Gyermeki viszonyban a tudással (beszélgetés Sáfrány Attilával)

    a vallásosság alanyi viszony    

   " Jó volna, ha nemcsak a gondolataimban, hanem az életemben is kifejeződne a próbálkozás lenyomata, legalább úgy mint erőfeszítés a megvalósításra. A hitelesség követelménye ugyanis a modernitás-utániban szerintem már nem kezelhető mellékes tényezőként." (Sáfrány Attila)
   
   Még közeli ismerősei sincsenek teljesen tisztában vele, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkozik a kishegyesi Sáfrány Attila. Hittantanárnak gondolja az, aki tudja róla, hogy diplomát szerzett a szabadkai püspökség Teológiai-Katekétikai Intézetében. Jövendő teológusnak tekinti az, akinek egyetemistaként, a vallástudományi szak hallgatójaként mutatkozik be. Irodalomközeli emberek mint sajátos hangon megszólaló prózaírót ismerik, de közben költeményeivel is gyakran találkozhatunk. Publikációival nálunk is, és a határon túl is jelen van. A Táltos folyóiratot említve, annak alapító szerkesztőjeként, irányvonalát meghatározó egyéniségeként kerülhet szóba Sáfrány Attila neve. 1996 és 1999 között volt a folyóirat főszerkesztője, de annak szemléletváltása után már nem adta nevét ahhoz a Táltoshoz, ami már az elnevezésén kívül semmiben sem emlékeztet az általa szerkesztettre. A múlt történéseinek felemlegetése helyett most a jelen dolgairól faggattam.
   
   Szerencsésnek mondhatod magadat, mivel lakhelyedhez viszonylag közel, bár a határ túloldalán, Szegeden nyílt vallástudomány szak. Létrejöttéről mit tudsz mondani?
   
   Erről inkább az alapítókat kellene kérdezni, de úgy tudom, hogy nem ment minden zökkenőmentesen, meg kellett küzdeni az elfogadtatásáért. Mivel a vallástudomány egyike a legfiatalabb tudományágaknak, eddig még Magyarországon is csak Szegeden nyílt ilyen tanszék. Úttörőszerepe miatt kihívást jelent az előadóknak és a hallgatóknak is. Én a hallgatók második generációjához tartozom.
   
   Pontosan mi jelent az, hogy "vallástudomány"?
   
   A kérdés helyénvaló, mert gyakran szembesülök vele, hogy egyszerűen a teológiával veszik egy kalap alá. A vallástudomány azonban nem teológia. Felekezetileg nem elkötelezett. A vallástudomány egyszerűen a világi tudományok egyik ága.
   
   Te miért iratkoztál ide ?
   
   Mert ez az első lehetőségem, hogy intézményes formában is tanulhassam azt, amivel egész életemben foglalkozom. Tizenöt év önképzése előzte meg, de közben diplomát szereztem a szabadkai püspökség Teológiai-Katekétikai Intézetén is. Ami számomra a Vallástudományi Tanszéken legfontosabb érték, hogy itt felekezeti elkötelezettség nélkül foglalkozhatom vallási kérdésekkel. A felekezeti elkötelezettség hiánya természetesen nem jelenti az empátia hiányát is, mert empátia nélkül ezekkel a kérdésekkel nem érdemes foglalkozni.
   
   Van-e társadalmi igény erre a szakra?
   
   Ez még szakmai körökben is vitatéma. Azt, hogy mire van társadalmi igény a közízlés és a felülről irányított reklám és egyéb támogatás határozza meg, nem annak a valaminek a valós értéke. Érdekérvényesítésre van szükség a vallástudománynak elkötelezettek részéről.
   
   Te hogyan vélekedsz erről?
   
   Szerepét és jelentőségét abban látom, hogy valamiképp találkozik benne a modernitás korában szembekerült két terület: tárgya a vallás, módszertana pedig a tudománytól kölcsönzött módszertan. Így egyaránt adni tud mindkét területnek: segíthet abban, hogy a vallásos ember a modern feltételekhez igazítsa a hitét, ugyanakkor a tudománynak is segítségére lehet abban, hogy megértse az előző vallásos korszakok emberének a gondolkodását. Habár ezek csak részigazságok. A vallástudomány önmagában véve egy külön, autonóm területe a tudománynak.
   
