|
Az író életforma, világnézet, személyes habitus
A Csíkszeredában élő György Attila az utóbbi években nemzeti érzülete, líraian prózai történetei, komoran szárnyaló történelmi hangulatképei révén foglalt helyet magának a magyar irodalom kevés szabad hellyel rendelkező mezején. Mára tradicionalizmusra hajló publicisztikája majdnem olyan fontos védjegyévé vált, mint sötét, líraian telített középkor-hangulatú szépirodalmi művei. Az alábbiakban arról faggatom, mit gondol egy ilyen ember önmaga és az irodalom arcairól.
György Attila |
Ki vagy te, György Attila?
Magyar író valahonnan a középpályáról, jóderékszékely, gyimesi csángó, macsó állat, érzékeny lélek, megszállott lovasember, előítéletekkel teljes publicista, Vazul macskám kedvenc gazdája, elvetemült nőimádó, ókonzervatív jellem, barátaim barátja. Ilyenekkel szeretek magamnak bókolni.
Ki, mi tett irodalmárrá?
Erre idő teltével még ki kell találnom valami adekvát, jól hangzó választ. Mostanában azt hiszem, hogy valami folyamatosan "tesz azzá". Nem hiszem, hogy akkor kezdtem író lenni, amikor leírtam első novellámat, vagy amikor első kötetem megjelent, viszont Máraival együtt hiszem, hogy az írót nem (csak) a kézzelfogható mű teszi. Írónak lenni sokkal inkább életforma, világnézet, személyes habitus, környezethez való viszony. Egyébként meg azt hiszem, hogy az irodalmárok többségét a hiúság, exhibicionizmus, kékharisnya-világ és közlési kényszer teszi azzá, ami. Másokat az elhivatottságról való meggyőződés, a "fényképező agy", a lustaság, és ezer más ok. Végső soron miért ír az ember? Ugyanazért, amiért vicceket mond, például. Meg akar osztani egy alapélményt valakivel.
A csíkszeredai Székelyföld szerkesztője vagy. Szereted ezt a munkát?
Természetesen, noha nem vagyok jó szerkesztő, semmiféle értelemben: ehhez túlságosan szubjektív és kompromisszumképtelen vagyok. A csapatmunka sem tartozik az erényeim közé. Hálás lehetek viszont, hogy szakmai-emberi értelemben egyaránt kiváló munkatársaim vannak, és ez meghatározza a mindennapi munkát is. Én azt hiszem egyébként, hogy az irodalmi szerkesztőségekben folyó napi beszélgetések, az egymásra hatás, az alkotóműhely-jelleg, a szerkesztők és szerkesztőségek közötti ezer apró szál legalább olyan fontos, talán fontosabb is, mint maga a "termék" a folyóirat
Prózaíró vagy. Stílusod olykor líraiba hajló, máskor értekező. Ez alkati tényezők eredménye?
Egyértelműen az. Erősen érzelmi alapon élő ember vagyok - az értekező stílus gyakorlatilag csak álcája az érzelmi töltésnek. Nagyon vonzódom az erőteljes, életteli, robusztus prózához, sajnos manapság egyre kevesebb ilyennel találkozom, és nekem sem mindig "áll kézhez". Amúgy is lusta író vagyok, keveset és megszállottan írok. Ahogy öregszem, egyre inkább szilárdul bennem a meggyőződés, hogy nem kell mindenáron és mindent megírni. Tulajdonképpen kevés olyan dolog van, amit igazán érdemes megörökíteni. Néha egy baráti körben jól elmondott sztori többet ér, mint három nagyregény. Az irodalmat amúgy is funkcionálisnak, célzatosnak tekintem, nem hiszek az önmagáért való művészetben.
Sokat változott írói arcod az évek során? Első köteted (Ki olyan, mint a Sárkány?) megjelenésekor (1995-ben) még nagyon fiatal voltál. Vállalod ma is azt a novelláskönyvet?
Hát, talán már nem is voltam annyira fiatal, huszonnégy évesen Nem volt egy remekmű, tény és való, de természetesen vállalom, az mind én voltam valamikor (hála Istennek már rég eltűnt a piacról, nyugodtan vállalhatom, szinte megtalálhatatlan J ). Erősen érződött rajta az újságírói gyakorlat, a stílustalanság, klasszikus csikókönyv volt, szinte minden hiba megtalálható benne, amit egy kezdő prózaíró elmívelhet. Néhány ötlet jó volt benne, ma leginkább az akkori elszántságomon csodálkozom, amivel viszonylag banális sztorikat izzadtam karcolattá.
Stílusod könnyen felismerhető a visszatérő pszeudo-biblikus hangulatok, középkor-imázs, a történelmi íz miatt. Tudatosan helyezed hőseid többségét a távoli, történelmi múltba?
Említettem már, hogy erősen konzervatív alkat vagyok, ez ízlésvilágomban is megnyilvánul. Jó öreg tradicionalista szellemben hiszek abban, hogy a világ egyik fő összetevője a fantázia. Fizikai értelemben gondolom így, a világot összetartó ötödik elemnek az emberi fantáziát tartom. (Aki valaha rituális mágiát tanulmányozott, érti, mire gondolok.) Ennek folytán meggyőződésem, hogy a mesék, a mítoszok, a legendák, a "szent könyvek" - bármelyik is legyen az - sorsteremtő és sorsformáló eszközök. A történelem sem egy elvont, lezárt időszelet számomra, hanem bennünket mentálisan is meghatározó alternatív valóság. Kicsit bonyolultan hangzik, noha nagyon természetes folyamat.
