| Özönlő fiatal nők, karcsú és telt testek, mellek, combok és fenekek forgataga, Petőfi, Rimbaud és még ki mindenki vonásai tűnnek föl egy-egy pillanatra az ifjú férfiarcokon, zúgás a fülekben és felajzottság a szemekben, ritmusra hullámzik a tömeg a színpad előtt, kezek a magasban, a tekintetek az énekesen, vágy- és izzadságszag kevereg a hatalmas teremben, kilötyögtetett sörök tócsái, széttaposott műanyagpoharak, eldobált szalvéták és papírzsebkendők egynemű masszává gyúrt mocska a tipródó lábak alatt, hullámzó színes fények öntik el időről időre a színpadot, a bulizók homályban lüktető tömegén ostorként végigsuhint olykor egy hidegfehér fénycsóva, a sötét sarkokban, az oszlopok tövében és a földig érő ablakfüggönyök fedezékében oldódó szájzárak, viharos nyelvleckék, már-már iparszerű kézművesség, a dobok és a basszus döndülései a gyomorra és a szívre mért ütések, kéjes fájdalom, a házmagas hangfalak tövében az önkívület határán támolygó alakok, a zajtól megerőszakolt fiatal nők és férfiak, hegyomlásszerűen dübörög a zenekar, az új nemzedék földindulása, özönlik le és nyomul fölfelé a széles lépcsősoron, tektonikus mozgások a büfé, a toalett és a táncterem háromszögében, révületre és valami megnevezhetetlen rémületre látni a fellobbanó villámfényekben a kitágult pupillák mélyén, a verejték, a folyamatosan csapolt sör és az emberi testek kipárolgásainak gőzfürdője, a "miénk a világ" és a "nekünk már semmi sem maradt" életérzése a holnap értelmiségének ajzott levertségében, frissen szerzett tudás és évmilliók zsigerekben hordozott tapasztalata feszül egymásnak a sörsorállók lökdösődése közepette fölszakadó mondatfoszlányokban, a színpadról a szemüveges, fiatal sámán egyre tüzeli övéit, a tömeg ritmikus rángása már az orgazmushoz közel, a zenekar és a táncolók perceken vagy egy örökkévalóságon át felváltva és egymás szavába vágva ordítják az utolsó dal utolsó sorát, "részegen ki ki visz majd haza?", a dobos egy utolsó sortűzre emlékeztető könyörtelenséggel végez a zenével és a bállal, a mennyezetvilágítás kékesfehér hullaházfényében félsüket gépiességgel mentik a zenészek és a technikusok a menthetőt, tekerik a kábeleket, pakolják a hangszereket és az erősítőket, szervezett visszavonulásnak álcázott pánikszerű menekülés, vert hadként, a pohár alján lötyögő életmentő utolsó korty italokkal bóklászó magányosok és kisebb különítmények a néptelenedő házban, a mellékhelyiségek katasztrófasújtotta területek, az egyetemi aula és a kapcsolódó terek: tájkép, csata után, az ég alján mintha derengene, de a túlpörgetett biológiai órák a sötétedésnél tartanak, egy végtelenül elhasznált fiatal férfi áll a bejárat előtt, a már majdnem üres térség közepén a szürkületben, a műanyagpohár alján lötyögő sörét a fölkelő nap vagy a még világító lámpa felé emeli, "és most hová?". |