   Miben különbözik a természet- és a társadalomtudományoktól?
   
   Abban a lényeges pontban különböznek, hogy a vallástudomány a tárgyilagosság módszerével az alanyit vizsgálja, ugyanis a vallásosság egy alanyi viszony. Ezért közelebb áll a társadalomtudományokhoz. Azok közül is talán a pszichológia hasonlít leginkább hozzá. Csakhogy a pszichológia az alanyiságban az egót, az átlagember világi énjét veszi szempontul, míg vallástudomány tárgya, a vallás, az istenivel, a világin túlmutatóval kapcsolattartó ént tartja szem előtt. Ott ahol a pszichológia elmozdul a világin túlmutató viszony vizsgálata felé, automatikusan vallási jellegűvé válik, mint Jungnál, vagy Frommnál. Ugyanez elmondható a filozófia alanyit vizsgáló részéről, az egzisztencialista filozófiáról is. Ahol az alany alatt a világin túlmutatóval, a numinózummal kapcsolattartó ént érti, ott az egzisztencialista filozófia szükségképpen vallási jellegű lesz (Kierkegaard, Jaspers, Bergyajev, Heidegger stb). A vallástudomány az a diszciplína, ami az alanyit tárgyilagos módszerrel próbálja föltárni a vallási tapasztalatok vizsgálata által. Erre hatalmas szüksége van a posztmodern kornak, amelynek beköszönte csak néhány évtizede vált tudatossá a számunkra. Ezért én úgy gondolom, hogy a vallástudomány az eljövendő korszak egyik legperspektivikusabb ágazata.
   
   A posztmodern kort említed. Az életrajzodból kiragadott részletet idézek: "Most harminckét évesen úgy látom, hogy egyetlen központi gondolat köré épül minden tevékenységem, az elmúlt, a jelen és az eljövendő: lehet-e metafizika nélkül tartósságot remélni bármitől is? Tekintettel arra, hogy mai (poszt)modern világunk elit gondolatkonstruktuma sarokkövévé tette a metafizikatagadást. Én ennek ellenére, a feltétlenbe vetett feltétlen hitemmel is mélyen posztmodernek érzem magam, a szó szó szerinti értelmében. Modernitás utáni embernek szeretném tudni magamat, mert a legszebb álmom, amit soha semmi sem tudott kiverni a fejemből, a velem egyidős gyönyörű álom, a modernitás, vagyis az ész diktatúrája végéről szól. Ezekből egyenesen kell következnie, mint két premisszámól a konklúziónak, hogy véleményem szerint létezhet egy olyan posztmodern, tehát egy olyan modernitás-utáni, amely a metafizikait is magába foglalja. Sőt egyenesen arra épül." Van valami hozzáfűznivalód még ehhez a témához?
   
   A posztmodern számomra nem divatfogalom, hanem társadalmi realitás. A posztmodern számomra pontosan azt jelenti, amit szó szerint kifejez: a modernitás végét, vagy a modernitás utáni korszakot. A modernitást az ész diktatúrája, egyeduralmi törekvése, kizárólagossága jellemezte. A posztmodern tehát az ész diktatúrájának a vége.
   
   A saját hozzáállásod és a vallástudomány hol találkozik?
   
   A vallások az embert érintő végső kérdéseket kutatják. Én is. A vallások adta válaszokat én mindig is szabadon, felekezeti elkötelezettség nélkül próbáltam megérteni, mint ahogy a vallástudomány módszertana is. Itt találkozik az én hozzáállásom a vallástudomány módszerével.
   
   Jelenlegi terveid?
   
   Tanulni szeretnék. A mai társadalmi normák szerint ennyi lehet, hogy kevésnek tűnik, de nekem ez a legfontosabb. Ehhez most Szeged nyújthat a legtöbbet. De a "sorsomat" oda is vittem magammal. Most is kétéltű életre vagyok kényszerítve a pénzhiány miatt. S amennyire a lehetőségek engedik a megtanultakat átadni is.
   
   Tehát a pénzhiány is, és még mi nehezíti meg napjaidat?
   
