Hollósvölgyi Iván a Ködlámpában

Október 29-én hétfőn 19.00 órakor Hollósvölgyi Iván zenés beszélgetése lesz látható-hallható  Pécsi Marcellal a Ködlámpa Irodalmi Kávézóban (Kópia Kávézó - Bp. VI., Zichy Jenő u. 4.). Pécsi Marcell ugyanis megzenésített néhány Hollósvölgyi-verset, ezek elérhetők a szerző blogján. A beszélgetés apropója a nemrégiben megjelent új Hollósvölgyi-kötet, a Gyarmati típusú találkozások (Parnassszus).

 

 

Két kritika a költő előző kötetéről (A Barbie-nők elrablása, 2000, Palatinus):

 

 

Betéve fújja szaxofon: / lesz minden házban kondigép." A kísértet, amely ezt a verseskönyvet a maga célzatos lépteivel bejárja, az irónia álnok, megannyiszor kifüstölt kísértete. Írásom célja, hogy ezt a fantomot a maga kriptájába száműzzem, és kivetkőztessem megtévesztő leplükből Hollósvölgyi Iván bemutatkozó kötetének legjobb darabjait. A fölületes olvasó él ugyanis a gyanúperrel, hogy ez a fiatalember: tréfál. Az égadta világon semmilyen verstárgyat nem vesz komolyan.

 

"Apám azt mondta: eszkaláció, / fater, meglátjuk, mondtam erre én. / Úszó erőd hajónk az Adrián, / aligha száll az álmok tengerén." A belügyekbe való beavatkozás poétikusan ábrázolt folyamata, vívódó apa és fiú a balkáni felségvizeken. E tragikomikus életkép attól a jelentéstartománytól nemesül meg, amely egyetlen szó - az eszkaláció - köré szövődik. Hollósvölgyi költői programja ezen a ponton már hátborzongatóan komoly. Mondok mást. A szerző "gépjármű-verseinek" sorozatában előkelő helyet foglal el a Barátom az autótemetőből hozatott Golfot című költemény. Itt bukkan föl a mozgó urna beszédes motívuma. A roncstelep rozsdarengetegéből kiemelt és újrahasznosított Volkswagent nevezi költőnk mozgó urnának, vagyis egyfajta közlekedőedényről van szó, amelyben a kétes földi egzisztencia utazik - jelen esetben egy nőcsábász, rátarti pincér, aki nem engedi narrátorunkat az életveszélyes VW közelébe. Még szerencse, hiszen e fölturbózott roncs a tulajdonos közeli végzetének legbiztosabb záloga, és nyilván az M-nullás körgyűrűjén fogja bemondani az unalmast.

 

Egyik nyilatkozatában Hollósvölgyi a XXI. század legnagyobb Edgar Allan Poe-jának mondotta magát. Elhárítván a mókát, leszögezem, hogy e jellemzés - mutatis mutandis - tulajdonképpen helyénvaló. Szerzőnk, akárcsak Poe, saját démonaival - fekete macskáival és Bice-Békáival, aranybogarával és hollójával - viaskodik, nevezzék bár azokat Martin Heideggernek, önkormányzatnak, békefenntartónak vagy irodalmi szerkesztőnek. Hollósvölgyi alapvetően tragikus hajlandóságú alkat, aki sikerültebb munkáiban szolgálatába tudta állítani az irónia lidércét. A körkörös védekezés számtalan fronton zajlik, Angliától Kolozsváron és Irakon át egészen a vadnyugatig, s az ellenlökések alkalmával Hollósvölgyi gyakran vált jelmezt a couleur locale-nak megfelelően, mielőtt kitör sündisznóállásából. Hol szegedi bölcsész, hol e-mail levelező Tatyjána és Seully maszkjában; indiánfőnök, aktív motoros, lézengő ritter; önfarkába harapó irodalmi husky vagy szánhúzó eb, akiről lerí: hamarosan eldobja majd a megalázó száncsengőt. Bepillantást nyerünk a háztartás zivataros belvilágába: a Nagyvárad téri tenyészcsődörből, az egykor szórakozóhelyek kapujában tornyosuló "ász gyerekből" mostanára óvatos duhaj lett, és megejtő módon magasztalja megtalált asszonyát.

