 |
Félóra leforgása alatt meghalt mind a kettő. Ott feküdtem közöttük, annyi erőm se volt, hogy kiszálljak az ágyból. A szabály pedig az, hogy halottat két óráig nem mozdítanak. Amikor pedig a tetemeket elviszik, átszúrják a szívüket, nehogy egy élő feküdjön be helyettük. Itt gróf Monte Cristó nem menekülhetett volna meg! A Szovjetunióban ennek hatalmas tradíciója van: már a cári időkben működtek a katorgák. Hivatalosan nem létezett testi fenyítés, de voltak fegyőrök, akikg orombáskodtak. Hivatalos büntetésként a sötétzárka szerepelt, ezt általában munkamegtagadásra adták három, hét vagy tíz napra. Minden lágerben volt egy kis, ablaktalan épület, ahová csak ingben, gatyában lehetett bemenni, majd megfagyott az ember. Azt sem lehetett tudni, éjszaka van-e vagy nappal.
Egyszer magam is büntetőbrigádba kerültem. Mikor festőként dolgoztam, plakátokat csináltam mindenféle felirattal: "Ne dohányozz", vagy az úttörőknek egy mackót, aki a fogát mossa: "Mindennap moss fogat!" A mérgező növényt, a cikutát is le kellett rajzolnom. Egyszer kaptam egy olyan szöveget, hogy "A Vatikán az imperializmus pórázán." Rólam mindenki tudta, katolikus pap vagyok, nem festhetek ilyet! Elmentem a táborparancsnokhoz, aki azt mondta:
- Ugye tudja, mi ennek a következménye?
- Tudom.
- Hat hónap büntetőbrigád.
Ez a legnehezebb munka, az úgynevezett "karcsovanyija": a lefűrészelt fának a gyökerét kell kiásni a földből. De az Öristen megmentett engem, mert mindössze tizenhárom napot dolgoztam a fél esztendő alatt. Akkor kaptam a tromboflebitist, egymás után hatszor. Így telt le a büntetésem, és utána visszakerültem könnyebb munkára.
Válogatott munkahelyeim voltak a tíz év alatt. Napos voltam a barakkban, később a láger tisztaságáért felelős. Varrodában is dolgoztam: ócska pufajkából csináltunk harisnyát. Papucsot is fontam kőrisfa háncsából. Vízben áztattuk a csukló vastagságú
fákat, és foggal próbáltuk letépni a héját, késünk nem volt. A belsejéből kellett fonni. Három pár papucs lett volna a norma naponta. De nekem sose sikerült. Ugyanakkor a zónán kívül a nyolcesztendős gyerekek játszva fonták a papucsot. Az elején a magam értelmiségi lényével olyan voltam, mint egy rakás szerencsétlenség. De az ötödik évben már ment minden, mint a karikacsapás. Sokáig funérból készült rádióládákat csiszoltam budafoki dörzspapírral. Egy bikát agyon lehetett volna csapni velük, olyan nehezek voltak. A lakózónából egy folyosó vitt a gyárba, annak a végén volt az asztalosműhely. Itt már szabadon mozoghattunk. Akinek csiszolnia kellett, futott, hogy azokat a ládákat válassza ki, amelyeken a legkevesebb a csiszolnivaló. Mire én a 42 kilómmal odaértem, már csak a legrosszabbak maradtak. Nem tudtam teljesíteni a normát - hat darabot naponta -, így nem kaptam vacsorát. Ekkoriban történt, hogy az ukránokat lerajzoltam, "fotokartocski"-nak hívták ezeket a képeket, és cserébe odaadták a levesüket. Ebből támadt az a félreértés, hogy egy évig festőként dolgozhattam. Ruhagyárban is megfordultam, ahol 1910-es Singer varrógépeket használtak. Olyan öregek voltak, hogy állandóan javítani kellett őket. Katonaruhákat varrtunk, vattakabátot, nadrágot, sapkát, 2500 darabot naponta. A negyvenhét gép éjjel-nappal ment. Szabályos nagyüzem volt. A szabásmintákat rajzoltam a laboratóriumban, a szabászaton pedig a rajzom alapján kifűrészelték az anyagot. Fél esztendeig dolgoztam itt, akkor tervezőmérnöknek minősítettek át: "inzsenyőr konstruktőr". Tizenhét méteres munkaasztalt kaptam, és az anyaggazdálkodásért feleltem. Még meg is süvegeltek, mert ha spóroltam az anyaggal, ők kapták a jutalmat.
