Nem az én ötletem volt, hogy keresni kezdjem. Mások szólítottak fel rá, ők pedig, ha jól emlékszem, valami japán filmből vették át ezt a nagyanyáink emlékkönyvébe kívánkozó romantikus gondolatot. Amitől ? erre viszont rá kellett jönnöm ? nem szabadul egykönnyen az ember. Végül is nem lehetetlen, hogy egész életében ezt a pillanatot kereste. Miért ne találná meg az emlékeiben?
Abban a filmben van egy hely valahol ég és föld között, félúton. Ott kell eldöntenie mindenkinek, hogy melyik is ez a boldog pillanat. Az eredményt viszi magával az égbe. Ez lesz az úgynevezett örök élet. Mert attól kezdve nem marad számára más, mint ez a végtelen jelen.
Most, hogy leírom, eszembe jut az is, hogy én ebben a monoton mennyországban ugyancsak hamar elunnám magam. Ezzel a rózsaszínű nyalókával a kezemben, ami nem fogy el, hiába nyalom.
Hát igen. Nem nekem való hely a paradicsom. De hát valamiért ugye író volt az ember. Ha már belevágtam, megírom ezt a korszerűtlen dolgozatot.
*
A tevékenykedés boldogsága az első, amit elvetek. Nem mintha rosszkedvűen végezném a dolgomat. Csak hát minden eredmény sarkallja az embert. A siker, ez a feltételes megálló, nem kifejezetten boldog pillanat.
Úgy képzelem ? és ezt valószínűleg mások is úgy képzelik ?, hogy a szerelem öröme áll a beteljesüléshez a legközelebb. A pillanat, amikor megáll az óramutató, lásd Goethe, és a doktor úrral nem történik többé semmi sem. Azután ezt a példázatot is elvetem. A semmit a lét legboldogabb pillanatának kinevezni talán mégsem lehet.
Maradnak azok, akiket szerettem. Valamennyiükkel átéltem boldog, felejthetetlen perceket. Csak hát az élet, mint mondják, megy tovább. A gyerekek felnőnek, az ember magára marad.
A barátságban pedig éppen az a szép, hogy időtlen. Nem egyetlen szívdöglesztő pillanat.
*
Játszunk. Körülöttem közhelyeket mondanak. Amikor berúgtam azt a gólt! ? álmodozik egy középcsatár. Amikor felcsendült a Himnusz, annyi év után. Amikor megcsókoltam az anyaföldet. Amikor megkaptam az állampolgárságot! ? állítják kórusban az amerikaiak. Azután a Himnusz akkordjai elülnek, az ember leporolja magát. Az anyaföld besorozza a fiamat.
Még a halálból visszajönni se boldog pillanat. Odaát, a semmiben, jól emlékszem, jobban éreztem magam.
Ezen a ponton, mint a rák, visszahátrál a kisgyerekkor paradicsomába az ember. Például: tizenöt évesen, apámmal, Arany János tölgyfái alatt. Cigányoznak a Rózsakertben, este van. Hallgatjuk ezt a kis ingyenzenét, apám sír a kallantyús tolókocsiban.
Vagy ez a másik: kilencvenéves anyám az asztal közepére teszi a fazekat. Megszólal a déli harangszó. Akarattya felől dohogva érkezik a pesti vonat.
*
Dolgozom. Egyik a másik után, sorra kerül minden legboldogabb pillanat. Azután, egyiket a másik után, mindet kihúzom. Még az olvasmányaimat is. Pedig van közöttük, amitől ? ha eszembe jut ? még ma is elsírom magam.
Az első emlékem valami narancssárga fény. A rádióból bécsi keringő. Langyos, otthonos illatok. Gyanítom, hogy mindenki kitalál magának egy ilyen felejthetetlen illatot.
Amikor feljön az égre a hold, megáll mellettem apám. Ha olyan, mint a cé íve, mondja, csökken. Ha olyan, mint a dé, dagad. Így adtam tovább én is a fiamnak. Dagad, csökken. Valahányszor feljön az égre a hold, hallom a hangját. Hallom a hangomat.
*
Vagy mégsem? Lehet, hogy rossz helyen kerestem? Hogy minden idők legboldogabbika mégis a jelen?
Ülünk a kocsiban, zene szól. Hófehérke vezet.
? Hová mész? ? kérdezem.
? Sehová! ? feleli, és rám mosolyog.
Házak és hazák maradoznak el. Árnyak, emberek. Lehet, hogy ilyen lesz a mennyország. Nézem az életemet.
2003
