| Avagy: Tífuszos-e az Erdélyi Teerasz? |
Kaptatok a Tífusz előtt valaki mástól, mint a Káfétól díjat? Igen. Érzitek úgy, hogy beteg (=krízisben) az a világ, amiben éltek? Sok minden belefér ebbe a hitvallásba, ami nem kimondottan Erdély (nem csak irodalom, nem csak magyar), mégis fontos számunkra, meghatározhatja az életritmusunkat. Lásd BalkánTerasz, lásd LondonÁj, lásd Gyn-Echo, lásd, igen, főleg ezt lásd, mert ez végképp nem az erdélyi magyarról szól: Netorika az ő becses neve. Ami pedig az erdélyi magyar irodalmi életet illeti: milyen élet az, ami támogatás nélkül két lépést sem tudna tenni? Talán helyesebb volna vegetálásról beszélni. A hálón viszont egyszerűbb a képlet: itt élned s halnod adatott nulla forintokból, nulla lejekből és nulla keményvalutákból is. Csakhogy ez virtuális élettér - sokan pedig eleve tudomást sem szereznek róla. |
Onagytól rengeteg levelet kaptam, bizony-bizony régi álma volt neki egy erdélyi oldalt összehozni, csak persze mindig hiányzott az ember. Jómagam úgy kerültem bele ebbe a dologba, mint Pilátus a Credóba. A tervezésről csak annyit, hogy eleinte mindössze arról volt szó, hogy majd kéthetente lazán elkészítek egy-egy íróportrét a "nagy Terasz" irodalmi szekciója számára. Aztán látod, mi lett belőle. Illetve még nem láthatod a végeredményt, mert állandóan változik, dagad és módosul a honlap. Onnan kezdve, hogy induláskor nem is Erdélyi Terasz volt a becses neve ennek a képződménynek, el egészen odáig, hogy fogalmam sincs, épp melyik részén módosítok holnap, a tervezési folyamat eléggé komplexnek nevezhető. Ha akarod, akkor ez a honlap a tökéletes amőba. Na nem agyilag, hanem rugalmassága mián. Idén március 15-én indultunk, a rábólintás részemről valamikor 9-10-e között történt. Nesze neked közhely: mindig minden későn van. De ha arra gondolunk, hogy a Helikonnak és a Látónak mai napig nincs honlapja, akkor talán épp ideje volt, hogy valaki ebbe az úri huncutságba, ami az erdélyi irodalmi-közéleti honlap kiépítése, belemenjen. Eléggé őrült lehetett az illető, hogy infrastruktúra és anyagi háttér, fedezet nélkül vállalkozott erre az emberpróbáló munkára, de mivé lennénk, ha mindig az optimális pillanatot várnánk, amikor minden adott lesz, amikor maximumról zúghatnánk bele a dolgok sűrűjébe? Van segítsége, szerkbá mellett a pénztelenségben is kitartottak egynehányan. A Netorika rovatgazdája, Fall Sándor maga teszi fel az anyagokat a netre. (Ő az egyetlen, aki eddig erre vállalkozott.) Óriási munkaerővel és kitartással nyomul továbbá Parászka Boróka, a BalkánTerasz szerkesztője (egyben a Gyn-Echo házinénije). Konkrétan ők ketten vesznek részt a szerkesztésben, de rajtuk kívül említhetnénk Szonda Szabolcs és Zsidó Ferenc nevét is, akik aktívan jelen vannak az Erdélyi Terasz életében. Új "szerzeménynek" számít a LondonÁj szerkesztője, Balázs K. Attila, aki egymaga végzi az emberfeletti munkát odakint Angliában. (Reméljük, hamarosan sok hasonló kaliberű munkatársunk, szerkesztőtársunk lesz szerte a világban.) Még frissebb, alapjában véve forró, mai, október 2-i hír, hogy a képtárat, mármint a "Van képünk hozzá... felütésű rovatot Márkus-Barbarossára bíztuk, és ő örömmel el is vállalta a munkát. |
 |