Második kötetedet (A boszorkányok feltámadása) a kolozsvári Előretolt Helyőrség populáris vonulatába sorolják be. Jogosan?
Tudja a macska, bánja a ménta, hogy egyik kedvencemet idézzem. Ha azt mondják, biztosan az, és ennek az ellenkezője is igaz lehet. Nem látok én semmi rosszat abban, ha egy könyv közérthetően szól olvasójához, olvasmányos és kedvét leli benne a fodrászkisasszony is. (Egyébként, hogy mi is tulajdonképpen errefele a "populár", annak egyedül és kizárólagosan vitézlő lófő és költő Sántha Attila barátom a megmondhatója, populáris ügyekben kizárólag övé a nyilatkozás jogaJ ) Tény, hogy a boszorkányos könyvem meglepően széles körben terjengett, igen jólesett az én hiú májamnak, amikor a múltkoriban felfedeztem a magyarországi boszorkányszövetség (merthogy ilyen is van) "ajánlott irodalma" között Hát, az vesse rám az első seprűt, aki nem örül az ilyetén popularitásnak.
Elég gyakran írsz publicisztikát - főként magyarországi lapoknak. Lényeges egy szépíró számára a közírói tevékenység?
Harminchárom |
Számomra egyértelműen az. Ilyenkor jönnek a nagy szavak, merthogy ezt nem is tudom, nem is akarom másként fogalmazni, hogy errefele azért kötelességei vannak az embernek. Véleményformálás és irodalom mindig is elválaszthatatlan, és egylényegű. A legfontosabb emberi értéknek a lojalitást, a hűséget tartom: értékeinkhez, önmagunkhoz, barátainkhoz, kultúránkhoz, hitünkhöz, hazánkhoz. Az ember legyen az, ami, vállalja ezt, álljon ki, mutassa fel magát, és védje meg azt, amit magáénak vall. Ugyanakkor fontos tényező a hely sajátossága is. Meglehet, ha Magyarországon születtem volna, ott élnék, egyáltalán nem érdekelne a politikum, a közélet. Erdélyben azonban nem lehet közömbös maradni, nemcsak azért, mert ez lelkiismeretlen lenne, hanem azért sem, mert fizikailag lehetetlen: nem engedi a környezet, a körülmények, a rá nehezedő társadalmi nyomás. Nem olyan időket élünk, amikor csendben eléldegélhet az ember egy hintaszékben egy macskával az ölében - noha leginkább erre lenne kedvem. Az írónak, költőnek azért van hangja, hogy használja azt, a hétköznapi, köznapi életben is, ne csak az éteri magaslatokban - ha nem ezt teszi, akkor érdemtelen rá.
Tavaly megjelent regényed (Harminchárom) családregénynek álcázott történelmi regény (vagy fordítva). Írói feladatnak tartod a nemzettudat "kultiválását"?
Egyértelműen igen.
|
György Attila Tokajban - bal szél :) |
A regény elnyerte a Tokaji Írótábor Kuratóriumának díját. Mit jelent számodra az elismerés?
Először meglepetést, aztán jóleső borozásokat Tokajban Szimbolikus díj, szimbolikus üzenettel - azonban, mint előbb mondtam, én amúgy is a szimbólumok világában érzem otthon magam.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának választmányi tagja vagy. Fontosnak tartod az írói csoportosulásokat?
Hát, nem is tudom. Végül is, ezek a csoportosulások mindenképp létrejönnek, léteznek, önszerveződnek, széthullnak. Időnként van úgy, hogy megéri intézményesített formát adni egy-egy ilyen csoportosulásnak. Szándékosan használom a "megéri" szót, ugyanis elsősorban érdekvédelmi célokat szolgál minden ilyen csoportosulás, ez EMIL sincs ezzel másként. Igen szerencsésnek találom ebben az esetben, hogy nem egyféle politikai- vagy világnézeti alapon szerveződött társaságról van szó, egyszerűen csak többségében hivatásos íróemberek alkotta szakmai szövetség, amely rendezvényeket szervez, irodalmi marketingmunkát végez, pályáz, közvetít, eljár a tagok különféle érdekeiben.
Végezetül: hol "szeded föl" történeteidet? Számíthatunk rá, hogy nemsokára ismét "kiszagolsz" valami jó kis sztorit, s kirukkolsz vele?
Zsidó Ferenc |
Könyvekből, filmekből, barátaimtól, álmaimból. Rengeteg színes egyéniség van a környezetemben, egy Mikszáth- vagy Krúdy-alkatú ember egy életre megélhetne a sztorijaikból. Néha sajnálom is, hogy nem erre hajlok, néha annyira jó egy sztori, hogy egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne adjak "irodalmibb" formát neki, ami persze, nem biztos, hogy előnyére válik. Leginkább a történelmi kuriózumokra bukom. Az ilyenekre, hogy Hunyadi János és I. Murad, a két nagy ellenfél unokatestvérek voltak. Vagy hogy az utolsó római császár, Romulus Augustulus hun volt, ahogyan felerészben vérrokona, a birodalmat megdöntő Odoáker is. Hatalmas történetek rejlenek egy-egy ilyen információmorzsában, és én nagyon szeretem beleásni magam az apró körülmények közé Valami hasonlóról szól a következő regény is - amiből egyetlen szó sincs még leírva.
Forrás: Erdélyi Terasz
Erdélyi írók Esztergomról
|
