Az alagút csak vitt-vitt lefelé,
és velünk szemben sok ember, idegen,
a kezem csak a szemérme felé,
ő meg csak mondta: ?Ő a kedvesem.?
És a cicák ott: ó, drágakő-szemek!
És ő átkarolt, arcomon haja,
nagyon ölelt és nagyon szeretett.
Bár ne ébredtem volna föl soha!
Ha az az első szerelem megmarad,
úgy éltünk volna mi, mint két iker.
De ő eltűnt. S harcoltam én a tiszta-vad
nők reménytelen reményeivel.
Ha nem szakad szét az az első csoda,
nevetnénk most is, mint isten-gyerekek,
kikre nem száll rá az idők pora,
s a szánkban sűrű jácint-lehelet.
S mikor aludnánk, álmunkban örök
napban fürödnénk örök fák között.
