A ?rubáí? arab eredetű szó: négysorost jelent. Egészen pontosan ?ru-báí? négy fél sort jelent, de a fél sor és a sor közti különbségek fejtegetésébe, nem lévén az arab?perzsa poétika szakértője, inkább nem bocsátkoznék. Maradjunk a négysorosnál, amely valószínűleg igen ősi alapformája a költészetnek: a sorpár megkettőzéséből születhetett. Négysorosokra kelettől nyugatig mindenütt találunk példákat, népköltészetben és műköltészetben egyaránt.
Négysornyi szöveg jól tagolható, jól felépíthető retorikailag. Gondoljunk a legegyszerűbb népdalra, mondjuk az EZ AZ UTCA BÁNAT UTCA kezdetűre: valóságos szerelmi dráma rajzolódik ki belőle négy sorban. ?Ez az utca bánat utca, / bánat kővel van kirakva, / azt is az én rózsám rakta, / hogy én sírva járjak rajta.? Példánkon megfigyelhető a tartalom elrendeződése: az első sor állítást tartalmaz, a második ennek kifejtő megerősítése-megismétlése, a harmadik sor valamiféle új elem megjelenését hozza (mintegy ?ugrik? a szöveg), a negyedik pedig az egészet egybekapcsoló következtetést állít elénk (megtudjuk, hogy itt szerelmi merénylet történt). Próbáljuk bármelyik sort elvenni a szövegből: csonkának, hiányosnak találjuk a történetet. Próbáljunk hozzátoldani bármit: nyúlni kezd, mint a rétestészta, óhatatlanul veszít tömény állagából, ritkássá, lyukacsossá, terjengőssé válik. Mindkét esetben elmondható: egészérzetünk sérül. Ez az egésznek mondott egység ? amely véleményem szerint egybeesik a négy sorral mint olyannal ? persze elválaszthatatlanul összefügg a népdal énekelt természetével. Valószínűnek tartom, hogy elsődlegesen a dallam szerkezete formálta a szöveget, és nem fordítva. Valami szimmetriaelv jutott itt érvényre és égett a fülünkbe az idők során akusztikus bélyegként.
Mutatis mutandis ugyanez áll a négysoros ?rubáí?-nak nevezett perzsa változatára. A perzsa költészetben is megvolt ez a forma mind a mű-, mind a népköltészeti hagyományban. Csak épp az előbbiben létfilozófiai alapkérdéseket is próbáltak a négy sor segítségével memorizálni, az utóbbiban pedig pl. a karaván vezetőjét biztatni mihamarabbi indulásra, hogy a kedvessel való találkozásra ne kelljen annyit várni. Jellemzője a perzsa rubáínak az oralitás, az alkalmiság, a rögtönzés: régen az írástudók éppúgy ontották az alkalmi rigmusokat, mint mondjuk manapság a jobb vőfélyek nálunk is a falusi lagziban. Keleten máig eleven a népköltészet és a műköltészet szóbeli létformája, nyugaton már papírra, számítógépablakba dolgozunk. Orientalisták elbeszéléséből tudom, hogy pl. a Közép-Keleten még ma is tízezerszám tudnak idézni verssorokat fejből. Négysorosok is születnek egy-egy lakoma alkalmából úgy, hogy a vendég nevét, kiválóságát ott helyben beleszövik valamilyen összefüggésbe, esetleg tréfás-csattanós formában. A keletiek még ma is skandálva, kántálva, félig-meddig énekelve mondják ezeket a rögtönzéseket. Ha ezt magunk előtt látjuk, akkor előttünk áll a középkor, az a világ, amikor a jobbak negyvenezer párverset betéve tudtak, a Koránt fejből idézték, és képesek voltak néhányszori elolvasás után egész könyveket megjegyezni.
Az élőszó világa volt ez. Volt neki közege: a makámamondóké, akárcsak a népi mesélőké, a piactér zsibongó tömege; a bekiabálásoké, a bravózásoké. Vagy voltak értelmiségi baráti körök: egy mester köré gyűlő tanítványi társaság; értő fülek, fogékonyak a nyelvi finomságokra. Vagy ott volt az udvar: a szultán, a kalifa és tisztségviselői, ők is elvárogatták az alkalmi énekes költők bravúrszámait. Rubáík tehát sokfelé születtek, de igazi poézisnak a dicsvers, a khászida, vagy a belőle kinövő szerelmes vers, a ghazal, vagy a nagy epikus formák számítottak. Ez utóbbiakat jegyezték le inkább, a rubáí olyan volt a műfaj-hierarchiában, mint a bútorok közt a hokedli, egye fene: zsámoly. Odatesszük a konyhába (szobába), de nem feltétlenül büszkélkedünk vele. Gyártották is szakmányban, gyártják mind a mai napig.