   Anyagi, de szellemi támogatás tekintetében sem érzékelem a közösségi értékelést, de ez biztosan nem fog eltántorítani célomtól. Azért mégsem vagyok teljesen egyedül, mert néhány itthoni ember jóindulattal, megértéssel van hozzám. Ez nagyon fontos dolog. Így jelenleg számomra a pénzhiány az egyetlen komoly gond, de ez sajnos elég nagy ahhoz, hogy mindent libegővé tegyen. Költségtérítéses hallgatóként - ami nem a fölvételi pontszámaim miatt vagyok, hanem azért, mert az illetékesek nem sorolták a vallástudományt a támogatottak listájára - mindent fizetnem kell, és önmagamon kívül másra nem támaszkodhatom.
   
   Honnét teremted elő a megélhetésed költségeit, és a tandíjat?
   
   Eddig úgy, hogy nappal az egyetemen voltam, éjszaka dolgoztam.
   
   És mikor aludtál?
   
   A kettő között, és persze a hétvégén igyekeztem bepótolni a lemaradást#8230;
   
   Meddig lehet így bírni?
   
   Nem tudom. Majd megtudom. Én vagyok a kísérlet saját magamnak. De őszintén remélem, hogy az anyagi körülményeim még jobbra fordulhatnak.
   
   Még kéziratban lévő, vegyes műfajú, kiadásra váró könyvedben a szépíró és a gondolkodó egyszerre tűnik elénk#8230;

   Az írói attitűdömet egyetlen központi gondolat határozza meg: az én misztériuma, az én szemlélése, ami szükségképpen egy kettészakadt állapotot teremt, hiszen az én szemléli az ént. A tárgy és az alany így egybeesik, ez adja a feszültségét ennek az írásmódnak. Ez a feszültség egészen másként vetül le a prózában, mint a versekben, a különböző élethelyzetek tükrében.
   
   Mostanában jut-e időd írásra?
   
   Az egyetem és a munka mellett nagyon kevés időm marad rá. Gyülemlik az elkezdett, de be nem fejezett írás. Azért nem panaszkodom. Szükség van a változásra, az új környezet nyújtotta benyomásokra. Ennek jótékony hatását már érzékelem az újabb szövegeimen. Sok új, de sokkal több, már jól ismert dologgal találkoztam eddig: az ismétlés a tudás anyja, s ha így van, akkor az új ismeret a szülőatyja. Most mind a kettővel jó gyermeki viszonyban vagyok.
   
   Ebben a hasonlatban a gyermek a tanuló embert jelenti?

   Igen. Sokszor úgy érzem magam, mint egy gyerek, pedig már nem vagyok abban a korban. Nyilván azért van ez az érzet, mert próbálok minél teljesebben megnyílni a sors irányíthatatlan döntései és a tudásszerzés előtt. Más választásom nincs is.
   
   Úgy beszélsz, mint aki mindent a tanulásra tett fel#8230;
   
   A tanulás lehetősége mindig új világra nyit. Az ember látja hiányosságait, behozandó lemaradását az egyes területeken. De lehet, hogy van, amit már sohasem hozhat be, mert elszállt fölötte az idő. Azt viszont nyugodt lélekkel mondhatom, hogy amivel itt találkoztam csak megerősített abban, hogy jó úton jártam eddig. Sokat jelent rokon gondolkodásúakkal találkozni. Lelket pihentető oázis. Egy másik, mélyebb értelemben, az ember világi létének egyetlen oka lehet: az önmegismerő tanulás.
   
   Írással kapcsolatos terveid?
   
   Összeállítani egy esszékötetet. Ezek az esszék különböző területeket járnának be: az individuáció, az én kiszakadása, az alanyi és a tárgyi elválása, az ész diktatúrája, a saját krisztus-képem, történelemszemléletem, irodalomfelfogásom stb. A befejezetlen, lehet hogy befejezhetetlen írásaim kaleidoszkópja lenne ez a kötet, melynek egyetlen összekötő kapcsa az a másként-gondolkodás volna, amelynek a kikristályosításán már tizenöt éve dolgozom. Ez a kapocs azonban egy vaskapocs. Az életem formálta azzá, ezért hiteles.
   
   Úgy látom, hogy az ismertetett nehézségek ellenére én mégis egy boldog embert faggatok. Jól látom?
   
   Igen, jól.
   

