Tájkép lángoló zsiráffal.
Bakamundéros madárijesztő.
A hurkát nagyon szerette,
a pálmafa zöld koronáját,
a kávéházak füstjét
és az andalúziai kutyát.
Költői hangját nem találta.
Dugni skatulya,
repülni disznót.
Diszkrét bajusz.
Ismét csudák.
Éljen Marinetti és a jövő.
Megjöttek a futuristák,
megjöttek a pécsiek,
a világmegváltó emigránsok.
A Mariahilferről a kisebbségi
magyar skizofréniába,
ahol oly titokzatos és bús volt az élet,
amit élni adatott.
Valami miatt oly titokzatos,
mint a patikamérleg.
És a költészet
torzón
befejezetlenül.
Bécs, megnézni a Don Giovannit az operában,
aztán vacsora, aztán haza. Másnap valami kiállítás,
Klimt és Schiele, széttárt combú aktok,
aztán Café Central. A legremekebb sütemények.
Jegeskávé meg valami torta, és ez lenne Európa.
A sarokban egy nagybajuszos figura, gipszszobor.
Bécs. Mozart, Beethoven. Mahler és a két Wittgenstein.
Schubert a Zentralfriedhofban van eltemetve.
És valaki, akivel akkor, egykor
karonfogva sétálgatott.
Dettre altatót kevert a levesbe.
Ő nem,
ő hitt a jövőben.
Látta Auscwitzben a halált,
ahogy muzsikált,
érces trombitát fújt,
nyakatekert indulót.
A halál
egy hegycsúcson állt és integetett felé.
Dettre altatót kevert a levesbe,
ő nem,
ő elment a lágerbe.
Kaddis csöpög a tarisznyából,
és a szemed sarkából.
