Persze tudta jól ? jobban se kellett ?, hogy egy hajszál esélye sincs, semmi az égvilágon. Ilyesmire még csak gondolni is esztelenség. Olyan fokú esztelenség, hogy tökéletesen megérti, ha Anne apja... de bárhogy dönt is, ő aztán megérti. Sőt ha nincs ez a kétségbeesés, ha nem ez a legutolsó napja Angliában, méghozzá Isten tudja, meddig, akkor az életben össze nem szedi a bátorságát. De még így is... A fiókból kiválasztott egy nyakkendőt, egy kék és vajszínű nyakkendőt, aztán leült az ágya szélére. És ha Anne azt feleli: ?Micsoda pimaszság!? Talán meglepődik? Á, dehogy, döntötte el, ahogy a puha gallért felhajtotta, majd visszahajtotta a nyakkendőre. Valószínűleg épp valami ehhez hasonlót fog felelni. Ha most halálosan józanul mérlegeli a lehetőségeket: mi mást is felelhetne.
Na és ő! Idegesen csokorba kötötte a nyakkendőjét a tükör előtt, két kézzel lenyomta a haját, és kihúzgálta a zakózsebei hajtókáját. Ő viszont ötszáz-hatszáz fontot keres évente egy gyümölcsössel ? hol másutt, mint Rhodesiában. Pénze az nincs. Egy penny nem fut be sehonnan. Még legalább négy évig nem is emelkedik a jövedelme. Ami meg a külsejét meg az ilyen dolgokat illeti, halvány sansza sincs. Még csak különösebben jó egészséggel sem dicsekedhet, ez a kelet-afrikai hivatal teljesen kiütötte, hat hónap szabadságot kellett kivennie. Még most is rémesen sápadt ? ma délután még a szokásosnál is rosszabb, gondolta, miközben lehajolt, hogy megnézze magát a tükörben. Jézus Isten! Mi történt? A haja egészen világoszöld lett. A bánatba! Azért a haja mégsem lehet zöld. Ez már sok volna. A tükörben megremegett a zöld fény: az ablak előtt álló fa árnyéka volt. Reggie elfordult, elővette a tárcáját, aztán eszébe jutott, mennyire utálja az öreglány, ha bent dohányzik a hálószobában, visszatette a tárcát, és a fiókos szekrényhez támolygott. Nem, haljon meg, ha egy árva dolog eszébe jut, ami mellette szólna, miközben Anne... Jaj!... Reggie halálra váltan dőlt a szekrénynek.
Mert az, hogy Anne milyen helyzetben él, az apja milyen gazdag, hogy nincs testvére, és messze a környék legnépszerűbb lánya, hogy milyen szép és milyen okos ? okos! ?, az még mind semmi, hiszen nincs, amit meg ne tehetne; Reggie biztos volt benne, hogy ha a szükség úgy hozná, Anne bármiben zseniális lenne ? annak ellenére, hogy a szülei imádják, és ő is a szüleit, és akár azt is megengednék neki, hogy... De minden elgondolható részlet ellenére olyan heves vágyat érzett, hogy nem tudott nem reménykedni. Egyáltalán remény ez? Vagy ez a fura, szelíd vágyakozás, hogy valahogy gondoskodhasson róla, hogy az legyen a dolga, hogy megadjon neki mindent, amit csak kíván, és semmi ne kerüljön a közelébe, ami nem tökéletes ? ez csak szerelem? Mennyire szereti! Reggie rágörnyedt a fiókos szekrényre, és odadörmögte neki: ? Szeretem, szeretem! ? És egy pillanatra már az Umtali felé vezető úton volt Anne-nel. Éjszaka volt. Anne egy sarokban aludt ülve. Puha állát az ő puha gallérjába fúrta, aranybarna pillái az arcára simultak. Reggie elmerengett azon a finom kis orrán, a tökéletes ajkán, a gyermekfülcimpáján és a köré boruló aranybarna fürtökön. A dzsungelen vágtak át. Meleg volt, sötét, és messze voltak mindentől. Aztán Anne fölriadt: ? Aludtam? ? kérdezte, és ő: ? Igen. Jól vagy? Na gyere, hadd... ? Azzal előrehajolt, hogy... Fölé hajolt. Ez olyan gyönyör volt, hogy szebbet el sem tudott képzelni. De legalább összeszedte a bátorságát, levágtatott a földszintre, felkapta a szalmakalapját a hallban, és ahogy becsukta az ajtót, kijelentette: ? Csak próbára teszem a szerencsémet, és kész.
