Alkonyatkor, amikor a formátlan éjszakában még nem fakulnak meg a körvonalak, de a házakat már becsurgatta kissé a sötétség, ilyenkor szeretek a külvárosi utcákon csatangolni. Szemmagasságra buknak le a belváros tornyai, a lépések visszhangja felerősödik, tollas szárnyat növesztenek a gondolatok, megcsiklandozzák belülről a gégefőt, szavakként már-már ki is repülnének onnan, aztán mégse, melegebb fészek a szív, oda takaróznak. Járókelő alig akad errefelé, a redőnyöket már lehúzták, a nagy szállítókocsik a közeli bútorgyárból eldübörögtek. Sem villamos, sem autóbusz, csak a kövek meg az ég. Füstös, barnás ég, azért bujkál mögötte valami kékség, s nemsokára feljönnek rá a csillagok.
Eleinte a kapubejáratokat számolgatom. Ebbe hamar bele lehet unni. Aztán eszembe jut a Hamelni Patkányfogó, aki olyan szépen tudott furulyázni, hogy az elszaporodott patkányokat mind kicsalogatta a városból. Nagyon szeretném megfejteni annak a dallamnak a titkát. Sohasem sikerül. Ehelyett mindig a Hófehérke és a hét törpe indulójára emlékezem, arra, amikor a törpék hej-hó, hejhó, csákányukat vállukon cipelve masíroznak. Ezt dúdolgatom magamban, s ezekkel az akkordokkal bíztatnám a patkányokat, de egy sincs belőlük. Csak egy öreg nénike csoszog előttem. Idegesen billegeti a fejét ide-oda. Néha hátrafordul. Tán túl hangosan dúdolok. Vagy az is lehet, hogy fél. Olyan vékony a nyaka, mint a Hamelni Patkányfogó furulyája. Lába is vékony és x-alakú. Térde alatt a törpék kényelmesen átvonulhatnának, anélkül, hogy sipkájukkal súrolnák a harisnyáját. Karján a bevásárlószatyra ide-oda ring, akárcsak a feje. Kenyér van benne, meg egy kis csomag. Máj, tüdő, vagy egyéb macskaétel. Az ilyen kedves, törékeny nyakú öregasszonyok inkább macskát tartanak, mint kutyát. Milyen lehet az arca? Biztosan ráncos és elnyűtt. Az ilyen arcok meghatóak. Lépteimet meggyorsítom, hogy elébe vágjak. Igen, pontosan olyan, ahogyan elképzeltem. Hátulról azért kedvesebb. Hagyom, hogy elém csoszogjon, bár látom, tétovázik, szívesebben venné, ha előtte menetelnék. Több ízben váltogatjuk helyzetünket, hol előttem, hol mögöttem lengeti szatyrát, aprókat szuszog hozzá, ez csipkézi körülöttem a levegőt, meg a lecsurgó, barna árnyak.
Hej-hó, hej-hó! Hol maradnak a patkányok? Meddig várjak rájuk? Már a harmadik utcát rójuk a nénivel, sehol egy lélek. S ez az utca egészen úgy néz ki, mint egy szoba. Járda szélén az ajtaja, belépünk. Sűrű házakból van rakva a fala, csak itt-ott néhány kert, ez az ablaka. Szép, tágas hely kettőnknek. Kicsit lemaradtam, gyorsítani kell. Ejnye, mégse. A szoba közepén ácsorog valaki. Egy rendőr. A nénike egyenesen feléje tart, magyaráz valamit, a rendőr bólogat.
Hé! Ezt eleresztem a fülem mellett. Nyugodtan szedegetem a lábamat. Álljon meg!
Megállok. A hölgy azt állítja, meg akarta támadni.
Megfordulok és elmosolyodom. Ha mosolygok, egész arcom reszket. Olyan vagyok ilyenkor, ejnye, ki is mondta, mint egy röhögő szivacs. A hölgy felé fordítom a pofámat. Méghogy hölgy. Néni. Igazi néni. Miből tetszik gondolni? Nem válaszol, csak pislog. Úgy pislog, mint halottak napján a mécsesek. Talán ebből? Szakállamba simogatok. Úgy szokták mondani ugye, vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó. De hát mit csináljak? Ilyennek szült az a szegény jó édesanyám, isten nyugosztalja.
Ehhez az életrajzi részlethez a rendőr se tud mit hozzáfűzni, zavartan topog a csizmájával. A nénike szégyenlősen lesüti a tekintetét. Persze ilyen kezekkel, felmutatom, hatalmas lapáttenyereim vannak, könnyű lenne valakit megfojtani. Csakhogy ilyen mancsok másra valók. Tetszik tudni, mire? Zongorákat meg bútorokat cipelek velük, ide rakom a nyakamra a gurtnit. Kissé összehúzom magam és cammogva járom körül őket. Hórukk, hórukk! Így, ni.
Most már a rendőr is mosolyog, szeme sarkát rám csillantja, de a nénihez szól. Hol lakik a hölgy? Itt a közelben.
Hm. A néni nem szól többet. Elindul. Én meg utána. Mentegetőzve, visszavisszafordulva, mintha az után érdeklődnék, elférünk-e mindketten a járdán. A rendőr azonban csak fejével biccent, talán a zongorákra és a nehéz bútorokra gondol. Én is. Egyszer majd valóban kipróbálom. Egy csigalépcsős ház torkába bedugom a hüvelykujjamat, s homlokáig feltáncoltatom a zongorát, egészen fel, a legtetejéig. Most azonban másra kell ügyelni. Ez az utca is szobára hasonlít, helyesebben még csak előszobára. Itt kell letenni a kabátot, meg a kalapot. Ha nincs, a terhes gondolatokat. A szobába már csak könnyedén szabad belépni. Megigazítom nyakkendőmet és csomót kötök zsebkendőmre. A csomókötés fontos művelet. A csendhez tartozik, enélkül bennem zavarogna a Hamelni Patkányfogó utolérhetetlen dallama.
A nénit később megtalálták. A vörös szakállat nem. Azt még aznap este újságpapírba csomagolva szemetesládába dobtam. Hát így van ez. Hej-hó, hej-hó, hej-hó, a Hamelni Patkányfogó dallama azóta se jut az eszembe.
