Szép
Ficsku Pál |
Szeretem a szépet.
És szeretek nézni is.
Szeretem a szépet nézni.
Valahogy ez jutott eszembe néhány évvel ezelőtt, egy novemberi hajnalon.
A szép - Esztergom volt.
Egy Teknő becenevű költőnővel ültem egy padon, pokrócba csavarva, becherowka nevű reggeli italt és zlaty bazen márkájú táplálékkiegészítőt szopogatva, és néztük a párálló Duna felett lebegő várost. Most már nem tudnám a pontos látványt felidézni, csak a Bazilika monumentális kupolája és a Dunába rekedt hídcsonkok maradtak meg, no meg az érzés, hogy szép.
Szeretnék olyan városban élni, amit lehet "látni". Amibe mielőtt megérkezik az ember, tudja, hogy van élet. Hogy ott szuszog, liheg, tülekedik többezer ember, ahol hajnali piacszag van, életek születnek és múlnak el, valakit éppen leszúrnak a kocsma mögötti bozótosban, valaki meg éppen megcsalását gyónja meg az atyának. Ahol az élet folyik.
Én többnyire olyan városokban éltem, amit nem lehetett látni, ha megérkeztem.
Miskolcra érve, amikor ereszkedik le a kistokaji dombról az ember a Cora, a Praktiker, a TTL és a cementgyár látványa fogadja, eszébe nem jut, hogy van egy hegy, aminek évszázados pincéiben mély titkok rejlenek. Debrecenbe érve a volt orosz laktanyából átalakított lakóparkot látjuk, télen az üres rakétasilókon szánkóznak a gyerekek, nesze neked Nyilas Misi. Ha meg haza, ahol most élek, Pestre jutok, a bevásárlóközpontok szuperhipermarketek, benzinkutak, raktáráruházak között végtelen az út.
Azon a novemberi nyirkos hajnalon viszont láttam egy várost.
Esztergomot.
Szép volt.
Csak az a baj, hogy szinte megközelíthetetlen.
A Duna bal partján ültünk, egy Mikszáth konferenciát pihentünk ki, és nem volt átjárás. Akkor arra gondoltam, milyen szerencsés ember az, aki a városban él, és arra, hogy milyen szerencsétlen is, mert ha látni akarja szépségét, egy másik országba kell átmennie. Át egy folyón. Van egy mondásom - a folyó jobbá teszi az embereket. Tiszai gyerek vagyok, a Dunát nem ismerem, de fáj, hogy a Duna nem összeköt, hanem elválaszt.
 |
Ne nyavalyogj már, mondta Teknő, én a Dunának köszönhetem a nevemet.
Történt ugyanis egyszer, hogy a költőnő és barátai, miután kiitták az esztergomi kocsmákat, átkompoztak Párkányba, csak úgy ihletet gyűjteni. Amikor hatott az ihlet, meg a becherovka-sör-ruszli ihletpótló is, a költőnő már nem tudott járni. A kompista határőr nem akarta felengedni a hajóra, valahogy rögzítsék ki, mondta. Mit volt, mit nem tenni, kellett valami eszköz, amibe berakják. Zsírszagot kergetett a könnyű dunai szél. Meg van, mondta az egyik fiú, érzitek, ott disznótor van Fertályóra múlva ringatózott a folyón a költőnő, lágyan feküdt a kolbásszagú kölcsönteknőben.
Szép, mondtam.
A nevem, kérdezte.
Nem. Ez a város.
Te, figyelj, van egy ötletem. Vegyük meg a Bazilikát.
Minek. Miből. Kérdeztem. Minek nekünk egy Bazilika.
Te, figyelj, tegnap hallottam, hogy a Duna Esztergomnál öt hatvan, Bajánál meg kilenc nyolcvan. Nagy árrés, nem. Leviszünk néhány uszálynyit, és gazdagok leszünk. És akkor megvesszük a Bazilikát.
És mit csinálunk vele.
Hát rendezünk költői esteket, meg irodalmit, meg mindenfélét, ami szép.
Jó, mondtam, mert éreztem, hogy Teknő megint teknő.
Akkor nézzük.
Szép.
******
 |
Ficsku Pál: író, könyvkiadó (PUFI PRESSZ), szerkesztő, hírügynök. 11 év alatt végezte el az egyetemet, közben dolgozott restaurátorsegédként. Volt az Új Holnap főszerkesztője, írt filmforgatókönyvet, volt a Nyugat c. tévéműsornak is szerkesztője, volt egyetemi óraadó sőt négy hónapig gimnáziumi tanár is. Pufi Press néven néhány éve kiadót alapított. Állítása szerint ő az utolsó népi író. Ezt később megváltoztatta, azóta lakossági íróként határozza meg magát. Az Örkény-novellapályázat II. díja. 1992. Szakbarbárok - magyar RAPszódia, Pufi Pressz, 2002. Matatás a végeken (vigyázat, dzsalok!), Seneca Kiadó, cop. 1999. Élni három nővel (magyar gépmesék), Seneca Kiadó, 1997. A videódisznók esete és más történetek - (ami egy regényből kimaradt), Seneca Kiadó, 1995.
"Önéletrajzaimat egy Hervay Gizella sorral szoktam kezdeni: "én térképen tanultam járni", utalva ezzel arra, hogy 35 éves korom ellenére jelenleg a 21. lakásban élek. Amúgy 1967-ben születtem Debrecenben Gyulai Csaba néven a Homok u. 39 alatt, ami arról híres, hogy húsz méterre van tőle a Makk Tizes nevű kocsma, talán innen ered a kocsmák iránti vonzódásom. 1990-ben a pécsi István borozóban kaptam a Ficsku Pál nevet, amely nyelvészetileg a Pu Fi és a Pu Fi Csku nevekből vezethető le. Évekig büfékocsikban éltem - lásd Hervay. Ritkán írok."
****
Kapcsolódó cikkel:
A száguldó kétlaki
Napló
|
