Idővel leteszel róla, le-
mondasz, ha nem szóban, a testedben,
idegileg, egy nap arra ébredsz,
hogy már a neme sem biztos szinte,
s kétségbe esel, ha belegondolsz,
hogy semmire nem ingerel.
Páratlan eset, se fiú, se lány,
így kerül víz alá, mely nem tart semerre,
nem árad, nem apad, csak áll ott
körötted ? eszedet is megállítva
hiánya. Nincs miért felkelned.
Valaki mégis buzog helyetted,
munkáját végzi, egy ápoló, kis-
ember (oly izomzattal, mint dobogós súly-
emelőké), aki látta a gyereket, mintha
tegnap lett volna, avagy történt volna meg,
annyira előtte van, és tényleg
ahogy mondtad, úgy mosolygott rá is,
mint egy angyal, fülébe dugott
ujjacskáival. Nem rosszalkodott egy
pillanatra sem. Egy rossz fát nem tett
az a tűzre. Bár a tűz kétségkívül
ott éghetett benne, máskülönben mért nincs
köztünk, nem? Dehát melyikünkben nem,
melyikünk nem táplál titkos tüzet,
mely tűnhet bizony gonoszabbnak is
az építő láznál, melyikünk nem szít
ilyesmit olykor magában?! Rossz tüzekre
dobáljuk a fát, mely mégis ártatlanul
hamvad bennünk el. Már hogyha, persze,
valóban elég. S nem alszik ki langyos
melegében még, vízébe fojtva
poklunk összes parazsát. ?Ért engem?? Át-
adódunk lucskosan, mint csecsemők,
és súlyosan, mint viselős nők oszlás előtt
a buja enyészetnek. A legkevesebb,
ami, magunk közt mondva, egykor elő-
fordul velünk.