    Sáfrány Attila: Asszociációk a növény kapcsán
   
   Ha a növényekről kérdezel, először a fák jutnak az eszembe, s csak utána a virágok. Az asszociáció a törzs magába záródó, önmagának elég, konok szilárdsághoz vezet, s csak később ötlik fel, hogy van a növényeknek egy tisztán kitárulkozó, önmagát ajándékozó oldala is, a virág. Az, amivel neked is oly sokszor adósod maradok.
   A következő gondolat, a virágcsokor utáni, már egészen másról szól. Herakleitosz is megmondta -mégha a filozófustörténészek szerint nem is ezekkel a szavakkal- hogy ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetünk. Ez pedig már a harmadik gondolat. Miközben, mint sokszor, a második kimondásával is adósod maradtam.
   De ez a harmadik alapján már fölsejlik, hogy olyan az asszociációk sora, mint a fás növény szétágazódása: kiindul a gyökérből, az alapgondolatból, majd folytatódik egyenes irányban növekedve a rokon gondolatokkal és egy pontot elérve gáttalanul, mégis szabályosan oszlani kezd a gondolat-áttételek céltalan útján. Ilyen átlépés volt, hogy erről az önépítkező folyamatról elsőként a fraktálok képe villant elmémbe: vég nélkül gyarapodni, ámde úgy, hogy az előírt módon hozzáadódó új elemek kicsiben tartalmazzák a kiindulási alapot. Ezen a módon is leirható az asszociációk sora. Az utóbbi kísérlet belső, az előbbi külső oldaláról próbálja fölvázolni a gondolathidak konstukcióját. Ez a tudat-építmény kétségtelen, hogy csupán akkor mutatkozik az externitás és az internitás megosztottsága nélkül, amikor te jutsz eszembe a növényről. Mert a növény képzetében te vagy az a belső kötőerő, amelyet a fraktálok mint egységet a kicsitől a nagyig, az elsőtől az utolsóig visszatükröznek. Úgyszintén te vagy a szétoszlás kútfője: arcváltozásaiddal öltenek más és más formát a gondolatok, a hozzád hasonulás görcsös igyekezetében. Ellene vetheted, hogy ez pontosan fordítva van. Hogy én vetítelek bele a dolgokba, s nem a dolgok vetülnek ki általad. De hát pontosan te ne tudnád mi az a Sakti, a női, te ne ismernéd, ki az a Sakti, a Nő, épp teelőtted volna rejtett kicsoda Sakti, a női és a nő találkozása bennem?
   Habár ki tudja, hogy tudod-e? Én is csak abban vagyok biztos, ha nem a ráció hideg nyelvén fogalmaztam volna meg az előbbieket, ha csak úgy egyszerűen, a gyerek nyitottságával kimondtam volna, hogy nem tehetek róla, ott vagy minden gondolatomban, ha elmondtam volna a költő szavával, hogy benne vagy minden félrecsúszott nyakkendőmben, akkor te ebben nem találtál volna semmi különöset, nem néztél volna értetlenül és kérdőn, mint most, nem csodálkoztál volna, csak mosolyognál. Mert te értenéd, amit én sosem értettem és nem is fogok soha sem.
   Ezzel ismét ott vagyunk, ahol elindultunk. A gyökér gondolatnál, az első összetett asszociációnál: a növény, majd a fa, a magába záródás, a törzs és a virág, a kinyílás, az önmagát adás. S mint nálam a kör bezárultával mindig, ahol előre menve már csak céltalan ismételgetnénk, sor kerül a kilépésre. Az ész nyelvén kifejezve ezen a ponton a tudat átlép az önmagát látás, a meta pozíciójába, a szív nyelvén, csak úgy közönségesen, megszólal magadban a mélység benső hangja. A meghallott mélység üzenete volt, hogy az előbb kimondott szavak mind megfejtendő jelek. A növény, a vegetáció alapanyaga az élet jelképe. S ami eszedbe jutott a növényről, vagyis az életről, a törzs és a virág, a magába záródás és a kinyílás, azok az általános férfi és az általános női, a Férfi és a Nő, valamint az általános férfi találkozása a Férfival, az általános női találkozása a Nővel, s azok találkozása egymással. Egyszóval, vagyis két szó egybeolvasztásával: Siva-Sakti. Tehát a sok- sok találkozás, az együvétartozások láncolata a növény. Vagyis az élet. És a mi találkozásunk, ahova én virágcsokor nélkül érkeztem.
   

