| Tegnap este. A tévéhíradóban bemondták. Meghalt Gion Nándor. Éppen dolgoztam valamin, írtam, közben a az otthoni híreket hagytam kibugyorogni a dobozból. Az un. idegenben - ezt Gion Nándor is bizonyára tudta - fontos az otthoni hír. Az ember jobban ügyel. Nem-nem ismertem személyesen. De a könyveit megvettem. Többet mondok, elolvastam. Többet mondok, szerettem őket. |
Igen, aztán jött egy interjú, egy részlet - a képernyőn Gion Nándor tűnt fel. A fizikoterápia szakmámból adódóan tudom valamennyire fejteni a test jeleit - Gion úr puffadtnak tűnt, sápadt volt, a haja csapzott. * Varga Lajos Márton Tegnap, életének 62. évében elhunyt Gion Nándor író. A magyar irodalom kiemelkedő személyisége 1941-ben született a jugoszláviai Szenttamáson (Srbobran). 1963-ban végezte el az Újvidéki (Novi Sad) Egyetem magyar irodalom szakát, 1963 és 1983 között újságíróként, 1983-tól 1985-ig az Újvidéki Színház igazgatójaként dolgozott, 1985-től az Újvidéki Rádióban főszerkesztői posztot töltött be. 1979 és 1982 között a Vajdasági Magyar Íróegyesület elnöke volt. A vajdasági magyarok éveken át tartó bizonytalan helyzete miatt 1992-ben Magyarországra költözött. Munkásságát 1973-ban Híd-, 1988-ban József Attila-, 1993-ban Soros-életműdíjjal, 1998-ban Márai Sándor-díjjal, 2000-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja kitüntetéssel ismerték el. Ugyancsak 2000-ben a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjai közé választotta. Hogy miért szerettük olvasni? Nem tudom. De szerettük nagyon, az olyan könyveit különösen, mint az Ezen az oldalon, a Latroknak is játszott, a Sortűz egy fekete bivalyért, a Börtönről álmodom mostanában vagy a Mint a felszabadítók. Úgy olvastuk, ahogy csak gyerekkorunkban olvastunk. Önfeledt odaadással, a világot kirekesztve, s ha szóltak hozzánk, nem hallottuk, ijedelemmel ocsúdtunk, kicsi ingerültséggel, hogy megzavartak. Hogy miért szerettük olvasni? Talán mert szép történetei, vagy ahogy az Ezen az oldalon című novellákból szerveződő regényében nevezte őket: megható történetei voltak, s persze nagyon tudott mesélni. Áradó közvetlenséggel - ahogy egyszer Domokos Mátyás megjegyezte róla. Mint kevesen mostanában. Oly természetességgel vegyítve a természetest a valószínűtlennel, a tényszerűt a képtelennel, a földhöz ragadtat a legendással, ahogy maga az élet. Tényleg, mintha a velünk történő élet beszélt volna hozzánk. Egyszerűen s mégis rejtélyesen. Miértek és hogyanok, reflexiók és magyarázatok nélkül. Egy olyan világból és világról, amelyet vérbő figurák, köznapiak és már-már mesebeliek: szerbek, horvátok, bosnyákok, montenegróiak, szlovénok, albánok, svábok, magyarok népesítenek be. Akik súrlódnak, ütődnek, konfliktusokba keverednek, önmagukon túlmutató együttállásokat teremtenek. S akiken át épp ezért valami fundamentális kezd hozzánk beszélni. Valami mélyről jövő, jelentőségben rajtuk, rajtunk messze túlnövő. Pezsgésben a csönd. Cselekvésben a kérdés. Agresszivitásban az igazra, jóra, a szépre való fogékonyság. Bábeliben a megértés, káoszban a rend. Tapasztalás és megrendülés. Ez a világ, Gion Nándor világa a Vajdaság, Közép-Európa modellje. Igen, Gion Nándor egész életében a közép-európai emberről, a közép-európai történelemről és sorsról beszélt. Azzal a reménnyel, hogy a történet segíthet áthidalni a nyelvi nehézségeket, konfliktusokat, segíthet megérteni, megbocsátani, jóvátenni, elfelejteni mindazt, amit egymás ellen egymás által - talán mert nem, vagy rosszul beszéljük egymás nyelvét, elkövettünk. De Gion Nándor természetesen soha nem akart megoldani semmit. Bölcsebb volt annál, mint hogy azt higgye, ez az irodalom feladata, vagy ez az ő dolga, s hogy erre az irodalomnak vagy személyesen neki módja van. Azt se hitte, hogy elég történeteinek valamelyikét elolvasni, s láss csodát, bekövetkezik a megértésben való feloldódás, megbékélés. Ismert bennünket, közép-európaiakat. Tehát csak mesélni akart. Hagyta Isten malmait őrölni, rá és ránk hagyta, mit kezdünk az életünkkel, magunkkal, egymással. Talán ezért szerettük olvasni. Meg azért, mert nagy író volt. Aki a múlt időt ronthatatlan jelenné teszi. |
 |
 |
|
