televíziót a halál előszobájába. A televízió ádáz ellensége akkor sokat nézte a képernyőt. Különösen a francia adásokat. Utolsó, 1992-es karácsonyi pásztorlevelében azt írta: Nemrég láttam a francia tévében egy interjút egy 85 éves öreg tudóssal. Még vannak tervei a legközelebbi 25 évre, de ha előbb kilövik a katapult-ülésből, Koestler üzenetére gondol, melyet ott találtak az íróasztalán: 'Remélem, van valami odaát'."
   A Strindberg világa még nem készült el, és amíg nem értem a végére, folytatom elvonókúrámat és remélem, reformkori megszállottságomtól megszabadultok.
   
   Széchenyihez visszatérve: hány pohár bort tudott meginni egy ültében, hogy még a svéd borisszák is megcsodálták?
   
   Gyorsan berugott, Wesselényi szerint. De ne felejtsük el, hogy az árvízi hajós talán saját fizikumával mérte össze a gróf "teherbírását". A tébolydában már csak kevés borocskát, esetleg egy-egy pohár pezsgőt ivott. Tegyük hozzá, hogy Lindeberg borivó volt, ezt onnan tudom, hogy adóbevallásában külön tételként szerepel az importált borért fizetett adó.
   Kár, hogy nem kérdezted meg, dohányoztak-e?
   
   
   Forrás: Café