(MTI) - Könyvelő édesapja munkaszolgálatosként halt meg a II. világháború végén. Édesanyja - hogy legalább fiának legyen mit ennie - beadta a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapította gyermekotthonba, s Orbán a Gaudiopolis lakója volt 1945 és 1950 között. A focizások közben csak kapufának beállított szótlan kisfiú korán eljegyezte magát a versírással, csodagyerekként kezelték, műveit is megjelentették, s a "gyerekállam" egyik lapját is ő szerkesztette. Mint később megjegyezte, az írás egyfajta terápiás célzattal is szolgált, mert a művek megteltek a háborúban szerzett rossz élményekkel, szorongásokkal, emléktöredékekkel, amelyek nyomasztóak és gyermekfejjel megemészthetetlenek voltak számára. Korai példaképe a hasonlóan félárva József Attila volt, egy későbbi versében "az árvaság balekjainak" is nevezte magukat, de már korán megismerte Blake és Lorca művészetét is.
Az érettségit követően, 1954-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karára jelentkezett magyar-könyvtár szakra, de csak 1956-ban vették fel. Három szemeszter elvégzése után idegösszeroppanást kapott, kórházban is kezelték, s gyógyulása után már nem tért vissza az egyetemre. 1958-tól szabadfoglalkozású író volt. Első verseskötete, a Fekete ünnep 1960-ban jelent meg. Ifjúkori költészetének fő jellemzője volt az érzelmi telítettség, az áradó képi gazdagság, verseinek fő motívumai a háború, az árvaság, az üldöztetés voltak.
1962-ben tagja lett a Magyar Írók Szövetségének, majd 1964-ben a PEN Clubnak is, ahol 1989-től alelnöki posztot is betöltött. 1968-ban Indiában járt tanulmányúton, élményeiről, tapasztalatairól az 1973-as Ablak a földre. Indiai útinapló című munkájában számolt be. A hetvenes évek elejétől mind nagyobb teret kaptak művészetében a műfordítások, főként angol-amerikai és spanyol nyelvű költőket ültetett át, Aranygyapjú címmel válogatott versfordításai is megjelentek, s új hang volt költészetében gyermekverseinek megjelenése a Kati-patika című kötetben.
A hetvenes évek második felétől költészetének egyik alaphangja lett az irónia, a játékos komolytalanság, amely páratlan formafegyelemmel párosult, bravúrosan keverte a klasszikus és a modern versformákat, a különféle stíluselemeket. Nagyszerű játék és rendkívül szórakoztató olvasmány 1977-es kötete A világ teremtése és egyéb badarságok. A címadó darab Jean Effel szellemének ajánlott filozófiai opera, s olvashatjuk benne az ember receptjét, a mennytanács döntését a sztriptíz feltalálásáról, a paradicsom teljes konszolidálását. Találhatunk még badarkákat a történelem és az irodalom köréből, valamint számos paródiát kortárs költőkről, írókról, így például (ahogy Orbán nevezte őket) Poóri Sándorról, Búsuló Juhász Ferencről, Heves Vagy Ágnesről.
1976-ban az International Writing Program keretében az Egyesült Államokba utazott, ahol előadásokat tartott. Újabb amerikai útjára több mint tíz évet kellett várnia, 1987-ben a St. Paul-i Hamline Egyetem és a Minnesotai Egyetem meghívott tanára volt. Amerikai útjairól szóló kötete, az Útkereszteződés Minneapolisban - Ötvenegy vers Amerikából 1993-ban jelent meg. 1981-ben a Kortárs című folyóirat rovatvezetője lett, majd 1991-től 1998-ig ugyanott főmunkatárs volt. 1993-ban tagja lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, 1998-tól az Élet és Irodalomnál dolgozott.