Hát ez jó kérdés, mert így kapásból nehéz volna mindenkit felsorolni, s netán sértődés lehetne a szándékosság nélküli kihagyásokból. Olvasni kell, rá kell kattintani a honlapra. Mert azt azért mindenki tudja, aki magyar kultúrán nőtt fel: kicsoda Lászlóffy Aladár vagy Kányádi Sándor, de talán kevesebben ismerik Móra Zoltán vagy Magyary Ágnes nevét - például. A neveket hosszasan sorolhatnám, mondom: nem teszem, nehogy duzzogás legyen a vége. Minden egyes szerzőnk egyformán kedves számunkra - főleg azok, akiket félig-meddig mi fedeztünk fel, és akik a közeljövőben jó nagyot fognak dobbantani. Ebben nem bízunk, hanem tudjuk. Nem. Erre a kérdésre már az előzőekben válaszoltam. Kiegészítésre csak annyiban szorul a gondolatsor, hogy valójában egyetlen korosztály, a fiatalabb generáció érzi úgy, hogy az internetes jelenlét nem csak puszta lehetőség, publikációs ugródeszka, hanem igazi, virtualitása ellenére is csont-reálisnak mondható közéleti funkció. Valamivel érdekesebb, izgalmasabb és vonzóbb is ugyanakkor, mint az analóg világ és környezet néhány fóruma. Amivel nem azt akarom mondani, hogy virtuálisan szebbek, jobbak, kövérebbek, gyorsabbak és ügyesebbek vagyunk, hanem azt, hogy körülöttünk, a mindennapi földi (köz)életben történhetnének jobban, rugalmasabban és hatékonyabban a dolgok. A fiatal generációval való példálózás persze hamis és féloldalas volna, ha nem említenénk ismét a nagy öregeket, például Kányádit, aki számtalanszor és nyilvánosan kiállt az internet mellett - vagy Lászlóffy Aladárt, aki gép elé nem ül ugyan, de tudja, hogy a DIA nem csak az író egyéni megélhetése szempontjából fontos képződmény, illetve arról is tudomása van, hogy az Erdélyi Terasz nem egy lebuj a Szamos-parton. A fiatalabb és egészen fiatal generáció esetében a viszonyulás fordított előjelű: mintha-mintha első gondolatuk a háló volna, és csak utána következne az analóg világ behálózása. Tehát egyenesen internetre termelnek, és onnan vonulnak le esetenként a "hétköznapi világba" publikálás végett. Volt egy vitánk - így helyes. Nem kettőnk vitájáról beszélek, hanem arról, hogy ketten (és minden szándékos provokálás nélkül) generáltuk. Ami jó volt éhezés-ügyben, az a hihetetlen energia és feszültség. Valósággal sütött belőle a "Mindent belé!" alapállás: ilyen intenzitású és gyorsan pörgő kijelentés-reagálás-továbbgondolás sort ritkán látni mifelénk. Hacsak nem botrányról van szó. (Na jó, ez az egész vita botrányos volt egy kicsit. Értse ki-ki ahogy akarja...) Bizonyára emlékezetes kis vihar lehetett a langyos irodalmi vizeken, ha zetelaki írótalálkozón, fehérvári konferencián s még ki tudja hol és kik cinkosan összenéznek, az éhező írókról szúrnak be egy-egy megjegyzést. A hallgatóság általános derültségére - ami azért jelzi, hogy sokan hallottak erről a vitafolyamról. Jómagam pedig jelezném, ha eddig nem mondtam volna, hogy több mint hetven oldal hozzászólás született (egyszer megszámolom a szerzőket is határon innen és túl). Ez már csinos kis könyv lehetne. Andrassew biztatott, hogy bátran forduljunk hozzá, amennyiben e-bokk kiadása, netre való feldolgozása járna a fejünkben. Ki tudja: talán-talán élni fogok ezzel az invitációval. Igen. Mivel azonban jelenleg épp a második fordulónál tartunk (és következik a harmadik, a záróakkord), neveket nem volna ildomos sorolni. Ismét azt mondom, hogy olvasni kell, rá kell hangolódni a honlapra. A pályázati rovatban nem csak értékes írásokat találni, hanem olyan tehetséges, fiatal szerzőket, akikre büszkék lehetünk, hogy nálunk publikálnak. |
