Őrültség lenni. A színház,
mely házadra néz, füstöt okád
most, az éjjel kiégett.
Szavakba önteni szagát,
mielőtt ágyadba visszabújsz,
hamar még megkísérled.
Hasztalan végzed. Egy-híja-húsz-
féle illata ég a földnek
s az égnek az orrodban
épp, mint ha állatot ölnek
a szomszédban, hova ablakod
néz, s a halál alakot
ölt, és aki csak él, ott van
és élvezi részét a darabban
(szám szerint csaknem huszan,
mely csonkán hat kimondottan),
és senki sem vár oda téged.
Hány éve ama télnek?
Hány éve vagy? Hét talán, s nyolc
éve a lány, a böllér lánya,
mikor belehabarodsz,
lesve táncát a vérbánya
fölött. Akárha pernye, korom
zsírjából lepke szárnya
röpdösne, lejt a hústorony
körött. Lesed az üveg mögül
őt, s látod, ahogy cseppre
csepp a táblán alágördül
a lélegzeted. Visszafojtod,
s még úgy is. Arcát rőtre
festette a fagy, ajka kék
(elmosva szemét a csapadék),
apja szőrös, mint a légy.
Termetre talán a Gólem
vagy Góliát lehet még ilyen,
bajszán egy szó nem billen,
s a keze csupa bensőség.
Magadat pillanthatod benne.
Nyüzsögsz, akárha metélt
bomolna, evén a fene,
hogy híven tálalja, miket élt
meg, míg elbántak vele.
S itt elakadsz. Ily kitárva
hogy élné túl magát egy lárva,
hagyva huszadmagára
(szívében bosszút táplálva),
szavába vágó kezek közén!
Hiszen már nem is beszél!
Kínjában jár csak a szája,
hogy nyeli a füstöt s okádja
neked, párban a lánnyal,
kit ekkorra nem látsz többet.
Illata megcsap s tovaszárnyal
korom-haván a földnek.
