| Jász Attila: Sajátnapló
ITT ÜLÖK A CSILLÁMLÓ sziklafalacska, egy képernyő előtt, és amikor erősen nézem a bepötyögött betűket, nincs-e elütés, hiba benne (ami hiba lenne), amit nem jelez a helyesírás ellenőrző program, néha látom magam átsejleni, a monitor képernyővédőjén. Vagyis egy arcot látok, egy gondterheltet, ami meglehetősen hasonlít az enyémre. De most meglehetősen fáradt arcot mutat ez a homályos tükör. Mert nem attól mélyülnek gondterheltté e tükörarc vonásai, hogy mit is írhatna ebben a naplófolyamban. A fáradtság lesz a legfőbb erénye, és előnye, hiszen ez azt jeleneti, rengeteg élmény halmozódott fel az ember lelkében, nem bírja tovább cipelni, le kéne raknia valahova. Ez a napló lesz most a "gyűjtőedényem", ahol a hetek szemeteit, gondos takarítás, nap nap után lapátra téve, összegyűjthetem. Felhörpölöm tehát a reggeli második kávé maradékát, Keith Jarrett lassanként idegesítővé váló zongorajátékát elnémítom, felveszek és lebonyolítok egy sikertelen telefont, ismét nem sikerült kafkai-hrabali szépségű (barátaim mondják) lakásunktól megszabadulnunk, nem marad más hátra, megpróbálom tehát befejezni ezt a mondatot. |
FOLYTATOM TOVÁBB, felteszek egy másik inspiratív CD-t, ez mindig be szokott jönni, Bécsben turkáltam egy használt kereskedésben, a szerző-előadó neve olyan, mintha már hallottad volna, ismernéd, de nem vagy biztos benne. Ryuchi Sakamoto, ha mond valamit bárkinek is. Európai zenén iskolázott saját szerzeményeket ad elő, finom, de határozott zongorajátékkal, és mintha egy kis zen szellemiséggel is fűszerezné a dolgot, legalábbis én hallani vélem a leegyszerűsített, repetitív dallamok mögött a zen zenéjét. Néha, a kedvenc részeimnél felhangosítom, hogy süketségem ellenére rendesen átjárhasson a zene. Fölajz és megnyugtat, erőt ad, olyan, mintha innék még egy kávét. Amit már nagyon nem kéne megtennem, délelőtt egyet szoktam engedélyezni magamnak, nagy munka esetén kettőt. A jelen átállás délelőtti kettőre, nem a nagy munkának, hanem a részleges alvásoknak (és nem alvásoknak) köszönhető, hogy rendkívüli(nek tűnő) időszakot élünk meg. Második gyerekünk immár több mint két hete teljes valójában is közöttünk van, nem csak az anyja hasán keresztül érzékelve, elképzelhetetlen lényként. Közben költözésre hangolódva, újabb és újabb időpontokat tűzve ki, félig már dobozok közt élve, naponta mesteremberekkel küzdve meg. Mindeközben határidős kiadványokkal bajlódni, az Art Limes idei, Emlékezés/labrintus tematikáját megszerkeszteni, tördelésre készen átadni, képekkel-szövegekkel... Az Új Forrás botrányos gyerekirodalom tematikájára odafigyelni, esetleges hozzászólóknak eljuttatni az októberi és novemberi számokat - támadást és ellentámadást: együtt. Szépséges fiúgyermekünk, Máté, látogatóit elszórakoztatni, itatni-etetni-beszélgetni. Hirtelen kiderül ugyanis, hogy valójában mennyi barátunk van, jönnek, üzennek mind, látni szeretnék... Mi halálfáradtan, de örömmel teszünk eleget a szülői feladatoknak. (Egyre határozottabban érzékelve, hogy a látogatók száma - előbb-utóbb - véges kell legyen, ez kibírhatóvá teszi) Két látogatás közti szünetben kitekerek a város határában lévő temetőbe, anyámhoz. Az erős, hideg szél majd leborotvál út közben a bicikliről. Kint pedig, a sírnál, szomorúan látom, a testvéreim nem voltak kint, legalábbis nem vittek semmit. (Ehhez lassan öt éve nem tudok hozzászokni. Egy normális koszorút már 600 Ft-ért lehet kapni.) MINDEN ISMERŐS az első gyermekünkért aggódik, mi lesz vele, féltékeny-e, meg ilyesmi. Nem csinálunk belőle nagy gondot (ha csinálnánk, lenne), teljesen normális gyerek, szüksége volt egy tesóra, hét és fél éves, alig várja, hogy az öccse felébredjen, s lehessen babázni vele. Azért neki is csinálok egy külön programot, elutazunk apám sírjához Szőnybe, busszal, majd gyalog a komáromi strandig, megmutathassa a fedett, mély medencében, az elmúlt néhány hónapban mit tanult a külön fizetett úszásórákon. Bátran jön bele a mély vízbe, de be kell látnom, a gyereket végül mégis az apjának kell megtanítania rendesen úszni. |