Páratlanul termékeny szerző volt, szinte évente jelentek meg verseskötetei, Hatvan év alatt a föld körül címmel háromkötetes versfordításai is napvilágot láttak, s esszéistaként is jelentőset alkotott. Munkáját azonban 1989-től egyre inkább beárnyékolta a Parkinson-kórral folytatott küzdelme, amely a számtalan kórházi és gyógyszeres kezelés után műtéthez vezetett. A vérbeli költő a szörnyűségből, a fizikai szenvedésből is erényt kovácsolt, s az ÉS hasábjain sorozatban jelentek meg a betegségről és a műtétről szóló írásai Falfirkák (Az agyafúrt költő) címmel. A költészethez, létének éltető eleméhez való viszonyát jól jellemzi az alábbi részlet: " Félni nem a várható fájdalmaktól féltem, hanem attól, amire Parti Nagy Lajos kérdezett rá már a műtét után: - És nem féltél, hogy eltalálják az agyadban a Szabolcska-pontot? Dehogynem. Ettől az egytől féltem csak igazán."
A műtét azonban csak rövid ideig hozott javulást a költő életében, s 2002. május 26-án meghalt.
Művészetéért több rangos kitüntetéssel is elismerték: 1973-ban és 1985-ben József Attila-, 1974-ben Graves-díjat kapott, 1986-ban Déry Tibor-jutalomban részesült, 1987-ben a Radnóti Miklós-díjat, 1990-ben a Weöres Sándor-díjat nyerte el. 1992-ben "kimagasló költészeti tevékenysége elismeréseként" Kossuth-díjjal ismerték el, 1997-ben pedig több évtizedes alkotói tevékenységéért a MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), valamint a Soros Alapítvány Életműdíjában részesült.
Tőzsér Árpád költőtárs ezekkel a sorokkal búcsúzott tőle:
Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad - Orbán Ottó halálára
Meghalt Orbán Ottó, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas költő.
Az Orbán-költészet egyszerre klasszikus, romantikus, modern, utómodern és posztmodern. Költőjét nem lehetett besorolni, de a provokáló Orbán-versek hegynyi tömegét-súlyát kikerülni sem lehetett. A posztmodern irodalomtudomány doktorai ezért úgy kezelték a költőt, mint ahogy a bocsánatos bűnben leledzőt szokták: értékeit elismerjük, de?
Orbán Ottó kemény, akarat-súlyos, drámai, férfias verseihez nem érhet föl semmiféle ?de? gáncsa.
Jeles költő-irodalomtörténészünk írta anno a jeles költőnőnk versei kapcsán: ?? a nők birtokba veszik a József Attila és Pilinszky után ránk maradt gazdátlan világot? berendezkednek a hontalanságban, elfogadva az elfogadhatatlant: az örök-hétköznap tragikumát?. Szerintem a mai feminin, akarathiányos magyar költészetet túlnyomórészt férfiak írják.
Orbán Ottó a kevés, de éppen ezért rendkívüli értékkel bíró kivételhez tartozott. Lírai énje, férfias voluntasa, mohó élni, megismerni akarása nem tudta elfogadni az elfogadhatatlant, nem tudott berendezkedni az örök-hétköznap tragikumában. Ahogy ő maga írta: elméje ?koponyacsontja őrült reccsenései? közepett ?magába akarta fogadni a nálánál nagyobbat?; de versnyelvén érvényesen ki lehetett mondani az ember kisszerűségét, akarattalanságát, a világ gazdátlanságát, a kozmikus hontalanságot is.
S mennyi mindent ki lehetett még mondani! Például az E = m x c˛ csillagfolyóját; Machiavellit és kampányfőnökét, akik Isten és a közerkölcs nevében ölnek; az udvaroncot, aki megbízhatóan intéz válópört, birtokvesztést, akasztást, s bukásában a más fenekétől szaros szájjal zokog; szerelmünket (a nemzetet?), akit mindennap jól megtépünk, aztán kiküldjük a sarokra, hogy összekoldulja a mindennapi mítoszra valót; a férfi daliás farkát a vázaképen, amely immár négyezer éve áll; a császárszagú, vérszagú, kocsmaszagú Közép-Európát; a Belvárosi kávéházat, amelynek rossz kérdésére (népi vagy urbánus?!) a jó válasz csak a választás megtagadása lehet; a telexgépek elektromos közhelyeit; korunk hősét, az öncsalásban edzett állampolgárt; a népdalt, amelynek kötetei a könyvespolcunkon közvetlen a biblia mellett állnak; s magát a költészetet is, sőt azt mindenekelőtt: a verset, ami annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon.
