Nem könnyű eldönteni, hogyan is beszéljünk Vass Tibor költészetéről. Ennek a költészetnek a szellemi közegét ugyanis éppen az a tétovaság alkotja, mellyel az olvasó körüljárja, szemléli, értékeli és élvezi vagy éppen bosszankodik rajta.
Könnyen el tudok képzelni egy olyan kritikát, mely a költő modorában szarkasztikusan élcelődik azokon az élethelyzeteken, melyeket költeményeiben, ezekben a meglehetősen eszköztelen szabad versekben az olvasók elé tár. Nem véletlenül fogalmazok így ? ebből a lírából a szerző életét, családját, érzéseit, mentalitását, vonzalmait és ellenszenveit olyan mélységig meg lehet ismerni, hogy az ma már az alanyi-vallomásos költészettípus művelőitől is szokatlan lenne.
Éppenséggel magukból a hagyományos lírai szerepekből is ki lehetne indulni, sorra véve őket, egyfajta lírai katalógust, témák, helyzetek és attitűdök regiszterét megszerkesztve beszámolhatnánk arról, hogyan gondolkodik a költő barátairól, szerelmeiről, nyelvéről, a közösségről, melyhez tartozik, a tájról és a természetről, melyben él (ritka tematika manapság), miként vélekedik a kultúra állásáról, magukról a költői szerepekről, a nyelv és az irodalom állapotáról. Kísérletet lehetne tenni annak a fura jó közérzetnek, regionális és egzisztenciális otthonosságnak az értelmezésére, ami épelméjű embertől a XXI. század elején enyhén szólva meglepő. Ahogy szó esik egy naplementenézésről a gyerekkel, pályinkázásról valamelyik közeli falu kocsmájában, egy kutya vagy egy nagymama eltemetéséről, vagy akár csak a miskolc?budapesti expresszvonat büfékocsijáról, az szinte már Krúdyt vagy Kosztolányit juttatja az ember eszébe.
Ugyanakkor egy nagyon száraz, kizárólag a grammatikai és retorikai alakzatokra koncentráló értekezést is meg lehetne írni Vass könyvéről. Ez a tanulmány Roland Barthes és Erdély Miklós munkásságának szellemi terében helyezné el Vasst, gondolkodásának szemiológiai logikáját és teoretikus érzékenységét állítva a középpontba, valamint azt a sajátosságot, ami Erdélynek minden munkáját jellemezte: hogy a szövegek szigorúan önmagukat tematizálják. Ebből az avantgárd gesztusból Vassnál a paródiába hajló gyakorlat lesz, ami egészen addig megy, hogy a NEM LESZ VERS-et is megírja. Így kezdődik: ?Bizonyára lesz, hogy nem lesz / versem, amit adhatnék, / közlésre mondjuk, valami jóféle lapnak. / Uborkaszezonban fogom / megírni a Nem lesz verset, / bizonyára, / mikor más dolgaim akadnak, / nem lesz időm, más dolgaimtól / Lesz verset írni, / közlésre mondjuk, valami jóféle lapnak.? Az objekt, ami ebben az esetben persze maga a vers, úgy készül el, hogy beszámol saját el nem készüléséről. Létmódja nem más, mint a nyom a nemlétéről szóló dokumentációban. Még egyet csavar tehát azon az eljáráson, amikor egy képtelen műtárgy vagy performance csak terveiben, projekt-dokumentációjában valósul meg: ő a meghiúsulást dokumentálja. ?Ha csengetnek, senki sem áll az ajtó előtt?, ahogy a tűzoltó mondja Ionescónál. Vass Tibor versei ezt a paradoxont illusztrálják a lehető legtermészetesebben.