    Sáfrány Attila: Költészet a posztmodernben
   (részlet)
   A gyermeki egységlátás szükségszerűnek látszó elvetése után hogyan maradhat továbbra is költészet a költészet? Hogy a vers továbbra is vers maradhasson, azt a költő csupán a költészet másik lényegi összetevőjéhez menekülve tudja elérni. Ez a másik összetevő a költészet líraisága, vagyis énre vonatkozottsága. (A líra attól az, ami, hogy mindig az énből indul ki, az ént kifejezve, az énhez mint hallgatóhoz szólva.) Így lesz a költészetből egységlátást nélkülöző énszövegelés: énközvetítés és énbefogadás. Ez az énszövegelés azonban, mivel a világot szétszakítottságában érzékeli, már nem a hagyományos módon, az emelkedettség hangján szólal meg. A részekre szakadozott világban az én már nem a világ egységének a szemlélője, hanem maga is egy jelentéktelen részecske a számtalan között. Ebben a látásmódban a vers továbbra is lírai fog maradni, hiszen énszövegelés, de egészen más minőségben fog megjelenni, az emelkedett helyett közönséges, lelkesedés nélküli, sokszor pedig vulgáris lesz. Ebben a látásmódban mindennemű emelkedettségre utaló érzelmi megnyilatkozás nyálasságnak és költői őskövületnek tűnik.
   A vers ezen átalakulása megoldás lehetett a fennmaradására a posztmodern végleges beköszöntéig: addig, ameddig még csak a világ szétszakadozottsága volt nyilvánvaló, az én azonban még megkérdőjelezhetetlen, szilárd kiindulási pontnak tűnt. A posztmodern végleges beköszöntével azonban az én is elvesztette a pozícióját: szertefoszlott a részek kaotikus forgatagában, s az őt uraló kollektív én, a társadalom formáló erejének a belátása nyomán. Az én szertefoszlásával pedig a líra is talajvesztett lett, vele a költészet is. A posztmodernben, úgy tűnik, a költészet halálra ítéltetett. Az irodalmárok is egyre nagyobb számban pártolnak át a prózához vagy az esszéhez, a kedvelt posztmodern műfajokhoz, hiszen az én biztos pozíciója nélkül nem lehet verset írni.
   A költészet makacs fennmaradása mindezek ellenére is a posztmodern korszellem elleni lázadás volna? Az is lehet. Létezhet azonban posztmodern költészet is. Léte ugyan paradoxon, s megnyilatkozása is az. Úgy kell megszólaltatnia énjét, mint nem-ént. Ez a posztmodern líra alapvonása. Egységlátása pedig azon az önellentmondáson alapul, hogy a részekre szakadozott világban nem-világot, vagyis valótlanságot lát. Mindkét esetben az illúzió megélése képezi az alapélményt. A posztmodern én alapélménye az illuzorikus.
   Két forrást tudnék megnevezni, amiből kiindulva a posztmodern költő úgy tudja megszólaltatni énjét mint nem-ént, s úgy tudja látni a széthullott világot mint valótlant, miközben megőrzi egyéni szabadságát is, tehát nem a kollektív ént, a társadalmat szólaltatja meg maga helyett, mint például a mozgalmi költészet, és nem is egy virtuális világ képét önti szavakba. Az utóbbi kettő az ént megfosztja a kiindulás pozíciójától, s ezáltal szabadságától is. A én kiindulását (ha szabadságát nem is egészen) megőrző látás egyik forrása, ami a művészektől sohasem volt olyan távol, a narkotikum hatása alatt átélt élmény (az alkoholtól a droggig). A másik az az ősi látásmód, ami számunkra elsősorban az indiai eredetű vallásokat megismerve vált elérhetővé, de ami ott van a keresztény hagyományban is. (Ezek az ént mint nem-ént, a világot pedig mint illúziót látják.) Mindkettő egyre adottabbá válik számunkra. A korszellem illúzióra hangoltsága egyre közelebb hozza azokat a nyugati emberhez. Ez alapján pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy a látszattal ellentétben, a posztmodern nem lesz a költészet eltemetője. Nem eltemetni fogja, hanem újjászülni.
   Más lesz, az biztos, de hogy költészet lesz, az is biztos!