Hivatalokban kilincselsz
utána, nem tudnak róla, a lepke
a semmiből terem elő. Homályból
szőve, mint valamennyien, s mintával
ellátva, mely visszavisz oda, hol
könnyű nem-lenni, s még könnyebb a teher.
S elölről ismét, a füledbe hatol,
akárha lágyan ölelő hang, ellepve
végre kézfejedet. Megbámulod.
Majd felejtesz újból, ezer gond rabol,
felejtesz, okkal, foglalkozni vele.
Igaz, kezet sem fogsz a nyakát nyújtogató
vagy mélyen behúzó személyzettel,
egy csont-és-bőr virágot locsol,
némelyik sárga parókát visel,
sárgát vagy/és rózsaszínt, amilyen
színben feltárva fest az emberfej,
bőrét lehántva. Nem esel kétségbe.
Tudod, hogy Isten majd a védelmére kel.
Bízol a véletlenben. S ha itt ma mégsem,
annak a saját hátad mögött az oka.
(Mintha álfalnak vetetted volna.)
Bizakodol azért. Hisz sietned kell
mindamellett, a kórházban leteremted
a portást, amiért kelletlen hangot
üt meg a gyerekről szólva. Oda hajolsz
a koszos ki ablakhoz, és a képébe
üvöltesz. Pattognak a szemedben az erek.
Szürkén porlik a lepke a kézfejeden,
szórja lilásszürke fényét, szívedben
szánalom ébred, lelkedben elgyöngülés,
látván, hogy a portás is egy beteg.