A legutolsó munkahelyem egy bútorgyár volt. Varrógépen dolgoztam, huzatokat csináltam az ágyakhoz, mert az asztalosmunkához nem értettem. Sokat kellett dolgozni, magas volt a norma. A lágernek önellátónak kellett lennie, a táborparancsnok csak akkor volt kedvenc a felsőbbség szemében.
Nálunk nem voltak járványok, de kétszer beoltottak malária ellen. A hátunkba adták - ezerháromszáz embernek négy tűvel -, ezért az enyém elfertőződött. Hatalmas tályog keletkezett, amit fel kellett vágni. Az egyik fegyőr lánya nővérnek tanult, ő kísérletezett rajtam, érzéstelenítő nélkül. Végül egy fogoly grúz orvos mentett meg. Egyetlenegyszer találtak leprást a lágerben, ilyet még nem láttam a huszadik század közepén! Az első szimptóma a "facies leonis", az oroszlánarc, a szemöldök kidudorodása. Valóban oroszlánarca lett a betegnek, akit azonnal elvittek.
Öngyilkos nem volt a táborban, az emberekben ilyenkor működik az életösztön. A legnagyobb nyomorúságban sem akarnak elpusztulni, pedig igazán könnyű lett volna. Csak a kerítészónába kell belépni, és rögtön lelövik. A tizenhét méter széles kerítés egy "költemény" volt: csúszóláncon a farkaskutya, utána szántás, aztán elektromos drót, reflektorok éjjel-nappal. Lehetetlen volt megszökni, bár az első időben néhány naiv rab megkísérelte. Ilyen akció 3500 kilométerre a határtól egy olyan országban, ahol az idegent rögtön jelenteni kell, képtelenség. Az egész ország börtön volt, ahonnan nem lehet megszökni. Elfogták és szitává lőtték őket. A holttesteket odarakták véresen a kapu elé, elrettentő példának, mellettük kellett elmennünk. Magasiskolája volt ott a börtönvilágnak. Szibériában mindig is voltak lágerek, ahogy Dosztojevszkij és Tolsztoj regényeiből ismerjük. Szolzsenyicint később olvastam. Tőle azt lehetett megtudni, hogy a rabok szállításánál álcázott teherautókat használtak, amelyekre az volt írva: "kenyér".
Egyszer hat női rabot hoztak az Északi-tenger mellől. Akkor láttam emberi arcokat teljesen kivetkőzni önmagukból. Egyetemi hallgatónők voltak, akik Ukrajnában részt vettek a függetlenségi mozgalomban. A 25 éves büntetésüket töltötték, bokájukhoz hegesztve egy öt kilős vasgömb, kopaszra nyírva - ami egy nőnél nem ugyanaz, mint egy férfinál. Országutat építtettek velük fent északon az ötvenes években, mintha száz évvel megállt volna az idő!
Jutalomból vittek el a nők közé egy május elsejei ünnepségen, beszélni nem lehetett velük. A mozielőadás címe: "Vengerszkije melodii". "Magyar melódiák", ukrán felirattal. Mint rájöttem, a "Déryné" című magyar film volt, Tolnay Klárival, Gyurkovics Máriával, Sárdy Jánossal, Szabó Sándorral és csupa nagyszerű színésszel. Ilyen csodálatos esemény is történt az életünkben!
Mindent magunk csináltunk, mint Robison Crusoe, próbáltuk számontartani az idő múlását. Általában tudtuk, hányadika van, milyen hónap, még azt is, mikor szökőév volt. De soha nem szabadott úgy számolni, mennyi van még hátra. Mert azt sosem tudhattuk... Tervezni nem lehetett. A pillanatnak éltünk, mert nem tudtuk, mit hoz a holnap. Tudatosan csinálták a rabtartóink, hogy azt érezzük, hajszálon függ az életünk. A létbizonytalanság volt a legrosszabb. Lehet, hogy a következő pillanatban tarkón lőnek, de az is lehet, hogy megcsókolják a lábunkat.
Édesanyám évekig azt sem tudta, élek-e. A lágerben a kárpátaljai foglyoktól megtudtam, hogy Munkácson a főesperest Sörös Jánosnak hívják, ami ugye magyar név. A Szovjetunión belül lehetett levelezni, ezért oroszul írtam neki egy levelezőlapot. Aláírtam, hogy Placid, pannonhalmi tanár. Ha ő magyar és pap, akkor kisütheti, hogy bencés vagyok. Nem tőle, hanem Strausz Katalin oltáregyleti hölgytől kaptam fél év múlva választ azzal, hogy János bácsi "kórházba került" - tudtuk, ez mit jelent -, és ő nézte át a leveleket. A nagy Szovjetunióban legveszedelmesebbek a levelek, a noteszek, a címek... Mint később megtudtam, Sörös Jánost 25 év kényszermunkatáborba ítélték, Harangozó Ferenc találkozott is vele a 37-es táborban. Katalin, akivel szabadulásom után találkoztam, írt Pannonhalmára, onnan pedig ment az üzenet édesanyámnak. A levelezés hivatalosan 1954-ben indult meg a Szovjet Vöröskereszt és Vörös Félhold szervezeten, valójában azonban a Szovjet Külügyminisztériumon keresztül.
