|
Elek Tibor beszélget Szilágyi Istvánnal Petőfi Irodalmi Múzeum, december 17. délután öt |
(Halovány intro) Már öt óra, mégis csupán másodmagammal álldogálok a PIM gyönyörű korlátjánál. Különös- mantrázgatom magamban. A program érdekesnek tűnik, a PR tökéletes volt, mi lehet az ok? Itt tartok a belső monológomban, mikor feltűnik Hazai Attila. Tőle kapok egy lehetséges választ: "Tudod, Orsikám, én nem járok ide azóta, mióta a Szépírók Társaságának a segge alól kihúzták a széket. Annyi iroda, üresen kongó terem van itt, szerintem elfértünk volna még." De a mostani program őt is vonzotta, és sajnos rajtunk kívül csak keveseket. A teremben sok-sok szék, csupán az első három sorban ülünk, rajtam kívül csak a szerző régi barátai. De ne ragadjunk le ilyen külsődleges tényezőknél! Fókuszáljunk arra, ami valóban érdekes volt, azaz amiről a házigazda, Elek Tibor és vendége, Szilágyi István beszélgetett. Már csak azért is lehetett volna kötelező program ez az irodalombarátok számára, mert Szilágyi bevallottan nem szeret szerepelni, interjút adni, és az ilyen ritka megnyilatkozásokat szerintem értékelni kéne. Nagyon fontosak a mű kritikai-olvasói befogadásához az ilyen írói önértelmezések, hiszen e könyv (a legutóbbi Hollóidő) például ugyancsak nehéz feladat elé állítja befogadóit. Ahogy Alexa Károly is írta róla: "Még évekig rágódhatunk rajta" |
Elek dicséretesen röviden konferálja fel a szerzőt: "Nem kell őt bemutatni, aki eljött ide, tudja kiről beszélek." Nos, ez így egy kicsit sántít, én magam ugyanis még - szégyen persze - de semmit nem olvastam Szilágyitól. Elek láthatta sápadt orcámat, mert rögtön a kezdő szavaival ellentétben hosszasabb bemutatásba kezdett. |
"Hobbiból űzöm ezt a mesterséget, főúri dilettáns vagyok. Jól viselem, ha nem kell dolgozni. Életem nagy részében ugyanis mások kézirataival babrálok (Sz.I. a rendszerváltásig az Utunk, azóta pedig a Helikon szerkesztője.) Nem vagyok olyan alkat, mint amilyen például Páskándi Géza volt. Neki minden számban jelen kellett lenni, mindegy, hol, hogyan. Engem ilyen szinten nem érdekel a jelenlét." "A diktatúra határozottan használt az alkotásnak, távol tartotta a közönséget attól, hogy valamit számon kérjen az írótól. Jó érzés az, hogy megírod a művet, és semmi kilátás nincs arra, hogy megjelenjen. Így teljes szabadsággal azt írtam, amit akartam. Tudom, hogy vannak a regényeimnek olyan vonulatai, amiket ha megerősítek, kidomborítok, akkor olvasmányosabbá válik a mű egésze. Így ezeket nem kellett meglépnem, olyanok a könyveim, amilyennek én elképzeltem őket." "Nagy híve vagyok a magyar novellának (1975 előtt négy kötete jelent már meg, egy regény, és három rövidpróza kötet.) Próbáltam is írni többször, de nem érzem otthon magam a műfajban. A novelláim mini regény-torzók. Mikor jobban belehelyezkedtem a szövegbe, mindig regény lett belőle. A Kő hull apadó kútba után viszont valóban nehéz volt folytatni az írás, újraépíteni a látásmódot, a technikát. Név nélkül ha egymás mellé tennék a három művet, nem lehetne megmondani, hogy egy ember írta A Kő hull lényege egy mondatban összefoglalva az lehetne: a társadalmilag büntethetetlen bűnösök miként bűnhődnek. Az Agancsbozótban az érdekelt, hogy megváltozott életkörülményű, összezárt emberek miként viselkednek. A Hollóidőt nem lehet egy mondatba összefoglalni." "Számomra a regényírás kísérlet. Emberekkel, emberi helyzetekkel. A legtágabb kísérleti terep. A Hollóidőben is van egyfajta tapogatózás ez irányba. Itt a történet egy fogalom, a nagy nemzeti önsajnálat körül forog. Érdekelt, hogy lehet-e szörnyű helyzetekben úgy beszélni, hogy ne az uralkodjon. Hülyeség, ha valaki azt hiszi, hogy mi a rendszerváltás előtt Erdélyben csak gyászoltunk. Az élet maga lázad a szörnyűségek ellen.." "Hogy mi a közös a három regényemben? Talán a szerkezet azonos vonásait tudnám kiemelni: minden esetben önmagán belül forog a történet Egyébként mindig sokáig, nagy gonddal írok. Egy-egy fejezetnek néha hat-hét különböző variánsa is elkészül, sőt vannak több száz oldalnyi szövegeim, amiket egyszerűen eltettem, mert nem érzem elég jónak őket. Akkor írok, amikor tudok. Nagy tisztelője vagyok Németh Lászlónak, de nem tudnám átvenni a módszerét. Milyen jó lehet az, ha csak annyi a dolgod, hogy reggel felkelsz, és írsz. Amikor az ember mint egy mezőgazdasági munkás teljesíti a tervet. Nos, én nem ez vagyok. Néha évekig nem is tudom, mit is csináltam. Tudok szobát meszelni, kocsit javítani, telik az életem. Aztán egyszercsak leülök, és elindul a regény. Skizoid gyötrelem ez. A regényírás életmód kérdése is, gondoljunk Tolsztojra, akit, mikor írt, el kellett mindenkinek kerülnie. Még abba a házrészbe is tilos volt bemenni, ahol dolgozott. Nos, ehhez képest én egy 59 négyzetméteres lakásban életem a családommal. Reggel ment a cirkusz a szerkesztőségben, és csak ezek után ülhettem le a géphez. Egyik világból nehéz így átlépni a másikba. Pedig a regény alapvető célja egy olyan világot teremteni, amibe öröm belépni, de aztán nehezen enged." |