Omar Khajjám (1048?1132) tollából egyetlen rubáí sem maradt fenn. Valószínűleg ő sem tartotta sokra rögtönzéseit, éppúgy, mint az a mai tudós orvos, aki meghitt baráti körben időnként dzsesszt improvizál zongorán, briliáns módon. Ő is elsősorban tudósnak, matematikusnak, csillagásznak tartotta magát, a költészet a műveltsége részét képezte, de sem az udvarban nem produkálta magát ilyesmivel, sem egyéb nyilvános helyen. Kortársai nem tartották számon mint költőt. Nem is említik ilyen minőségben. Ám ahogy telt-múlt az idő, mind több és több perzsa versgyűjteményben említik a nevét, hol mint istenkáromlóét, hol mint akihez jellegzetesen szarkasztikus négysorosok fűződnek. A neki tulajdonított rubáík száma egyre növekszik, összességük lassan eléri és (a XVI?XVII. századra) meghaladja a kétezret. Szerzőségével nem áll egyedül, négysorosokat számos más perzsa költőhöz, tudóshoz, híres szúfihoz köt a hagyomány, ám a rubáí műfajon belül markáns jegyek jellemzik a Khajjám-féléket. Ilyen jegyek: a már emlegetett szarkazmus, a blaszfémia, az Istennel való bensőséges viszony és a vele szembeni egyenes tartású kiállás, a tudás megkérdőjelezése, a borversek, a hedonizmus stb. Ugyanakkor mindeme jegyek ellenkezője is előfordul nála: a mély és megingathatatlan hit és remény, az ember magasztalása, az önvád stb.
Modern nyugati és keleti filológusok évtizedeket töltenek azzal, hogy megpróbálják különféle ismérvek segítségével elkülöníteni az ?igazi? Khajjámokat a ?nem igaziaktól?. Változnak a módszerek, gyarapodnak az ismeretek: ami száz éve még igazinak számított (mondjuk azért, mert szerepelt benne a ?Khajjám!? önmegszólítás), az ma már nem igazinak számít (merthogy ezt a költői eszközt csak később kezdték alkalmazni a perzsa lírában). Gondolhatnánk, hogy minél régebbi a versek lejegyzése, annál hitelesebb a hagyomány. Ez így is volna, de a középkori-újkori Perzsiában előszeretettel hamisítottak versgyűjteményeket is, nemcsak mint nálunk, nemesi armálisokat vagy birtokadományozó okleveleket. Külön vizsgálatok tárgya tehát, hogy mi minősül réginek. Bár a tudósok sokszor eltérő eredményre jutnak a hiteles Khajjámokat illetően, valamiféle konszenzus mintha körvonalazódni látszana. Jelen fordítás Alijev és Oszmanov tadzsik irodalmárok 1959-es szövegkiadásán alapul, a nyersfordítás Simon Róbert munkája. Ebben a Khajjám-kiadásban 293 rubáí szerepel, ebből a szerkesztők az utolsó negyvenet tekintik olyan réginek, hogy akár Khajjám is mondhatta őket személyesen. A Holminak én ebből a negyvenből válogattam.
Magyarul eddig mintegy tucatnyian közöltek Khajjám-négysorosokat. Többségük közvetítő nyelvből dolgozott (németből, franciából, angolból), néhányan a perzsa eredetire támaszkodtak. Leghíresebb és máig közkézen forgó Szabó Lőrinc RUBAIYÁT-ja. Szabó FitzGerald angol szövegét ültette át magyarra nagy műgonddal, drámai erővel. FitzGerald igen lazán kötődött az eredeti anyaghoz: hol összevont két rubáít, hol hozzáköltött két sorhoz még kettőt. A perzsa rubáí természetéből adódóan önálló, egyik a másikhoz legfeljebb variánsként vagy tematikailag hasonlóként viszonyul. FitzGerald azonban összekapcsolta őket, nemegyszer úgy, hogy a négy sorból nyolcsoros egységet csinált: a különálló gyöngyszemeket fölfűzte a XIX. századi szimbolista költő fonalára. Végül ötös jambusra (Č ? Č ? Č ? Č ? Č ?) változtatta az eredeti ritmust (? ? Č Č / ? ? Č Č / ? ? Č Č ? vagy ? ? Č Č / ? Č ? Č / ? ? ? ? ; az első láb konstans, a második és harmadik változó); ez olyan, mintha a hintót homokfutóra cserélte volna. Tíz szótagot csinált tizenkét-tizenhárom szótagból, és mechanikusabbá változtatta a ritmust (mintha egy régi hepehupás utat cserélt volna fel macskakővel). Egyvalamihez ragaszkodott: az a a x a rímeléshez, bár az eredetiben előfordulnak gyakran bokorrímek (a a a a) is. Tökéletesen elkerülte a figyelmét viszont a perzsa (és az arab) költészet különlegessége: a sorvégi kísérő vagy követő rím: a redif. Márpedig ez nem kis formai nehézség elé állítja az európai átültetőt. Mi is a redif? Valami hasonlót olykor a magyar népdal is alkalmaz: ?Én elmentem a vásárba fél pénzzel, / tyúkot vettem a vásárba fél pénzzel / Tyúkom mondja: kitrákotty! / Kári kittyom, édes tyúkom, mégis van egy fél pénzem.? De mit csinál a perzsa? ?Ha meghalok, borban mossatok meg engem, / borról legyen szó, mikor temettek engem, / föltámadáskor, ha majd kerestek engem, / a kocsmaajtó porában leltek engem.? A rendes rímszavak (itt igei állítmányok, a magyarban kissé durva asszonáncok) után ismétli a másik rímszót (itt a tárgyat), amely refrénként erősíti, fokozza és egyben keretezi, befoglalja a mondandót. A rendes rímszó és a redif együtt olyan a sor végén, akár a dupla soros gombolás a ködmönön. El lehet őket hagyni, lehet áthajlásokat alkalmazni (ilyenek is bőven akadnak FitzGeraldnál), csak akkor az egy másik ruhanemű: mondjuk, nyílt gombok helyett rejtett patenttel záródó mellény. Mindezzel röviden azt akartam mondani, hogy bár FitzGerald ismertette meg Európával Omar Khajjámot, egyszersmind át is szabta őt szinte mindenestül: brit útlevelet adott a kezébe, és a birodalom elegáns polgárává avatta.