Sokkezes regényt írtok... Írunk? Ezt kissé árnyalnám. Szívesen rábíznám a transzROMÁN című rovatot, a szervezőmunkát valakire, akinek elegendő ideje, türelme és megfelelő kapcsolatrendszere is van ahhoz, hogy a maximumot kihozza ebből a játékos-virtuális akármiből. Aki a szálakat össze tudja bogozni, de el is tudja simítani a egymás mellé nem illő ráncokat-linkeket, a különféle vonulatokat. Azért volna érdemes komolyan nekiesni ennek a regényfolyamnak, az eredeti elképzelés szerint laza linktérkép alapján íródó szövegtengernek, mert ebből akármi lehet még. CD-könyv, virtuális termék, e-book, akármi. Nincs, de kísérletezni igencsak szeretünk. És nyitottak vagyunk, mindenkit befogadunk, aki életképes, vonzó tervvel állít be hozzánk. Tehát: mindössze javasolni kell. Illetve: hozzánk lehet irányítani, felénk lehet terelni a tehetségeket (zenén kívül bármit fel tudunk tenni a honlapra). Egy dologtól félünk mindössze (akár a gallok attól, hogy fejükre szakad az ég - nos, nekünk a virtualitás égboltján kívül mi szakadhat a fejünkre?), szóval attól óvakodunk, nehogy lap(osak) legyünk. One in a million - ettől fázunk mindössze. És teszünk ellene. A pénzügyeket most nem említeném. Piszkos forma, piszkos anyagiak, távozzatok tőlem! Inkább olyan jellegű elégedetlenségeimről beszélnék, hogy nem működik (illetve meghalt) a Napi Gonosz és a Minimaximál című véleményrovat. Ez a legfájdalmasabb felismerés egész eddigi fungálásunk során. Az okokat firtathatnám, az érveket értem, a megoldást is tudom: pénz a neve. (Ismét pénz! Ördög és pokol!) Továbbá: azzal sem volnék megelégedve, hogy reggel kel fel a nap, és este nyugszik, illetve csak napi 14-16 órát tudok gép előtt ücsörögni (na jó, ebben a Korunk is benne van). És folytathatnám az itthoni (pocsék) internettel, ami továbbra sem drótos, hanem modemes stb. |
Monarchiától monarchiáig (Spanyolországtól Japánig), szövetségi államtól szövetségi államig (az Egyesült Államoktól Jugoszláviáig), egyetemtől egyetemig (Columbiától a CEU-ig, ELTE-től a Sapientiáig, illetve a BBTE-ig), szerkesztőségtől szerkesztőségig (Krónikától 3székig, Népszabitól a Székelyföldig), internet kávézótól Internet Köztársaságig terjed, az Üveghegyeken innen-túl minden a mi felségterületünk, sőt mi az hogy! (Várjuk a virtuális csatlakozást a Mars vonatkozásában, hogy oda is betörhessünk mondanivalónkkal.) Soroljam a neveket, a pozitív méltatásokat? A teljesség igénye nélkül: Erdélyi Riport, Indymedia, Káfé, Kedd, Krónika, ManCs (Tűsarok), Népszabadság, Népszava, NOL, Sziget.hu, Vagy.hu stb. A negatív visszajelzések is segítenek munkánkban, jobbra, többre - vagy egyszerűen valami másra, trendibbre ösztönöznek. Néha hasznosabbak, mint a pozitív reakciók. Az mindenképp biztató, hogy elültettük a fejekben a bogarat: olyan emberkék állítnak meg (különböző városokban) az utcán, akikről álmunkban sem gondolnánk, hogy olvassák az Erdélyi Teraszt, és első szavuk nem a rég látott barát miatt való lelkendezés, hanem