Ha már megérintsz, ezt üzenem az
ujjaidnak: megrebben locska számon
a cseresznye, veszélyes kicsi bolygók
rajzanak szét a vérben, tőzegek
lazulnak az érfalak lomha bársonyszövetében,
nyomvonalak pimasz
hálója hurkolódik rég poroltott
szívkamrám köré. Elevent viszek.
Vagy tán, mint egy szökött fegyenc, hazudnak
zsigereim? Halszálkák, fémsörétek,
hegyes gyorsszemcsék, fürge dajkatű
csillagait szóró szikék sürögnek
a simaizmok tömlőiben. Ablak
aranyát nyitja rám a tavaszi
kéz. Amikor már rohadtam az évek
alján és elkészültem az üregnek.
A vérágas pacaszem szakadékok
mentén, rideg irtásokon lefagytam.
De féltem, írtam, éltem, irthatatlan.
A semmit akartam, és azután
szeretni megint. De olyan bután
ül modellt a búcsúzáshoz az ember.
Istenhez, pokolhoz is van elég ok
megérkezni a zúgó gyötrelemmel.
Ha már megérintsz, hát halld, újra mondom:
ő a fenti, te vagy az emberi
mozgató. Add ide, add mindened,
ha neked semmi nem jutott. Csak úgy megy.
Minden érintés itt lenn a porondon
kell majd a füstökben is. Semmi istent
nem aláz meg, ha megsúgod neki,
hogy ő létrecsalt, de más megteremtett.