De a szerencséje szinte azonnal orrba vágta ? enyhén szólva. Mert ki más vonult fölalá a kerti ösvényen Chinnyvel és Biddyvel, a két kivénhedt pincsivel, mint az öreglány. Reginald természetesen kedvelte az öreglányt meg minden. Hiszen ? hiszen jót akar, olyan tartása van, hogy több se kell, és így tovább. De azt nehéz volna letagadni, hogy eléggé marcona egy anya. És Reggie életében voltak pillanatok, nem is ritkán, még azelőtt, hogy Alick bácsi meghalt, és ráhagyta a gyümölcsöst, amikor szentül meg volt róla győződve, hogy egy özvegyasszony egyetlen fiának lenni nagyjából a világ legnagyobb büntetése, ami az embert érheti. És hogy még borzalmasabb legyen az egész: rajta kívül neki sem volt senkije. Mert nemcsak afféle egyszemélyes szülő volt, de a maga rokonságán kívül összeveszett az öregével is, mikor Reggie még rövidnadrágot hordott. Úgyhogy mikor Reggie a honvágytól búsan üldögélt a távolban, a csillagfényes verandán, és a gramofonból dőlt, hogy ?Mit ér az élet, drága, ha nem szeretjük egymást??, ő csak az öreglányt tudta maga elé képzelni, ahogy magas, robusztus alakja suhog a kerti ösvényen, és vonszolja maga után Chinnyt és Biddyt...
Az öreglány, akinek a kezében a nyitott olló ugrásra készen várta, hogy azonnal lecsípje ennek vagy annak a halott micsodának a fejét, Reggie láttán megállt.
? Csak nem mész el, Reginald? ? kérdezte, látván, hogy megy.
? Teára visszajövök, mama ? felelte Reggie erőtlenül, és zsebre vágta a kezét.
Nyissz. Egy fej lehullt. Reggie majd? hanyatt esett.
? Az ember azt hitte volna, hogy a legutolsó délutánodat az anyádra szánod.
Csend. A pincsik bámultak. Értették az öreglány minden szavát. Biddy kinyújtott nyelvvel lefeküdt; olyan kövér volt és olyan fényes szőrű, hogy egy kanál olvadt karamellára emlékeztetett. De a porcelánszemű Chinny bánatosan nézett Reginaldra, rövidet szippantott, mintha az egész világ egyetlen kellemetlen szag volna. Nyissz, mondta az olló újra. Szegények, most aztán kapnak!
? Na és hova indulsz, ha egy anya egyáltalán kérdezhet ilyesmit? ? kérdezte az öreglány.
De ezen is túlestek, és Reggie le sem lassított, amíg a ház el nem tűnt a látóteréből, és félúton nem volt Proctor tábornokékig. Csak akkor vette észre, milyen pazar délután is van. Egész délelőtt esett, késő nyári eső volt, meleg, nagy szemű, gyors, de mostanra kitisztult az ég, csak pár kicsi felhő maradt le, kis kacsák, repültek az erdő fölött. Épp csak annyi szél fújt, hogy lerázza a fákról az utolsó cseppeket: egy langyos csillag Reggie kézfejére toccsant. Ping! ? a másik a kalapjára pattant. Az üres út ragyogott, a sövénynek vadrózsaillata volt, és hogy fénylettek a kertekben a mályvarózsák. És már itt is volt Proctor tábornokék háza ? már itt is volt. Reggie a kapura tette a kezét, a könyökével meglökte a jázminbokrokat, és csupa szirom meg virágpor lett a kabátujja. De várjunk. Túl gyorsan ideért. Még végig akarta gondolni az egészet. Nyugalom. De már az ösvényen járt, mellette mindkétfelől hatalmas rózsák nyíltak. Ezt nem lehet így csinálni. De a keze már a csengő zsinórját húzta, amitől olyan kolompolás kezdődött, mintha azért jött volna, hogy bejelentse, ég a ház. A cselédlány a hallban lehetett, mert az ajtó nyomban kipattant, és Reggie már az üres nappaliban ült bezárva, mire a megzavarodott csengő végre elhallgatott. A nagy, árnyas szoba, ahol a zongorán egy napernyő hevert, furcsa módon felvidította Reggie-t, vagy jobban mondva izgatni kezdte. Milyen nagy a csend, és mégis bármelyik pillanatban nyílhat az ajtó, és akkor eldől a sorsa. Nem nagyon volt más ez sem, mint a fogorvosra várni: Reggie már-már kezdte elengedni magát. De ebben a pillanatban a legnagyobb megdöbbenésére a saját hangját hallotta: ?Uram, tudod, hogy nem tettél értem túl sokat...? Ettől gyorsan magához tért, ettől aztán rájött, milyen súlyos a helyzete. De már késő volt. Az ajtó gombja megfordult. Anne lépett be, átjött a félhomályon, kezet nyújtott, és halk, lágy hangján azt mondta: ? Sajnos apa nincs itthon. És anya is a városban van, kalapvadászaton. Csak én tudom szórakoztatni, Reggie.
