Interjú Bikácsy Gergellyel

Bkácsy Gergely

   "1961 májusa. A matematika érettségi előestéjén remegő daccal a Dunába dobtam minden tankönyvemet. Sürgős dolgom volt: aznap mutatták be a Szerelmem, Hiroshima című francia filmet. Az újságokban róla vitatkoztak igazi eszme-kritikusok, akik némi büszkeséggel közölték, hogy még nem is látták. "De" - kezdték. A matematikához sajnos nehézfejű voltam, és a gimnáziumtól hideglelősen irtóztam. Négy éven át a mozik sötét nézőterére bújtam, hogy addig se üldözzön. Párizs? Akkortájt oda csak disszidálni lehetett: az én Bakonyom a Filmmúzeum lett és maradt. "Pusztuljatok, bilincses iskolák" - kiáltottam volna szabadon, de gyáván hallgattam. Aztán, a Hiroshima-film után telt-múlt az idő, és megnéztem a Bolond Pierrot-t. Ez arról szólt, hogy az őrült szerelem sem váltja meg az embert és a világot. "Milyen hülye vagyok" - ez Pierrot utolsó szava. Akkor kicsit megnyugodtam. --- Azóta sokszor jártam Párizsban, és írtam Rómáról egy könyvet. " - írja Bikácsy Gergely a http://irok.terasz.hu/bikacsy.gergely/index.php honlapján. Nem múló Róma-szereméről, és a mostanában elkészült, a Kortárs kiadónál a megjelenás előmunkálatai alatt álló Róma-könyvéről kérdeztük.
   
   - Az közismert, hogy legfőbb szenvedélyed a mozi. Látjuk, olvassuk a kapcsolódó életművet. Van valami speciális magyarázata annak, hogy a Szerelmem, Hiroshima ilyen elementáris hatással volt rád?
   
   - Szájtáti, felnőni nem tudó kamasz voltam az érettségi előtti napon, amikor 1961-ben megnéztem. Nem kamaszoknak való film, ezért is csak a Filmmúzeumban vetítették, "bérleteseknek", majdnem zártkörűen. Olyan élesen elütött az érettségi kérdéseitől és magyarázataitól, hogy jótékonyan megriadtam, máig hasznos riadalommal. Egyébként nem sokkal később láttam, és - máig - jobban szeretem Godard-nak a film nyelvét sokkal inkább széttörő, és néha még érzelmeket is megtűrő filmjeit, főleg a szerelmi mazochizmusról is elgondolkodtató Bolond Pierrot-t, és a szerelmi mazochizmus szelídebb szépségét vállaló Jules és Jim-et Truffaut-tól... Az mindenesetre biztos, hogy nemcsak nekem, de talán egy egész generációnak - legalábbis, aki nyitva akarta tartani a szemét a moziban - annak a francia új hullám valóban alapélmény lett... Persze azért Fellinit semmiképpen ne hagyjuk ki: nemcsak azért, mert épp tíz éve halt meg, hanem mert az Országúton még gimnazista koromban elég erősen megragadott. Később már csak az Amarcord hatott rám olyan - és talán valahogy "felszabadítóbb" érzéssel.
   
   - A világ filmtermelése szinte követhetetlen. Milyen módszerrel választod ki közülük a kötelezően megnézendőket?
   
   - Illúzióromboló legyek? Ma már nekem - a magyar filmek mellett - csak az a kötelező, amiről írnom kell. A többit a véletlenre, szabadidőmre bízom, meg arra a bizonyos "megérzésre" - általában az csalhatatlan. Sajnos, ezt máris módosítanom kell: mivel most például egy film-enciklopédia számára írok az utóbbi öt év fejleményeiről - az a nagy helyzet, hogy mindent ismernem kell. Szó szerint mindent. Így kapcsolódik a kényszer a véletlen választás szabad érzésével. A francia, olasz és spanyol film ma is jobban vonz, mint Hollywood, de azért az HBO nálam állandóan sugároz... - és végső kikapcsolásra vár. A lexikon-cikkem befejezése után ki is kapcsolom: csoda, hogy épeszű maradtam (bár ki tudja). A film megszületésének századik évfordulóján, 1995-ben amúgy is elhatároztam, hogy én itt meg is állok, a száz éves születésnapon. Utána az ezredfordulókor akartam abbahagyni. Most az a tervem, hogy 2007-ig nézek új filmeket, ugyanis akkor lesz Griffith Magányos villa című 12 perces filmjének a centenáriuma, a filmnyelv akkor született meg, azzal a mozival. Azt megünneplem még magamnak, aztán maradjon a betű. Meg a régi filmek. A Magányos villától az Amarcordig.
   