 

Beszéljünk végezetül az irályról, a lírai arzenál eszközeiről. Az a benyomásunk támad, hogy itt valaki töri a magyart - valaki, aki egyébként megbízhatóan uralja nyelvét és a formák tárházában is jártas, hadat üzen a taplószáraz normatívumoknak, s a végsőkig él a kötetlen szórend szabadságával. Igaz, az újundok költészet történetében nem elsőként teszi ezt, mi több, elődei között maga Arany János is szerepel. Ennek a gyakorlatnak elsősorban a kötött formák zárt terében van létjogosultsága: "Kellene azt már zsákba pakolni, / én ami angolt feszt bifláztam." A trubadúrlíra generálszövege olyan könnyedén azonosítható forrásokból táplálkozik, mint az összehasonlító irodalomtudomány tanszéki szakszókincse vagy a József utcai argó. A végeredmény ennek ellenére egységes, gazdag és kavalkádos szőttes.

Az esetben, ha sokallanánk a jambusok és daktilusok zakatolását, két igen erős szöveget is föllelhetünk a könyvben, amelyek formai szempontból viszonylag kötetlenek, hangjuk pedig higgadt és pózoktól mentes. Merem mondani: égetőbb szükségű versek a szerepjátékok tömegében (Cherry Cavendish, Menedékház). "Ellátmányunkat a gyermekidő fölemésztette, / elvált régen a kolbásznak bizonyult / kerítés ósdi szegélye a fakerettől. Részben / az erdei lakból rom lett, részben / a tisztás meglett szálfái / fenekestül forgatták fel a régit." A folytatás csapásirányát Hollósvölgyi ezen a tájékon is megtalálhatja.

 

 

 

A cím zseniális, Hollósvölgyi egyik erőssége vitathatatlanul a címadás, elég csak a ciklusokat megemlíteni (Fiatal főnök vonulása, Kamionelhúzás foggal, Saigon esti song). Engem személy szerint meglepett, hogy alig születtek kritikák erről a könyvről (pont egy éve jelent meg), pedig roppant érdekes és általános tanulságokat is levonhatunk ebből a sziporkázó, ám nem hibátlan könyvből. Követve a folyóirat-publikációkat, látni lehetett, hogy Hollósvölgyinek is igen hamar kialakult az egyéni hangja: jellemző a szigorúan alkalmazott, hagyományos versforma, ám sajátos rímtechnikáját félreértette a kevés számú elemző. Ezeket a verseket leginkább hangosan érdemes olvasni, persze nem a buszon vagy a nyilvános vécén, hanem érdemes úgy tenni, mintha szavalnánk, mivel a versek sokszor dalszövegnek is beillenek. A rímek tényleg annyira elferdítettek, kicsavartak, hogy könnyen úgy tűnhet: el vannak rontva, hogy Hollósvölgyinek fogalma nincs a rímelésről. Pedig éppen ellenkezőleg: Hollósvölgyi saját védjegye a rontott rím, de három-négy kitekert megoldás mellé mindig odarak egy tökéleteset is, hogy lássuk, észrevegyük: mindez csak játék. (Ilyen verszárlatokra gondolok, mint: "egy utolsó kunszt még, ujjak a kilincsen / lábnyomok a táblán: útban aki nincsen." (Útban aki nincsen); ez pedig a kedvencem: "Fölbukkant és megszűnt / ringva, telezöldre / úgy jött át mellettünk, / mintha legyeződne.") Kemény Istvánnál találhatunk hasonló megoldásokat, ha jól tudom, az ő rímeit is ki akarta javíttatni egy lelkes kritikus, és nem véletlenül merült fel Kemény neve: több mondat, néhány szórend vagy jelző a Kemény-, és máshol a Térey-féle retorikát idézi föl (leginkább A husky van veled című versben). Ám Hollósvölgyi a saját világában egész másképp viselkedik, mint az előbb említettek: ő nem alakítja, formálja ezt a világot, hanem csak megénekli. Ő a trubadúr, a tejhatalmú úr "szolgája", aki mellett vígan lehet dorbézolni, megénekelni a legszemélyesebb témákat is, de úgy, hogy a közönség figyelme egy pillanatra se lankadjon. Minden költői tehetségét latba veti, csak hogy a közönség tetszését kivívja. Ha elfogadjuk Hollósvölgyi különös játékszabályait, akkor hálás közönsége is leszünk. (Király Levente kritikája a 2001. április 13-i Élet és Irodalomban.)