Reggie levegő után kapkodott, a kalapját a zakója gombjához nyomta, végül kinyögte: ? Voltaképp én csak... el akartam köszönni.
? Ó! ? kiáltotta Anne halkan, hátralépett, és szürke szeme táncolt. ? Ez aztán a rövid látogatás!
Aztán, ahogy Reggie-t nézte, az arca megfeszült, hirtelen nyílt nevetésben tört ki, hosszú, lágy futamban, ellépdelt Reggie-től, a zongorához ment, és nekidőlt, és a napernyő rojtjával kezdett játszani.
? Sajnálom ? mondta ?, muszáj nevetnem. Nem tudom, miért csinálom. Egyszerűen rossz szo-ho-kás. ? Hirtelen dobbantott szürke cipőjével, és zsebkendőt húzott elő fehér gyapjúkabátkájából. ? Uralkodnom kellene magamon, ez igazán rémes ? mondta.
? Szent ég, Anne ? kiáltotta Reggie ?, én imádom, ahogy nevet! Nincs a világon semmi, ami....
De az igazság az, hogy mindketten tudták, egyáltalán nem nevet mindig: nem igazi szokás ez. Amióta megismerkedtek, valami furcsa oknál fogva, amit Reggie bizony isten szeretett volna megérteni, Anne az első perctől nevet rajta. Miért? Nem számít, hol vannak vagy miről beszélnek. Kezdhetik akár komolyan is, halálosan komolyan ? vagy legalábbis ami őt illeti ?, és akkor Anne egy mondat közepén hirtelen rápillant, és az arcán gyors kis remegés fut végig. Az ajka elnyílik, a szeme táncol, és elkezd nevetni.
Még volt valami különös a dologban: Reggie úgy érezte, Anne maga sem tudja, mitől nevet. Látta, ahogy elfordul, a homlokát ráncolja, beharapja az arcát, összeszorítja az ujjait. De az sem segített. A hosszú, lágy futam felcsendült, hiába kiáltotta Anne: ? Nem tudom, mitől nevetek. ? Rejtély volt az egész...
Anne visszatűrte a zsebkendőjét. ? Üljön le, kérem ? mondta. ? És gyújtson rá, jó? Ott a cigaretta abban a kis dobozban maga mellett. Én is kérek egyet. ? Reggie meggyújtotta neki a gyufát, és ahogy Anne előrehajolt, látta, ahogy a gyűrűje igazgyöngyén megvillan a láng. ? Holnap indul, ugye? ? kérdezte Anne.
? Igen, holnap, nincs mese ? felelte Reggie, és kifújt egy kis füstfoszlányt. De mitől ilyen ideges? Az ideges nem is kifejezés.
? És... és félelmetesen nehéz elgondolni.
? Az... ugye? ? kérdezte Anne lágyan, aztán előredőlt, és a cigarettáját elnyomkodta a zöld hamutartó peremén. Milyen gyönyörű ilyenkor! ? egyszerűen gyönyörű ? és olyan apró abban a hatalmas székben. Reginald szíve dagadt a gyöngédségtől, de igazán Anne hangjától, attól a lágy hangtól kezdett remegni. ? Úgy érzem, mintha évek óta itt volna ? mondta Anne.
Reginald mélyet szívott a cigarettából. ? Még rágondolni is iszonyú, hogy vissza kell menni ? mondta.
? Ku-ru-ku-ku-kú ? hallatszott a csendből.
? De hát szeret ott élni, nem? ? kérdezte Anne. Az ujját a gyöngysorba akasztotta. ? Apa épp nemrég jegyezte meg, hogy milyen szerencsésnek tartja, amiért a maga életét éli. ? A szemébe nézett. Reginald meglehetősen halványan mosolygott. ? Nem érzem magam szédületesen szerencsésnek ? mondta könnyedén.
? Ru-ku-ku-kú ? hallatszott megint. És Anne dünnyögése: ? Úgy gondolja, magányos ott élni.
? Engem nem is a magány zavar ? felelte Reginald, és dühösen elnyomta a cigarettáját a zöld hamutartóban. ? Abból akármennyit elviselek, sőt volt idő, amikor még szerettem is. Csak ez az egész, hogy... ? A legnagyobb rémületére hirtelen érezte, hogy elvörösödik.
? Ru-ku-ku-kú! Ru-ku-ku-kú!
