A tartalomból:
Vers: Tóth Krisztina, Lanczkor Gábor, Jónás Tamás, Weiner Sennyey Tibor, Eszteró István, Jancsó Noémi, Fekete Richárd
Interjú: A hetvenéves Kántor Lajossal Balázs Imre József beszélget
Próza: Dr. Szendrey Gábor, Kozma György, Bodansky György, Kabdebó Tamás, Sopotnik Zoltán, Hartay Csaba, Benyhe István, Szávai Attila
Tárca: Sárközi Mátyás, Petró János, Rácz Gergely
Kritika: Tarján Tamás (Nádasdy Ádám: Az az íz), Bedecs László (Király Levente: Nincs arany közép), Kocsis Lilla (Nagy Gergely: Angst. A városi harcos kézikönyve), Pécsi Györgyi (Vincze Ferenc: A macska szeme), Fekete J. József (Bence Erika: Családszótár, Kabdebó Tamás: Blackwell és a magyarok, Tar Károly: Szerenád dobra, cintányérra és más ütőhangszerekre), Szőcs Géza (Körmendy Zsuzsanna: Arthur Koestler. Harcban a diktatúrákkal), Seress Ákos (Arthur Koestler: Alvajárók), Bombitz Attila ("Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét." - Magyar írók Berlinről), Márkus Béla (Alexa Károly: Életünk és irodalmunk)
Színház: Jászay Tamás (Egy híján húsz - Határon Túli Magyar Színházak XIX. Fesztiválja, Kisvárda), Sebők Borbála (Történelem és lovak - POSZT 2007) Gyenge Zsolt (Aranypálmán ül a sármány - A román film törékeny sikerszériájáról), Szántai János (Hatodik Tiff, avagy a nagykorúsodás esetlen bája)
Film: Gyenge Zsolt (Aranypálmán ül a sármány - A román film törékeny sikerszériájáról), Szántai János (Hatodik Tiff, avagy a nagykorúsodás esetlen bája)
Ízelítőül két szövegrészletet idézünk:
Kabdebó Tamás: Ami az életrajzból kimaradt
Eta néni, civilben patikus, nagybátyám felesége, Dénes anyja, szemlét tartott a csónakok fölött. Az övéké hiányzott. "Buci!" - süvöltötte. Ez volt Dénes beceneve. "Hol van a ladikunk?" "Hát lent, kikötöttem." "De hogyan?"
Rögvest kilestük, mégpedig a repülőket figyelő messzelátóval, hogy Dénesék csónakja vagy egy kilométerrel lejjebb billeg lefelé, folyásirányt, a Duna közepén. "Visszahozod, te ördögfia!" - süvöltött ismét Eta néni, haragtól villámló szemekkel. Dühében nem gondolt arra, hogyha Dénes az ördögfia, akkor vagy ő maga az ördög, vagy a fronton harcoló István bátyám.
Dénes azonnal fejest ugrott és erős tempókkal úszni kezdett. Erzsó néném, kezében a gukkerral még egy darabig látta bucskázó fejét, majd végképp eltűnt a láthatárról, valamint a szabadon csurogó csónak is. Elmúlt vagy két óra: Dénesnek se híre, se hamva. Eta néni, Dénes tenyeres-talpas szülőanyja pánikba esett. Le-föl szaladgált a Duna-parton, és a szó szoros értelmében vörös haját tépte. Aztán kiáltozni kezdett: "Hogy lehettem ekkora marha, elküldeni otromba kamasz fiamat! Hogy az ördög vinné el csónakot, és az Isten hozná vissza a fiamat." "Majd én megpróbálom" - szólt az apám. Ügyes ember volt, hat láb magas, és a családban a legjobb Duna-járó. Csiklibe vágta magát - így neveztük a legfürgébb halászcsónakot -, két evezővel fölszerelve.