   - A film maga egy olyan szenvedély, amely mellett aligha fér el más, mégis köztudott egy másik, hasonlóan egész életet betölteni képes szenvedélyed: Róma.
   
   - Nem egész életemet, hanem - sajnos - csak az utolsó 8-10 évemet. Addig ott volt Párizs, a francia filmmel bennem összenőve. Vénülök, és visszakanyarodtam korábbi kamaszkoromhoz, a Hiroshima előtti naivabb időkhöz. Akkor a legfelnőttebb olasz filmek is roppant naivak voltak. Az olasz neorealizmus minden olyan gyereknek tetszhetett, aki nem hamisságra vágyott. Az olasz színésznőkön kívül csak Marina Vladyba lehetett szerelmesnek lenni, és Marina Vlady nem volt elég, kellettek mások. Különben is, egy akkor izgalmasnak látszó francia filmben a tizenhat éves Marina Vlady fürdőkádban ül, és egy vén (negyven én körüli) kopasz pasi pofátlanul odaül a fürdőkád szélére. Ez valahogy lelombozott, a vén kéjenc kopasz... Emlékszem, 56 decemberében a szétlőtt pesti Nagykörúton rohantam a Mátra-moziba, hogy elérjem az Egy szép lány férjet keres című neorealista filmet, melyben Silvana Pampanini (emlékszik ma valaki a nevére?) megmutatta a combjait. Egyébként a filmet Moravia írta, akiről akkoriban persze senki sem hallott Magyarországon. Róma és Pampanini akkor, kamaszkoromban jól felizgatott - aztán harminchárom évet kellett várnom a kielégülésre, és igazán csak mostanság tölti be az életemet.
   
   - De miért éppen Róma?
   
   - Mert egy egyetemistaidőm-beli három napos átutazástól eltekintve (amikor azért utaztam át rajta, hogy Párizsba menjek, sőt ott is maradjak) - nagyon későn jutottam el Rómába. Dehát Fellini is, Pasolini is felnőtt korukban érkeztek csak oda. Rómára igazán az tud csak rábámulni, aki nem ott született. Persze, hogy "miért éppen Róma", azt azért Goethe és Byron meg Shelley óta minden északról jött bámulótól meg lehetne kérdezni. Szerb Antal az Utas és holdvilágban azt a kifejezést használja: "az északi halottak". Rómát látva mi, északiak bolondulunk meg. Shelley szíve - ezt még az útikönyvek és a turisták is tudják - ott, a protestáns temetőben van eltemetve. Biztos vagyok abban, hogy nem bánja. Ez a temető egyébként a Piramis mögött van (Piramis sincs több Európában) - úgy is hívják: Idegenek Temetője - felfedeztem benne három magyar sírt is. Nemlétező vagyonom rámenne, ha ott bérelhetnék sírhelyet, még ezt is megkérdeztem ott helyben. De, hogy igazán feleljek a kérdésre: nem biztos, hogy tudom, miért éppen Róma. A könyvből majd kiderül.
   
   - Felvázolható, milyen "fatörzs" szerint épül fel a Róma-könyv? Milyen irányból közeledik, hogyan járja körbe, hogyan zárul?
   

   - Útinaplónak indul, és lassan, remélem, észrevétlenül áthajlik fikcióba. Utinaplónak meg esszégyűjtemények indul, és az olvasó lassanként észreveszi, hogy talán már nem is esszéket olvas. A "fatörzs" az Eurobusz-járat, amivel volt szerencsém nyolcszor oda-vissza utazni, és a huszonegy órás utak alatt néha elképesztő életsorsokkal ismerkedhettem meg - bár nyilván töredékesen: bébiszitterek, egyetemista lányok, nagymamák. Érdekes, ezen a Budapest-Firenze-Róma járaton férfiak alig utaznak... Róma, hogy visító közhelyet mondjak, nem hasonlít semmi más városra, de főleg nem Pestre és Párizsra, arra a kettőre tehát, amit elég jól ismertem. Azért ötven éves korban hirtelen belezuhanni egy teljesen, minden ízében más világba, nem olyan rossz. De hadd tegyem hozzá, hogy nem éreztem semmi egzotikumot, meg "távoliságot", titkot, idegenséget, egyáltalán nem. Csak annyit, mint az Utas és holdvilág hőse. Az én könyvem "hőse" persze én maradtam, az Utazó, a Felfedező. Ez az utazó - az enyém - elég gyorsan, és elég jól megismeri a várost - a várost igen, de nem a lakóit. (Szerb Antal sem ismerte őket). Szó szerinti értelemben jól "körbe járja" Rómát, de azért tudja, hogy az ott lakó embereket nem ismerheti meg. A könyv utolsó harmadában az egyik nagy egyetem vendégtanára, és legalább az egyetemista lányok közül - hmm..."megismer" egyet vagy kettőt. De ekkor már a fikció vizein járunk. A történet azzal zárul, hogy Utazóm beköltözik egy iszonyú nagy bérház alagsorába, és magára zárja az ajtót, nehogy innen kiszabaduljon. Ez a ház a Ponte Sistóval épp szemben van, semmi köze a műemlékekhez, alagsora a pokol, tetőterasza a mennyország: napokig figyeltem, de soha senkit nem láttam a tetőteraszon... talán majd az én Utazóm fellopakodik oda is.
   
