Írók Esztergomról - Bikácsy Bergely

Duna-kanyar, história-töredék

Bikácsy Gergely

A fővárosi ember vagy Szentendrére, vagy ritkábban, nagyobb ugrással Esztergomba viszi külföldi ismerőseit, ha estére már haza is akar velük érni, Pestre. Sőt, önmagát is oda viszi, ha egy napos szelíd kalandra vágyik.
Velem valahogy úgy esett, hogy sohasem vittem külföldi ismerőst Esztergomba: engem vittek néha arra hazai barátok. Most szépen fel kéne idéznem, mikor, hányszor, miért voltam ott. Lexikális adatok, felsorolás, jegyzetelő piszmogás helyett hadd vegyem töredezetten csapongóbbra.

Nagy idők nagy tanújaként a hátulgombolósok naiv együgyűségével sikerült épp 1968. augusztus huszadikán arra járnom. Kis hegyoldali templom rémlik emlékeim homályából, ahonnan a Dunát, a híd romjait, a folyón túli másik országot bámultuk.
Azt találgattuk, mikor is robbanthatták fel a hidat. A Babits-házból szégyenszemre a gondnok majdnem áhítatos szava és hangsúlya maradt fülemben, aki, ördög tudja, milyen kérdésünkre, vagy kérdésünk nélkül bizonyos hódolattal többször elismételte: "Török Szófia", így mondta, Török Szófia. Azóta sem hallottam, pedig a gondnok bizonyára több ezerszer ejtette így ki több ezer látogatónak. Iskolát azonban nem teremtett... - Talán a Babits házi látogatás után ültünk ott a templomnál, vagy másik dombon, ahonnan kilátói rálátás nyílt a szomszéd országra és a felrobbantott hídra.
1968 augusztus huszadika volt, vagy már mondtam nagy idők nagy és hátulgombolós történelmi tanúinak bután remegő hangján? Másnap szerda jött, ha jól emlékszem az arcpirítóan fekete napra.

Rég volt, igaz se volt, azóta én nem vagyok hajlandó semmiféle nagy időket, meg buta történelmi napokat felidézni. Emlékezzen rájuk Mars hadisten, mielőtt szégyenében elveszti bősz erejét és kappanhangja lesz (ezt most rögtönöztem: mérsékelten tetszik, de vállalhatónak érzem.)
Hadd idézzek egy másik, talán szeptemberi napot, amikor is a magyar filmtörténet évtizedek óta Nyugatra menekült és akkor már rég Bécsben élő nagy alakja tiszteletére valami filmtörténeti konferenciát rendeztek Esztergomban. Nagyra, nagyon nagyra tartottam (s tartom ma is) ezt a filmrendezőt. Nemcsak az erdélyi havasok embereinek moziköltészetét megteremtő filmjét, hanem a következőt, a betiltottat, a máig ismeretlent is remekműnek tartom, melynek 1948-as vetítéséről a kopasz diktátor öt perc múltán már vonult is ki tüntetőleg. (Ez volt aztán az építő filmkritika!) Nagyra tartom hát két remekművét, mégis, lógós diákként sompolyogtam ki a Főiskola díszterméből a közhelyes ünneplő szavak elől, ki a nyárvégi szép napsütésbe. Tettem néhány kört, megint csak valahol ott a domboldalon. Nem néztem már át a szomszéd országra, elég volt akkor... Egyszer csak, alig akartam elhinni, szeppenten álltam meg: ő jött velem szemben, a Mester, bizony ő is meglógott saját ünnepléséről. Jött velem szemben szálfaegyenesen, én meg még köszönni is elfelejtettem. Áldják meg a múzsák... - ezt ma mondom, jóval holta után.

Kezdek patetikus lenni? Akkor gyorsan egy festmény emlékéről. Persze hogy a Keresztény Múzeumban látható. Én addig elképzelni sem tudtam, hogy ilyesmit Magyarországon festhettek az ezerhétszázas években. Pedig festettek: a kép az Utolsó vacsorát ábrázolja, és elképesztő módon én valami furcsa fenyegető iróniát, modernül abszurd hangulatot láttam sugározni a vászonról. Mintha ijedt összeesküvők torz gyülekezetét látnám, mintha abszurdan fenyegető groteszk ijedelem uralkodna a vásznon, mintha a figurák "el volnának rajzolva", de úgy ám, hogy ha én egyházi cenzor vagyok, püspök, főpap, nagyhatalmú egyházi méltóság - bizony el nem fogadom ezt a festményt - mert olyan eredeti, olyan nagyszerű... Alig írnak róla: a leghíresebb korabeli freskófestő műve, akinek unalmas freskói jól ismertek, ez meg - nem is freskó, és minden inkább, mint unalmas vagy "korabeli" klasszikus - szabálytalanul vicsorít, ijesztő dolgokat sugall, alig ismerik. (Talán a harmadik teremben látható, egy szép cserépkályha közelében.)
Akkor kellett volna megnéznem, 1968 augusztus huszadikán, hogy ne maradjak örökre hátulgombolós...

***********************

B. G.

Bikácsy Gergely író, esztéta, filmkritikus 1942-ben született a Nógrád megyei Szécsényben. ELTE magyar-francia szak 1965-ben, IDHEC Párizs 1972-ben. Dolgozott a Filmtudományi Intézet könyvtárosaként, a Hunnia Filmstúdió dramaturgjaként. 1972-től szabadfoglalkozású. 1969 óta jelennek meg irodalmi és filmkritikái. Ír hangjátékot, forgatókönyvet, regényeket Glauziusz Tamás néven. Balázs Béla díjat kapott 1990-ben. Andrzej Vajdáról 1975-ben jelent meg tanulmánykötete. További kötetei: Pajkos nő az árnyas utcán (1988), A francia film 50 éve (1990), Bunuel mozijában (1996). Kiadás alatt: Róma. Hobbija a sakk és az ökölvívás.
(Bikácsy honlapja)