Aztán elmúlt még két óra, sötétedni kezdett. A Duna sárgás-zöldes felszíne sötétszürkére váltott. Fölül a sirályok már eltakarodtak. Füleltünk. Én, mint a legfiatalabb, a lépcsőn ülve. "Loccs, loccs" - két evező ütemes loccsanása. A kanyarban, a vízen, felpúposodó, fölfeketéllő árnyak. "Jönnek!" - üvöltöttem. Körém sereglett minden felnőtt. Jött is, lomhán elöl az apám, a csiklivel, mögötte Dénes, az ő ladikjával. Dénes már jó ideje befogta az elszökött csónakot, de evező híján fölhozni nem tudta. Mostoha volt a Duna-part. Ezt a helyzetet látta át apám, amikor egy pótevezőt vitt magával.
Dénes vacsorára megette a maradék hallevest és befalta a megmaradt fánkokat.
Tarján Tamás: Az évszakok egymást ígérik
Lopva - na nem: merítve...
Esterházy Péter egykoron így magyarázott-lábjegyzetelt egy ("Örkény úrtól" vett) szövegkölcsönzést. Magam Nádasdy úrtól merítek lopva. S Nádasdy úrnak csempészem vissza, amit az egyik versből a ciklusok cirkulálásába menekítek.
Az Az az íz (torlódjon négyszeresen a z-s betűkettős, ha már a háromszorozás ától cettigje oly vonzónak bizonyult) valamennyi (öt) fejezetét évszakos cím jelöli. Az Első évszaktól az Ötödik évszakig mindegyikbe legalább nyolc, legfeljebb tizenkét költemény sorolódott. De, bevallom, nemigen boldogulok a kitágított természeti körforgás szimbolikájával. A nyitányban több mű utal a gyerekkorra, az emberi tavaszra (mindjárt egyértelműen a kezdő A hullámvasút is), ám az Adatátvitel rejtjelezett extázisában mintha egy homoszexuális emberpár nászával díszített görög váza öbléből áradna a formarepesztő (a csattanóban: szoborrobbantó) hang. A Második évszakot csupán leszűkítésekkel nevezhetném a nyár, a Harmadikat szinte csak a színeket átszűrve az ősz tükrének. Az egész évszakrend elcsúsztatásával, elforgatásával sem jutok kielégítőbb eredményre. S ha a Negyedik évszaknak rögvest az elején megszólal a Nyugdíj előtt, "a veszélyes távlatok" fölmérésével, akkor mi marad az Ötödiknek? A visszajátszás a kezdetekbe, az Ötvenes évek kettős fináléjával? (Nádasdy a nemegyszer évszám által is jelzett 1957, 1959 táján volt gyerek, s mint idén a hatvanadik esztendejét betöltő költő, nemrégiben hagyta maga mögött ötvenes éveit.) A talányt - a szerkezet helyenkénti ürességét? saját fantáziám szegénységét? - a kötet vége felé álló Fertőtlenítés segít feloldani. "A napszakok mindig egymást ígérik, / s egy megállóval előbb készülök / leszálláshoz, mert nem kockáztatok. / Az álmok kínosak, köztük is szétütök" - pereg a nyolc sorból a második négy. A költő addigi "majdnem minden verse" 1995-ben A bőr és a napszakok címmel látott napvilágot. Egymást katalizálták, egymást ígérték benne a szövegek. Így volt ez Nádasdynál előtte is, így van azóta is. Modernista bolygatású klasszicizáló ezredfordulós lírában miért ne ígérhetnék egymást a soknyelvű (világ)irodalmi örökségtől a diáknyelvig oly változatos matériákból gyúrt, az emlékezetben mégis főleg tiszta egyanyagúságuk és csiszolt felületük folytán élő vers-munkadarabok? Ha "a napszakok egymást ígérik" szép sora lehet a mindennapok, az élet homokórája, miért ne lehetne a telésben keletkező teljesedés időmérője "az évszakok egymást ígérik" szintagma (melyet Nádasdy, a nyelvész nyilván *-gal jelölne)?