   - Végigfutottam a neten, számtalan Rómával - az ókorival, a középkorival, az újkorival - foglalkozó kiadvány található minden nyelven. Miért íródott meg ez a Róma? Mi az egyértelmű különbség az összes többi magyarul megjelent Róma-könyv és a Bikácsy-féle Róma-könyv között?
   
   - Párizzsal ellentétben magyar írók kevés önálló könyvet szenteltek Rómának. Nincs "Római regény" "Római eső", nincs "Hunok Rómában". Az Utas és holdvilágnak is csak a vége játszódik ott. Cs. Szabó szép és kicsit túlérett könyve, a Római muzsika esszé-napló-fűzér, tele az átélt antik kultúrával. Régebbi írásaiból állította össze: nekem nagyon kultúrtörténeti módon zeng. Pogány Frigyes nagy Róma-könyve szeretetre méltó, és olvasható, kiváló városépítészeti munka. Becsülöm és szeretem, bár nem lehetett mintám. Lénárt Sándor római önéletrajzi kisregényeit is csak ajánlhatom bárkinek: kedvet adó, rokonszenves dolgok, az első közülük nagyszerű. Akárcsak a római konyháról írt könyve. Abban leírja a "suppli" receptjét. Én még az ő receptje előtt felfedeztem magamnak a supplit... Mégis, inkább egy másik magyar Róma-könyv lett a példaadóm: Genthon István Római naplója. Genthont a művészettörténész-szakmán kívül elfelejtették. Pedig ez a könyv remekmű. Nyomába sem lehet érni. Nemcsak én, mondom dölyfösen: más sem érhet nyomába.
   Nálam egyébként nem a híres műemlék-negyedek és épületek, meg templomok a főszereplők, a Vatikán meg a Szent Péter bazilika neve sincs leírva. A Colosseum csak azért szerepel, mert 2000 nyarán hét munkanélküli nő elbarikádozta magát valamelyik emeletén, és ez kicsit érdekesebb volt a régmúltnál. Az én fő színhelyem a Testaccio negyed: ennek a fő útvonala, a Via Marmorata, olyan, mintha egy tengerhez kifutó Üllői út volna. Testaccio rabja vagyok.
   Aztán van még egy különbség: az én könyvemben a várost két m-mel írják, az a neve: Romma. Semmi rossz szójáték nem lappang benne, csak azt akarja világossá tenni, hogy ezt a várost csak én ismerhetem, mert ez nincs a térképen, ezt én találtam ki - de azért kellett hozzá az a sok, éjjel-nappal húsz-huszonegy órás utazás a bébiszitter-nagymamás autóbuszokon...
   És hogy tényszerűbb legyek: az összes többi magyar Róma-könyv meg az enyém között az a különbség, hogy nálam - Stendhal útjain kívül - csak a huszadik századi városról esik szó. Hogy nálam a Vatikán nem létezik, nálam Fellini és Pasolini a főszereplő, meg a 8-as villamos, ami csak öt éve létezik... ott megyek a 8-as villamos sínpárja mellett. Szerencsére nagyon hosszú az útvonala.
   
   Korábbi interjúk
   
   Ficsku Pál - A száguldó kétlaki (új)
   Petőcz Franciaországban
   Kőrössi P. József (Nem hiányzik semmi)(09. 06.)
   Grecsó Krisztián (2003. 05. 10.)
   Peer Krisztián (2003. 04. 19.)
   Szilágyi Zsófia (2003. 03. 22.)
   Balogh Robert (2002.)
   
   VENDÉGINTERJÚK
   Gergely Edit: Interjúk: Sisso (07. 07.), Végel László (07. 02.), Kukorelly (06. 26.), Orbán György (06. 23.), Pécsi Györgyi (06. 21.), Grecsó Krisztián (06. 19.), Payer Imre (06. 18.)