az, hogy micsoda honlap, mamám! Szerkezetét tekintve az Erdélyi Terasz jó ideje nem (csak) irodalmi lap - sokkal inkább közéletinek nevezendő. Funkcióját tekintve irodalmi, hiszen itt, ebben a közegben minden irodalom. Ráadásul az internet világában minden totális és azonnal ható-visszaható irodalom, aminek köze van a betűhöz. De írás a képírás is, a fotó, a grafika, és a hang átkonvertálása (Irodalmi Zsebszalon, Rejtett Világok) ugyancsak irodalmat eredményezhet. Aztán hogy ki minek fogad el, illetve minek tart, minek nevez bennünket? A pontos meghatározás mellékes, legalábbis addig, míg (Papsi szavaival élve) az ilyen jellegű honlap-szerkesztés és -működtetés úri huncutságnak számít Erdélyországban. Ameddig nincs hasonló jellegű kihívónk, akivel össze tudnánk mérni az erőnket, addig "csak" Erdélyi Terasz vagyunk. Egy képződmény, egy állandó készenlétben levő, vonzó játék, amit nem feltétlenül kell feldíszíteni különféle jelzőkkel - így a lehető legnagyobb a mozgástere és a hatósugara. Hagyni kell, hogy élje a maga önálló életét, forrjon ki, nem szabad (ön)meghatározások korlátai közé taszítani-szorítani. Nem taníthat, nem okíthat senkit az a hat hónapos csecsemő, akit vén rókák és régi motorosok közé invitálnak gőgicsélni. Jó érzés volt, hogy ott lehettem, elmondhattam az Erdélyi Terasz eddigi történetét, és türelmesen meghallgattak. Ugyanilyen jó érzés (kellemes meglepetés!) volt a házigazdától, illetve az ülésvezető elnök Arató Antaltól átvenni a stockholmi díjat. (Amit, ha jól értem, hatodikán tökéletes virtuális környezetben is meg fogunk kapni! Ez itt reklámfogás, közönségcsalogató akar lenni.) A fehérvári tanácskozásra egyébként két dolgozattal indultam. Az egyik kizárólag az Erdélyi Terasszal foglalkozik, na meg a környezetével, lapokkal, analóg szerkesztőségekkel, tervekkel és álmokkal - a másik, jóval terjedelmesebb, adatszerű, száraz összeállítás viszont számokkal és adatokkal bizonyítja, hogy Romániában az internetezés, a digitális kultúra egyelőre kiskorúnak sem nevezhető (max. embrionális állapotban leledzik). Ez utóbbi dolgozatból az ízelítő szintjén sem adhattam elő semmit - egyrészt, mert a hallgatóság véges türelmével nem illő visszaélni, másrész azért, mert az előadások utáni vita heve egészen más irányba terelte a dolgokat. Személy szerint számomra a fehérvári (kiválóan megszervezett és tökéletesen lebonyolított!) konferenciának, főleg az utolsó, az "internetes" napnak volt egy nagy tanulsága, éspedig az, hogy óriási idő- és energiapocsékolás egymás között elmondani mindazt, amit amúgy is tudunk egymásról (ki-ki ismeri a másik munkáját, nehézségeit, terveit és pénzügyi szükségleteit, illetve szűkölködéseit), szóval az ilyen jövőbemutató összeröffenéseken kötelező módon ott kellene lenniük a döntéshozóknak, a potenciális pénzosztóknak is. Bűnös hanyagság (és egyáltalán nem a szervezőgárdára gondolok, amikor ezt dohogom), hogy rajtunk, belső körben mozgó szakbarbárokon kívül senki nem volt a teremben, akinek OTT KELLETT VOLNA LENNIE. |
 |
| A Bulgakovban |