Anne felugrott. ? Jöjjön, köszönjön el a gerléimtől ? mondta. ? Az oldalsó verandára költöztettük őket. Ugye maga is szereti a gerléket, Reggie?
? Borzasztóan ? vágta rá Reggie olyan szenvedélyesen, hogy mikor kitárta a franciaablakot, Anne inkább előrefutott, és a gerlékre nevetett.
A galambház finom vörös homokján ott járkált fel és alá, fel és alá a két gerle. Az egyik mindig a másik előtt járt. Az egyik előreszaladt, kis kiáltásokat hallatott, a másik ott ballagott a nyomában, és ünnepélyesen hajlongott. ? Látja ? magyarázta Anne ?, ez itt elöl Gerléné. Ránéz Gerle úrra, kacag egy kicsit, előreszalad, ő meg követi, és csak hajlong. És ettől neki újra nevetnie kell. Előreszalad, utána meg ? kiáltotta Anne, és leguggolt ? jön szegény Gerle úr, és csak hajlong... és így telik el az életük. És sohasem csinálnak semmi mást. ? Anne fölállt, a galambház tetején egy zsákból valami sárga magvakat vett elő. ? Ha majd ott kint Rhodesiában eszébe jutnak, Reggie, biztos lehet benne, hogy épp ugyanezt fogják csinálni...
Reggie semmi jelét nem adta, hogy látja őket, vagy egy szót is hallott. Egyelőre teljesen lekötötte, hogyan tépje ki a titkát magából, és hogyan kínálja oda Anne-nek. ? Anne, gondolja, hogy tudna rám máshogy is gondolni? ? Kész. Megvolt. És az elkövetkező kis csendben Reginald látta a fény felé forduló kis kertet, a vibráló kék eget, a remegő leveleket a veranda oszlopain és Anne-t, aki a tenyerében fekvő kukoricaszemeket piszkálta az ujjával. Anne lassan összezárta a tenyerét, és az egész új világ elhalványult, ahogy lassan kimondta: ? Nem, úgy soha. ? De Reginaldnak alig maradt ideje bármit érezni, mert Anne elsietett, ő meg a nyomában, le a földszintre, ki a kerti ösvényre, át a rózsaszín rózsabokrok alatt, és keresztül a pázsiton. Itt, a vidám virágágyással a háta mögött Anne végre belenézett Reginald szemébe. ? Nem arról van szó, hogy ne kedvelném magát szörnyen ? mondta. ? Kedvelem. Csak ? a szeme tágra nyílt ? nem úgy ? az arca megremegett ?, ahogy az embernek kellene, ha... ? Az ajka elnyílt, és Anne nem tudta abbahagyni. Nevetni kezdett. ? Tessék, maga is látja ? kiáltotta ?, például itt ez a maga kockás nya-hakkendője. Még ebben a pillanatban, amikor az embernek ünnepélyesen kéne viselkednie, most is itt a maga nyakkendője, és engem elképesztően emlékeztet azokra a csokornyakkendőkre, melyeket a macskák hordanak a festményeken! Jaj, bocsássa meg, hogy ilyen rémes vagyok, kérem!
Reggie megszorította Anne kicsi, meleg kezét. ? Nem az a kérdés, hogy megbocsátok-e ? mondta gyorsan. ? Hogyne bocsátanék? És azt hiszem, tudom is, miért nevet mindig rajtam. Azért, mert annyival fölöttem áll minden tekintetben, hogy nevetségessé válok. Belátom, Anne. De ha én most...
? Nem, nem. ? Anne erősen megszorította a kezét. ? Nem erről van szó. Ez nem is igaz. Nem állok maga fölött. Maga nálam sokkal jobb. Csodálatosan önzetlen és... kedves és egyszerű. Én meg egyik sem vagyok. Maga nem ismer engem. Én vagyok a legszörnyebb ember, aki... ? mondta Anne. ? Kérem, ne szakítson félbe. És nem is ez a lényeg. A lényeg az ? Anne megrázta a fejét ?, hogy képtelenség volna hozzámenni valakihez, akit kinevettem. Akihez én férjhez megyek... ? lehelte Anne lágyan. Elhallgatott. Elhúzta a kezét, és furcsán, álmodozva mosolygott Reggie-re. ? Akihez én férjhez megyek...
És Reggie úgy érezte, hogy egy magas, jóképű, elsöprő idegen lép elé, és elfoglalja a helyét ? az a fajta férfi, akit gyakran láttak Anne-nel a színházban, aki a semmiből egyszer csak a színpadra lép, és egy szó nélkül a karjába kapja a primadonnát, majd hosszú, átható pillantást váltanak, és elviszi magával valahová...