Nyolc év telt el, mire az édesanyám megtudta, hogy egyáltalán élek. Hogy bírta ki? A hitével. A rendtársaim mesélték később, ha meglátták az édesanyámat, igyekezték elkerülni, mert biztosak voltak abban, hogy már nem is élek. Ýk gondolkodtak reálisan, de az édesanyámnak lett igaza.
1954-ben válthattunk először levelet olyan tábori levelezőlapon, amelyeknek a második felét letépték, azon jött a válasz. Huszonegyzser írtam, de csak tizenkétszer kaptam választ. Az első két levelemet botor fejjel oroszul írtam. Először a nővéremnek - aki mikor letartóztattak, a Sophianeumban volt apáca -, mert azt sem tudtam, hogy az édesanyám él-e. A válaszból megtudtam, hogy Jusztina testvérem négy éve "vidéken van", vagyis Ausztriában, ezt a rendtársai írták meg nekem.
Megvannak ezek a régi tábori levelezőlapok, rajtuk cirill betűkkel egy postafiók cím: "Moszkva, SZSZSZR, 5110-33." Nagyon apró, gyöngybetűkkel írtam, hogy sok szöveg férjen rá. Az egyik dátuma: 1954. Pünkösdje, amely akkor június 6-ára esett - ez nem lehet véletlen, a letartóztatásom évfordulója!
"Drága jó Édesanyám! Meghatódottságtól reszkető kézzel írom nyolc év után első magyar soraimat. Szeretném bennük elküldeni fiúi szívem egy darabkáját, hogy boldoggá melengessem vele a te sajgó anyai szívedet. Emlékszel, miről beszélgettünk édesapánk halála után? Arról, hogy Te teljesen nyugodt lehetsz, hisz mindent megtettél, amit az élet kívánt Tőled: holtáig kísérted élete útján hitvesedet, gyermekeidet pedig Istennek nevelted... Érzem és tudom, hogy anyai szereteteddel Te mindig mellettem vagy." És egy másik, 1954. szeptember 24-éről: "Nap mint nap mélyebben értem meg Szent Pál szavát. Ha minden gazdagság és tudomány, tehetség és hatalom az enyém lenne, de szeretetem nem volna, semmi sem lennék. És nap mint nap határozottan iparkodom megélni azt, hogy egyetlen letegadhatatlan érték van a világon: a szeretet. Egyetlen értelme és tartalma, törvénye és boldogsága van az életnek: a mindent átölelő szeretet. S gyakorlatilag oly jóleső érzés látni a környezetben is ennek a szeretetnek a csodáit."
Strausz Katalin kétszer is küldött csomagot Kárpátaljáról, de nem kaptam meg. Előzőleg megkérdezte, mit szeretnék. Egy napszemüveget kértem, mert a hómező vakított a napsütésben, és megengedték a viselését. Ezért elterjedt otthon a hír, hogy megvakultam. Mazsolát is kértem - "izjum" oroszul -, hogy beáztassam, mert az olyan, mint a szőlőlé. Mindezt Katalin megírta az édesanyámnak, aki nem értette a fiát, sose volt ilyen "kívánós". A mazsola, pontosabban a szőlő leve a szentmiséhez kellett. Mert nyolc év alatt minden éjjel miséztem - ez külön csodája a Teremtőnek. Megőrzött engem, hogy soha nem vették észre. A fogságom második évében elkezdtem éjszaka misézni.
