S ő meg egyre valami
Artúrt emlegetett, ujjacskáit a szerte-
álló fülébe dugva, de fogóval
sem szedted ki belőle a tulajdon
nevét. ?Mondja, van fogalma arról,
hogy kit takarhat ez az Artúr??
Nincs, csóválod a fejed. És rákapsz e felelet
ízére, csukott szemmel, magadban, évek
óta teszed, órákon keresztül naponta.
Nyilvánosan most először. Nyíltan leg-
alábbis, szándékot oltva a reflexbe,
mely a reflexre nézve halálos lehet;
kiölheti belőle a lelket. Mielőtt
maga öntené ki azt a mérgeivel
neked, akár egy mosdóba, hol le- s fel-
pillantva kapkodhatod észbe, mire
nem mered rá ürítésre kész a
tekinteted. És nem tartózkodhatsz
ott a végtelenségig. Ölelkezvén
akkor öklendezni kezdesz, lepkéd
iszapba merül, mondani nem mered még-
sem, ami megfojtani készül; nem
tarthatja szóval magát büntetlenül
örökké az ember. Térdre kényszerül,
immár úgy ejtve a szót, mint amely
viszonzásul őt is ejti, elébe
vágva végül. A gyermek emlékszik erre.