A Korunk szerkesztője is vagy - erősíti a kettő egymást vagy egymás rovására léteznek? Szeretném hinni, hogy értelme van/lehet az ilyen egymást kiegészítő, egymás hatását felerősítő hírneves-kezdő közreműködésnek. Főszerkesztőm, Kántor Lajos a nyáron többször említette, hogy az Erdélyi Teraszt "be kell hozni" a Korunk honlapjára. A tervezett szoros együttműködésből (amiből akár fúzió is lehetett volna, sőt még mindig lehetne!), a hatékony összefogásból és felpörgésből végül nem lett semmi. Első lépésként feltettem az Erdélyi Terasz főoldalára a Korunk linkjét - a viszontlépés elmaradt. Maximálisan próbálom (próbáljuk! Balázs Imre Józseffel és Demeter Szilárddal) a saját Teraszos kereteink között, akár a fórumon, akár rovatokban, főoldalon népszerűsíteni, széles körben ismertetni (divatosabb kifejezéssel: popularizálni) a Korunk célkitűzéseit. A két réteg mindössze magánéleti szinten hat ki egymásra negatív értelemben (legalábbis nálam): ennyi mindent nem lehet egyszerre felvállalni, és maximális erőbevetéssel véghez vinni. Akkor pedig nincs más választás: újabb ügyeket is fel kell vállalni a már meglévők, a már elvégzendő feladatok mellé, mögé - körítésnek. A legjobb menekülés a támadás elve alapján. De ez már más történet, egy újabb édesbolondos-vonzó csábítás és lehetőség. Egy újabb kihívás, amivel szembe kell nézni - a magánszféra egyre erőteljesebb háttérbe szorulása ellenére is. Szombatonként szoktunk kiruccanni a Bivalyrétre. Legutóbb, amikor ott jártunk, egy kölyök dobermann mindenáron el akarta szedni a labdánkat (szerencsére az erős bőrt nem tudta kiharapni). Bosszantó, hogy ilyen hosszú a nyár, és az istenért sem akarnak eltűnni a tó partjáról a monokinis csinibabák (na meg a kövér asszonyságok, akiknek a hája rétegekben folyik szerteszét). Bezzeg a mi időnkben! - bólogathatnék bölcsen. És meg is teszem, hiszen gyerekkoromban mindössze egyszer, a tengerparton láttam (elkerített) nudista részleget. Most: kimegyünk Fenesre, a Metróhoz, nem tudom, hogyan takarjam el Csongor fiam szemét, ne lássa a füvön heverésző csóré nőket; a tóparton, focizás közben, a Bükkben, kirándulás alatt ugyanez a látvány fogad. Kirándulásról jut eszembe: ezen a szombaton osztálykirándulás az elsősökkel, az Apáczai elől indulunk (persze ezt a kiruccanást magam javasoltam), szóval lesz ott focizás, levélgyűjtés és visongás a javából! Azon kívül, hogy karatéztam, tangóharmonikáztam (és gitároztam), verset írtam, gyöngyöt fűztem, a Philipsnél, a Mediafaxnál és a Discoverynél dolgoztam, újságot csináltam (és hordtam ki húsz fokos hidegben), hogy volt kutyám, aranyhalam, -hörcsögöm és feleségem, s van gázszámlám, hosszú hajam és 250 kilométerre lakó-tanító székely babám - na meg fiam, akivel megtanulhatok ismét olvasni, mindössze az idő húsából kell jó nagy cafatokat szakítanom (persze írni is meg kell tanulnom, mert a klaviatúra kiütötte a tollat a nyeregből), továbbá azon kívül, hogy negyediken lakom, de családi házba fogok költözni, és hogy szeretek kosárlabdázni, sörözni-borozni a cimborákkal (akiket egyre ritkábban látok, hiszen Görögországtól kedve Franciaországig és el az Államokig alaposan szétszóródtunk), és hogy megnyerem a hétvégi lutrin az ötven milliárdot, fekete bőr ülések lesznek a Mercedesemben, továbbá és végül: imádom a kaktuszokat na meg az ilyen jó hosszú mondatokat és a bő lére eresztett, grafomán interjúkat?! * HATÁRON TÚLI MAGYAR IRODALOM HETE SZÉKESFEHÉRVÁRON |