Rájöttem, ha két pohár vizet megiszom elalvás előtt, akkor felébredek. Az ágyon hasva fekve, pucéran, a poloskákat elzavarva miséztem éjjel kettő és három között. Összegyűlni nem lehetett a barakkban, de akik mellettem feküdtek, azok velem imádkoztak. Nem volt ott oltár, csak egy feszület és egy kis terítő. De ez ugyanolyan értékű szentmise volt, mintha a Szent Péter bazilikában lett volna! Megáldoztam és reggel megáldoztattam a fogolytársaimat. Ez hívő embernek nagyon sokat jelent, erősít a nyomorúságban. Nemcsak a mi barakkunkból, hanem az egész lágerből jöttek hozzám áldozni, titokban. Találtam egy kis vazelinos dobozt, azt kitisztítottam, és beletettem az oltáriszentséget. Amikor motozás volt, a dobozt a markomban szorítottam, nem vették észre. Örökké motozás volt, pedig semmink se volt. A legtöbben alaposan csinálták. A fegyőrök ugyanis rosszul voltak fizetve, és prémiumot kaptak minden szabálytalanságért. A fogolytársaim alumíniumból készítettek egy icipici keresztet, amit a nyakamban akasztva hordtam. Ugyancsak tőlük kaptam egy feszületet, amit hazahoztam emlékbe. Egy kecskeméti, református fiatalember faragta nekem, igazi műremek! Talált egy vaslemezt, azt három hónapig csiszolta kővel, hogy kése legyen. Aztán egy darab mordoviai nyírbáól kifaragta a feszületet, közel négy hónapig dolgozott rajta, titokban. Az áldoztató kelyhet az esztergályos műhelyben fusizták nekem. A terítőt egy ukrántól kaptam. Annyiszor mostam, hogy az volt a legtisztább ruha a lágerben, de most a Terror Házában, a gulágteremben olyan szürkének látszik.
Sztálin halála után már elkanászodtam, és vasárnap nappal is miséztem. Az egyik őrbrigád a létszámellenőrzés után átadta a szolgálatot a másiknak, és mivel ők a számolásban nem jeleskedtek, ez néha eltartott egy óráig is. Ezalatt az óra alatt nem volt fegyőr a lágerben.
1954. húsvét vasárnapján, ami ott munkanap volt, azt találtam ki, hogy hajnali ötkor összejövünk a kultúrteremben, és húsvéti szentmisét tartunk. Ébresztő előtt tilos volt felöltözve kimenni, ezért hónunk alatt hoztuk a ruhát. A fogolytársaim fából esztergályoztak színes, piros-fehér-zöld vázákat, és az erdőből hoztak barkát. Kis magyar hangulat támadt.
Már éppen készítem elő az oltárt, mikor egyszercsak nyílik az ajtó, és bejön két fegyőr.
Hirtelen ötlettől vezérelve ékes orosz nyelven azt mondtam nekik:
- A lehető legjobbkor jöttek, vegyenek részt a húsvéti szentmisén! Krisztus feltámadt!
Oroszul "Krisztos voszkresz!"
Amire a válasz: "Valóban feltámadt!", oroszul: "Voisztinu voszkresz!" Ez a leggyakoribb köszöntés húsvétkor Oroszországban, olyan, mint nálunk az adjon isten. Az idősebb rá is válaszolta, hogy "Voisztinu voszkresz!"
- Az ellenőrző utunkat folytatnunk kell, de nagyon hangosan ne énekeljenek! - mondták, és kimentek.
Napokig vártuk a büntetést: több mint húsz magyar ébresztő előtt összejött, ez akkora vétség, amit nem lehet bütnetlenül hagyni. Ezért az összeesküvésért a rosszul fizetett fegyőrök legalább három hónapnyi fizetést kaptak volna! Eltelik két nap, három nap. Egy hét múlva ortodox húsvét: Egy román pópa énekelt a barakk sarkában a vallásos ortodoxoknak. Elkapták őket és sötétzárkába vitték, a pópát pedig másik lágerbe. Velünk egy hónap alatt sem történt semmi.
Németh Sándor fogolytársunk, aki saját bevallása szerint 1916-ban látott utoljára templomot, amikor megkeresztelték, odajön hozzám:
- Atya, ezt magyarázd meg isten nélkül!<>br - Én már rég leszoktam arórl, hogy valamit Isten nélkül magyarázzak. De hogy ezt éppen te mondod, ennél nagyobb örömet nem szerezhettél!
A hajunk szála sem görbült meg. Az Öristen nem engedte, hogy feljelentsenek.
Az, hogy nyolc éven keresztül sikerült miséznem, segített megőrizni a derűt. Azt mondták a szovjet fegyőrök, nem is vagyok igazi pap, mert nincs szakállam és mindig mosolygok. Ýk a pópákhoz, a "bátyuskákhoz" voltak szokva. Én viszont egyszerű ember voltam, közel a hívekhez. nekem nem lehetett összeroppannom, mert akkor ott a kereszténység roppan össze.
(Folytatjuk)
Részletek Papirusz Book Kiadónál megjelenő könyvből. |
