Szavának pillesúlya sincs.
Kezét emeli hát, s a tíz
ujjával rácsot formáz az
arca elé. Artúr lázas
megint, száll a szó a házból,
hol az anyja füstben táncol,
s a főzelékre hamut hint.
Lázas, bizony, lázas megint.
Holott éppen imádkozik.
Mennyből híván örök mozit
forgatja a rácsot le s fel,
lesve, hogy az ég mit felel.
Lába alatt rozsdás fedél,
billeg és döng ? ördög henyél!
agyrémednek túl a felén
lep csak meg az örök agyrém.
A ház öreg, korhadt bárka,
homlokán az idők árka
maholnap betölti magát;
Artúr révül, messzebbre lát
(gazság szerint), mint ameddig
ér a világ. Anyja pedig
már eret vág, csirkeragu
lesz levesnek, csipet hamu
oda is hull, nyakra-főre,
most hág fel a nap tetőre?
Artúr nyaka, mint a kémény,
megmered, s hangja is oly mély
egyszerre, mint anyjáé, oly
rekedt. Támadhat-e téboly
másutt, mint ahol az angyal
enged! (Ki éri fel aggyal
még ezt, az ne kötözzön itt
bennünket.) És ím, az önhitt,
tűző Kerék, ég a cserép,
a gerincen koromsötét
macska lépdel, bajszát nyalva
megálldogál ? egy nyavalya,
én mondom, még nem a halál.
Ha elveszel, hazatalál.
Ám a napnak befellegzik.
Útját szegvén öles EXIT,
utolsót lobban a látvány;
s szakad a menny, mintha hitvány
szálakból lett volna szőve
(anyjának bent szúr a szíve),
Artúr arcát süti a rács,
ujjai megannyi parázs;
és ami csak szertefoszlott,
ott van mind a kéményoszlop
hasfalán. Az anya tálal.
S kísértet ül neki háttal,
háttal a beteg asztalnak,
kit hiába marasztalnak,
itt hagyván e házat, itt ő,
nem fog rajta többet idő
a világban, sem azon túl.
S: hűl a húsod, édes Artúr,
hangzik csöndben, súlytalanul,
leckét ahogy lélek tanul.
És még aznap kél a gyermek,
a holddal együtt, mely kerek
épp, s lépdel föl, föntebb egyre,
húnyt pillái mögé rejtve.