Nincs még egy jelenkori magyar költő, aki annyi verset írt volna magáról a versről, a költőkről, a költészetről, mint Orbán Ottó. S olyan sincs, aki az ő verseinek a söprő erejével, korérvényével állította volna, hogy a költészet a lehetetlen műfaja, a mérhetetlen mérésének a műszere.
S itt meg kell állnunk egy pillanatra.
Még nem tudjuk pontosan, hogyan történt, de tény, hogy a huszadik század második felében az irodalomtudósoknak (a filozófusok hathatós ihletésében) sikerült elhitetniük a költőkkel, hogy a nyelv határa a versben is a világ határa, s hogy amiről nem lehet beszélni, arról a versben is hallgatni kell. Igaz, az új államosításnak, e kicsinyes irodalmi téeszesítésnek néhányan, sőt sokan ellenálltak és ellenállnak, de az ellenállásból ma is érvényes versnyelvet kovácsolnia szinte csak Orbán Ottónak sikerült.
(Ezt az utolsó mondatomat újraolvasom: Igaz, az új államosításnak? Erőtlen, sőt igaztalan mondat: Orbán Ottó költészetében ennél sokkal többről van szó.)
Orbán Ottó költészete többek között Shelley, Hölderlin és Thomas Mann fölülírása, az Orbán-vers ?A költők a világ törvényhozói?-, a ?Költők által épül csak maradandó?-, az ?elbeszélés szelleme előtt élünk?-féle irodalomtörténeti axiómák mai poétikai akkreditációja. Valahogy úgy, ahogy Kertész Imre ír egy esszéjében az elbeszélés-szellemről, a mítosz-maradandóságról, a költészet-törvényről: ?Megkockáztatok egy vakmerő kijelentést: egy bizonyos értelemben és egy bizonyos síkon kizárólag az elbeszélés szelleme kedvéért élünk, ez a mindanynyiunk szívében-fejében szakadatlanul formálódó szellem foglalta el isten szellemileg kitapinthatatlan helyét; ez a képletes tekintet, amit magunkon érzünk s mindent e szellem fényében teszünk vagy nem teszünk.?
Orbán Ottó a költészet tekintete előtt élte le életét, s abból a felismerésből csinált mai versnyelvet és nagy költészetet, hogy a vers ?tekintete? az a valami, az a kozmikus-emberi törvény, amely ellen a költő maga sohasem véthet, mert akkor ? ahogy megint csak Kertész Imre írja ? ?a műve igazolhatatlan, vagyis egyszerűen rossz lesz?. Igen, a most eltávozott, a valóságosan is ?kozmikus gavallérrá? lett költő az életében mintha valami olyasmit sejtett volna meg, hogy a filozófia által a küszöbre kitett metafizikát talán majd éppen a vers találja meg s hozza vissza (valamiféle emberi-költői pólyában).
Az évek óta nagybeteg Orbán Ottó egy héttel a halála előtt még verset adott a Népszabadságnak, talán az volt az utolsó verse.
A vers megjelent. A költészet halálos kockázatáról, a költő saját betegségéről és a Halálról szól: ?Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja / Másképp írni nem érdemes / Látom hogy a sár bugyborgó torka nyeli el az élőt / Képzeletem mégis az égre les // Mert eszelős remény éltet Halál hol a hatalmad / Ha holnap erre száll egy angyal / Elejt egy verssort én meg fölkapom / S írom tovább bőven keringő vértől tiszta aggyal?.
Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad. A költő nem kapja föl, nem írja tovább.
Hatvanhat éves volt.
(Pozsony, 2002. május 30.)
A Könyv7 interjúja a költővel, 2000-ben