Éppen ezért, ha az összehasonlító elemzés elveit igyekeznék érvényesíteni, elsősorban a társművészetek felé kellene kitekintenem: a performance, illetve az installáció műfajával kellene összevetnem Vass költeményeit. Indokolná ezt egyrészt az az életrajzi körülmény, hogy Vass köztudottan a művészeteknek ezeken a területein is tevékenykedik; de a lényeg nem ez. Az akciók, performance-ok, happeningek egyik legfontosabb (közös) sajátossága, hogy megvalósulásuk előtt létrejön egy részletes terv, a koncepció összefoglalása, olykor az egész esemény részletes forgatókönyve. Ezt követi maga az esemény, ami lényegében véve azonos magával a műalkotással; és végül minderről leírás, fotó- vagy mozgókép-dokumentáció, retrospektív beszámoló készül. Az avantgárd, popkultúra, a hetvenes?nyolcvanas évek ellenkultúrája részeként maguk ezek a dokumentációk mint önálló művek, önmagukról beszámoló dokumentációk is megjelentek, és ezen belül külön kategóriát alkottak a valójában meg sem valósítható akciókról szóló beszámolók. Vass Tibor kötetének első és utolsó ciklusa olyan verseket tartalmaz, melyek el nem készült művek részletes tervét, megvalósítási programját foglalják magukban. A már idézett NEM LESZ VERS valójában csak a gesztus paródiája. Sokkal érdekesebb például a FÉLKÉSZ VERS, mely saját programjának a kritikája ? hiszen hogy lehetne egy vers félkész, miután elkészült, és ha nem lett félkész annak ellenére, hogy ez volt a szerző célkitűzése, hogyan lehetne késznek tekinteni? ?, ugyanakkor a mű idejének paradoxonját szemlélteti. ?A Félkész versem nem feltétlenül / a félbehagyás miatt lesz félkész, / szigorúan félkészre íródik, / egyik fele lesz csak készen, / a másik fele nem / készül el soha? ? mondja az első versszak. A benne foglalt létige azonban jövő idejű, miközben az olvasó készen tartja a kezében az elkészült munkát, azaz számára a létige múlt idejű, befejezett alakban látszik elfogadhatónak: a vers a félbehagyás miatt lett félkész. Vagy ha abból indulunk ki, hogy az olvasás folytonosan jelen idejű tevékenység, és így az olvasat konstitúciója is mindig az éppen mostban történik, akkor az igének jelen időben kéne mutatkoznia (illetve a magyar nyelv sajátosságainak megfelelően rejtőzködnie): ?a félbehagyás miatt félkész?. A költő azonban azt a programot valósítja meg, mely szerint a vers sohasem lesz kész, tehát sohasem lehet rá mint meglettre, a múltba süllyedő időtárgyra gondolni, és ha ez így van, akkor a befogadás mozzanata, az olvasat konstitúciója sohasem válik időszerűvé, hiszen arra akkor kerülhet sor, amikor a vers elkészült. (Töredékek, befejezetlen művek olvasása során ugyanúgy kész művel állunk szemben, mint ha befejezett művel lenne dolgunk, hiszen a szöveg ? a maga töredékes vagy befejezetlen módján ? készen van, csak a szerző szándéka mond ellent ennek, amiről olvasóként nem vagyunk kötelesek tudomást venni.)
Hogy mennyiben tekinthetők ezek a szövegek az installáció rokonának, az talán ennyiből is érthető. A versek maguk szemlátomást nem léteznek, az említett ciklusokban olyan szövegek állnak, melyek a vers helyét foglalják el, mégsem azonosak azzal. A VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÓ VERS-ben a költő arról tudósítja olvasóit, hogy ebben a versben az olvasó nyilváníthat véleményt. Az INGYENES VERS-ben arról olvashatunk, hogy ennek a versnek a költségei a kötetet nem terhelik, ennek a versnek az ára a könyv árában nem foglaltatik benne. Vagyis ezek a versek a magukhoz fűzött tudnivalókból épülnek fel, önmaguk üres állványai. Persze ezt nem is kell kifejtenem: a vers helyén álló szöveg maga a mű, melynek témája a költészet maga (minden ellenkező híresztelés ellenére a költőt ez érdekli elsősorban); az ismertetés, leírás, tájékoztatás tanulmányozása maga a befogadás, az olvasatalkotás, a program olvasói lebontása, melynek során/nyomán felépül előttünk a költemény.
Mindezek ellenére az a benyomásom, hogy akkor boldogulunk a legjobban, ha Vass Tibort afféle szolid, régimódi költőként igyekszünk megközelíteni. Ha költészetét úgy tekintjük, mint beszámolók együttesét, melyek témája nagyrészt az a procedúra, ahogyan az ember nyelvművészeti alkotásokat igyekszik létrehozni, és ennek elbeszélésében stilisztikai eszköznek látjuk erős önreflektivitását, iróniáját és öniróniáját; a két ciklusban a kötet keretét alkotó műimitációkat afféle idézőjelpárnak, mely a közbenső sorozatok lírai naplóinak, vallomásainak érzelmességét igyekszik megszabadítani a meghatottság és pátosz ballasztjától. Ahogy a szójátékok halmozása, a számtalan önismétlés, szószaporítás, (persze szándékosan, ironizálóan) tudálékos magyarázkodás is efféle funkciót tölt be. Az elérzékenyülésre hajlamos ember önvédelme ez; a nagy szarkasztikusokban többnyire egy félénk gyermek lelke rejtőzik.
A termékeny tétovázás közben végül azon is elgondolkodhatunk: vajon mi lehet az a dráma, amelynek előadása folytonosan elmarad a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt? Mi helyett adódik ez az ESŐNAP ? ?az elmaradhatatlan esőnapokon??
