[Egy új holdat sem számolok?]
Egy új holdat sem számolok, éjjelt nappallá téve,
s rútan hortyogni át szépfényü nappalt,
ó, nem! Napba nézek ezért, hogy ne lássak,
és élvezzem, vissza se tartva hófehér
lovamnak futását, mi a gyönyörnek futása így,
s nem számolok én holdat s nappalt se már.
[Ó, latin, szeretni nem szerettelek soha?]
Ó, latin, szeretni nem szerettelek soha,
mert hiába rútabb, érdesebb s rongyabb
az én nyelvem, még ha megvettek is ezért,
én ezt a nyelvet szeretem csak, mi nyelvemnek
hegyéről, légzésemből, s álmaimból előtör!
[Berúgtam hát, be én?]
Berúgtam hát, be én, s a szám az csúnyán
eljárt. A főnemes, kit megsértett szavam,
a legvéresebb kezű lovag volt, kit valaha
is hordott hátán a föld. Mindenki tűrte,
hogyan vágja ki nyelvemet, s veret rám
nehéz bilincset. Mert lovag én nem vagyok,
hiába voltam a király barátja, s szellemben
véle egy magasságban, rangom amúgy
semmilyen, hát életem is semmit ér.
A lovag holnap lefejeztet a piacon.
Meggyóntam már a szokásos semmiségeket,
de te, király, adtál egy pergamenlapot,
hogy írjam meg életem versét. Írom, és
ez az, mit olvasol, de időm véges, csűrni,
csavarni szót nincs idő, ezért jól jegyezd meg hát:
rájöttem rég: Isten nincs, ezért hatalmadnak forrása
sem létezik. Mi, a nyomorgó, ostobán
tartott nép egyszer ezt megúnjuk, s telhet
bár sok száz év, a birkanyájból fel-fel
veti néhány szerencsésebb a fejét, húzva
a többi szerencsétlennek üstökét is a porból,
megtagadja Istent, de még ennél is elébb
tégedet, ó, király, s fajtádnak egészét.
Legyen ez a tiszta igazság kristálypoharamból,
a versből, amely szívedbe talál és befészkelődik
elmédbe, jól tudom. És mutasd meg fiadnak,
és ő is mutassa majd a saját fiának.
Az a kor sem lesz jobb, csak más,
de rátok nem vár ott semmi jó. A versem hát
ajándék néked, pedig meg sem érdemled, ó, király!
Ajánlás:
Lásd, a forma kedvéért hagytam ezt itt,
mert alig van már időm, s a formával
egy pillanatot sem vesztegethettem el.
A lényeget leírtam, az már csak szerencsém
fényűzése, mit most olvasol. A formára
nem adhattam, s tudd azt is, egyszer lesz
még ilyes írás, még ha most hamisan is zeng,
fület repesztően, mint az otromba, havasi kürt,
vagy a keleti népek rikoltó éneklése.
A forma már nem lesz oly fontos, de e levél
addig biztos el fog veszni, ó, király. Mert
másnak meg nem mutathatod, csak utódodnak.
Ó, átkozott balszerencse, a világ nem ismerheti
meg életem fő művét. A mécses fogy, alig
pislákol csak, hajnalban már nincs tovább
az élet, nem félek a haláltól, búcsúzom tőletek,
már vakon írok, remélem, olvasni lehet még,
a halál könnyű, mint az esti fuvallat.