Reggie meghajolt a látomás előtt. ? Igen, értem ? mondta fojtott hangon.
? Igen? ? kérdezte Anne. ? Jaj, igazán remélem, hogy érti. Mert én rettenetesen érzem magam. Olyan nehéz elmagyarázni. Tudja, én soha... ? Elhallgatott. Reggie ránézett. Anne mosolygott. ? Hát nem vicces? ? kérdezte. ? Magának bármit elmondhatok. A kezdet kezdetétől így van.
Reggie próbált mosolyogni, kinyögni egy ?Örülök?-öt. Anne folytatta. ? Sohasem ismertem senkit, akit így kedveltem volna, mint magát. Senkivel nem voltam ilyen vidám. De biztos vagyok benne, hogy amikor a könyvek meg az emberek a szerelemről beszélnek, nem erre gondolnak. Érti már? Jaj, bár tudná, milyen rettenetesen érzem magam. De hát mi ketten olyanok lennénk, mint... mint Gerle úr és Gerléné.
Ez elég is volt. Ez megadta Reginaldnak a kegyelemdöfést, ráadásul olyan szörnyen igaznak érezte, hogy elviselni is alig tudta. ? Ne is folytassa ? szólt, aztán elfordult Anne-től, és a pázsit másik végére nézett. Ott állt a kertész kunyhója, és mellette a sötét magyalfa. A kéményből nedves, kék hüvelykujjban szállt föl a füst. Nem is volt valóságos. Hogy fájt Reggie torka! Meg tud egyáltalán szólalni? Neki befellegzett. ? Indulnom kell ? hörögte, és elindult a füvön át. De Anne utána szaladt. ? Nem. Ne menjen még ? mondta könyörögve. ? Így igazán nem mehet el, ilyen érzésekkel. ? Felnézett rá, közben a homlokát ráncolta, és az ajkába harapott.
? Semmi vész ? mondta Reggie, és vállat vont. ? Majdcsak... majdcsak... ? és legyintett, mintha azt mondaná, ?túljutok ezen is?.
? De hát ez szörnyű ? mondta Anne. Összekulcsolt kézzel megállt előtte. ? Ugye ma
ga is belátja, milyen fatális hiba volna, ha mi ketten összeházasodnánk?
? Persze, természetesen ? mondta Reggie, és elgyötörten nézett Anne-re.
? Jaj de rossz, jaj de gonosz érzés. Mert persze egész más Gerle úrnak és Gerlénének.
De most képzelje el, a nagybetűs életben... csak képzelje el!
? Ahogy mondja ? mondta Reggie, és továbbindult. De Anne újra megállította. A kabátujjába kapaszkodott, és Reggie legnagyobb meglepetésére ahelyett, hogy nevetett volna, inkább olyan volt, mint egy sírni készülő kislány.
? De ha megérti, akkor meg miért ilyen boldogtalan? ? nyafogta. ? Miért bánja olyan rettenetesen? Miért néz ki ilyen ré-émesen?
Reggie nyelt egyet, aztán valamit megint elhessentett. ? Nem tehetek róla ? mondta. ? Nagy csapás volt. Ha most odébbállok, akkor meg tudom...
? Hogy beszélhet odébbállásról? ? korholta Anne. Dobbantott; elvörösödött. ? Hogy lehet ilyen kegyetlen? Nem engedhetem el, amíg biztos nem vagyok benne, hogy éppolyan vidám, mint azelőtt volt, hogy megkérte a kezemet. Ezt csak belátja, hiszen olyan egyszerű.
De Reginaldnak egyáltalán nem volt olyan egyszerű. Képtelenül nehéz volt.
? Ha nem mehetek is magához, hogy viseljem el azt a tudatot, hogy ott van a világ végén, és csak annak a rémes mamájának írhat, és közben rosszul érzi magát, és mindez az én hibám?
? Nem a maga hibája. Ne gondolja. Csak a sors. ? Reggie felemelte Anne kezét a kabátujjáról, és megcsókolta. ? Ne sajnáljon, drága kis Anne ? mondta gyöngéden. És most már igazán majdnem futott a rózsaszín árkádok alatt, végig az ösvényen.
? Ru-ku-ku-kú! Ru-ku-ku-kú! ? hallatszott a verandáról. ? Reggie, Reggie ? hallatszott a kertből.
Reggie megállt, megfordult. De mikor Anne meglátta ezt a gyámoltalan, zavart tekintetet, egy kicsit elnevette magát.
? Jöjjön vissza, Gerle úr ? mondta. És Reginald lassan visszaballagott a pázsiton.