Szabó Lőrinc mellett Sziklay Andor, Faludy György és Kállay Szabó Éva dolgozott FitzGeraldból. De akadt, aki Friedrich Rosen német fordítására támaszkodott (mintha Weöres Sándor ezt tette volna, ő hatodfeles jambusban fordított le néhány Khajjámot), volt, aki a magyar felező tizenkettessel kísérletezett (Baktay Ervin), volt, aki az előbbi formákat keverte alexandrinussal (Franyó Zoltán), és akadt fűzfapoéta (Erődi Harrach Béla), aki az új stílusú népdalok 4, 4, 3 osztatú tizenegy szótagos sorait vélte Khajjám adekvát magyar megfelelőjének. Nem állhatom meg, hogy ez utóbbitól ne idézzek: ?Láttam, amint dolgozott egy fazakos. / Az agyagra kegyetlenül rátapos. / És az agyag hozzá ily szót intéze: / Mért csapkodsz úgy, ember voltam, miként te.? Perzsa segítséggel fordított Hegyi Endre, de ez sem menti magyarját (mely a hatos jambus és az alexandrinus között inog); íme ugyanez a darab tőle: ?Minap egy korsós a vásárban odakint / gyömködte agyagát, és hallám jól, amint / megszólalt az agyag a lábai alatt: / kímélj kicsit, bennem tennen sorsod tekintsd!? Hát ha a verssorok agyagból volnának, nekik is lenne erre mit mondaniuk. Senki sem hinné, hogy Hegyi az 1950-es években intonálta ezt a hangot, pedig így volt. Végezetül hárman voltak hűek a perzsa formához: Képes Géza, ő a redifet megtartotta, a ritmust és a szótagszámot igen szabadon kezelte, Tandori Dezső, ő igen rigorózusan ragaszkodott a formához, ám ezt a tartalom megsínylette, valamint Fürjes Péter (rá is szinte ugyanaz érvényes, ami Tandorira). Omar Khajjám eddigi magyar fordítóinak (még a nyersfordítókénak is) idevonatkozó munkássága szinte teljes terjedelmében olvasható a Terebess Kiadó elektronikus Ázsiakönyvtárában.
Akárcsak Tandori, én is Simon Róbert nyersfordításából dolgoztam. Igyekeztem az eredetiből megtartani, amit meg kellett, engedni csak ott engedtem (a prozódiában), ahol a magyar szöveg kívánta. Elsődleges célomnak tekintettem, hogy szép magyar verseket hozzak létre, hogy elhitessem: Khajjám valóban világ csodája nagy költő, továbbá hogy megidézzem a rögtönzés frissességét, a beszédszerűséget, az érvelés pengeélességét, a halottakhoz való gyöngéd viszonyt, a keserűség tusfeketéjét, a meg nem alkuvást. A fordítás elé áthatolhatatlan gátat emel azonban a két kultúra távolsága és alig átjárhatósága. Az eredetiben például nem egy, az arab nyelvű Koránra épülő blaszfémikus szójáték jelenti a csattanót, vagy ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk némelyik négysorost, szükséges volna az iszlám akkori szellemi irányzatainak első kézből való ismerete. Mindez megtetézve az ad hoc jelleggel, azzal, hogy az eredeti csak úgy kiszalad a mondóból: könnyedén, nemtörődöm módon és minden esetben magasrendűen, telitalálatként ? hiszen ezért is őrizte meg a perzsa hagyomány. De hagyományunk nekünk is van: s minthogy a Khajjám-féle rubáí sokféle regiszteren játszik, nem haboztam költőelődeimtől tanácsot kérni: Balassitól kezdve Csokonain, Aranyon át József Attiláig, Petriig sokan álltak a hátam mögött, és súgtak. Ha itt-ott sikerült visszaadnom az élőszó örömét, azt a magyar költészetnek köszönhetem.
