Szakad. Izmos kis teste ott lebeg
a folyosón előtted, lábán a vizes
pamutzoknival, könnyezel, könnyezve
betűzöd az ajtókra tűzdelt fekete
névtáblácskákat, nevethetnéked támad,
megannyi mondhatatlan űr, mely szádat
tátva felelget egymásnak, játszva
édeni gondolatokkal. Magadban,
persze, mégis csak őrá gondolsz, pokolba
kívánva magad, amiért magára
hagytad idő előtt. Elengedted. Dühbe
jöttél, hogy nem marad egyébre időd.
Mintha villám csapna a vízbe, úgy
sistergett a tested. Késő lett, mire
kimásztál belőle. Nem kellett volna,
kapaszkodás felőrli az idegeket.
