Karinthy Frigyes

   Hiába ő a legszebb, a legjobb, neki van a legnagyobb feje, írta meg a legteljesebb versparódia gyűjteményt, hiába dinasztiaalapító, Karinthy Frigyes soha nem rendített meg, ahogyan Babits, vagy Kosztolányi (még Kosztolányi inkább). Karinthy Frigyes van, olvasható, bármikor levehető a polcról, az élet része, az irodalom komoly, élvezhető szelete, mégis csak úgy van. Ugyan miért? A kisdolgozat miatt végigfutom az életművét, és látom, hogy a hosszabb kabaréjeleneteken, a Swift-féle Gulliver-kisregényeken, és a két verseskötetén kívül szinte mindenét olvastam az évek során. A nagy lövéseket, az Utazást, a Tanár úr kérem-et többször, az Így írtok ti szinte kézikönyvként, tehát az a nyitókérdés, miért nincs meg a gondolatban, amikor eszembe jut, az a méltóság, hogy igen, ez a Karinthy nagyon nagy író. Csáth Gézánál, Füst Milánnál, Kosztolányinál, néha Babitsnál is beugrik. Még Nagy Lajosnál is, aki gyakran fárasztó.
   
   Talán mert fantasztikusan ír. Mert nem hibáz. Stilárisan félelmetes, mint a borotva. Nem botlog, nem döccen. Mondatszerkezete mérnöki munka. Ilyen, ha valami tökéletes. A tökéletes előtt az ember meghajol, hátrébb lép, megvizsgálja távolabbról is. És arra gondol, a tökéletes maga kíméletlenséget fejez ki.
   A kíméletlen az első jelző, amikor stílusparódiáit olvassuk. Mintha fölötte állna mindennek és mindenkinek. Gyakran mégis több lényeges információt árul el a kipécézett, parodizált íróról-költőről, mint az irodalomtörténész tizenöt flekken.
   
   Közben pedig, mondják, ő a leghíresebb, legnépszerűbb, a legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett humorista. Talán ez is. A "humorista" íze degradáló. Egy humorista, dönt a belső értékmérő mechanizmus, nem lehet komoly író. De egy mindenre rámozduló filozófus, egy humanista, aki bölcseleti életművet nem hagy hátra, hanem regényt, novellákat, az már más. A történészek innen közelítik. Állításuk szerint a kor legeredetibb, legmeglepőbb témavilágú regényírója és novellistája, aki legszebb szépirodalmi műveit versekben írta meg. Hogy Karinthy a Nyugat nagyjaival egyenrangú költő. Hát legyen. De nem azért szeretjük, szokás mondani.
   
   Miért szeretjük? Szeretjük benne a nyitott, humanista újságírót. Szeretjük természettudományos izgalmait. Szeretjük benne, hogy tanulmányait rendre félbeszakította, mert menet közben rájött, hogy sem a fizika-matematika, sem a bölcsészet, sem az orvostudomány nem lehet számára életprogram. Amikor rájött, odébbállt egy házzal. Szeretjük benne hihetetlen olvasottságát. Képzeljük el, hány oldalon kellett keresztülrágnia magát egy-egy paródia megírása előtt. Nem szeretjük ugyanakkor, hogy az Így írtok ti azonnal irodalmi hírességgé teszi. A vers-, és prózaparódiák tulajdonképpen kritikák a kortárs magyar irodalomról. Soha nem volt hasonló műfaj, Karinthy nem csak dinasztiát, de műfajt is teremtett. Nem szeretjük benne, hogy ez a siker minden mást elnyomott Karinthy tehetségéből. Azt sem., hogy soha többé nem mászhatott ki alóla, mert az olvasó ettől kezdve irodalmi parodistaként látja az író-költő Karinthyt. Feltétel nélkül szeretjük benne diákkorából táplálkozó novella- és karcolatgyűjteményét, a Tanár úr kéremet.
   

   Szeretjük még fanyar, Dob utcai humorát. És hogy ezzel a humorral megteremtette a lehetőséget, hogy kimondottan zűrzavaros családi életét (két nőnél kevesebbje soha nem volt) élhetővé tette. Szeretjük benne azt is, hogy élete nagy részét kávéházakban ülve töltötte, ott dolgozott.
   
   Szeretjük benne, hogy demokrataként, pacifistakén, s mint minden valamirevaló író - baloldaliként - azonnal kitolatott a baloldalból, elhűlve a Szamuely-, és Kunbéla-féle tanácsköztársaság láttán. Íróként, zseniként pontosan tudta, mit művel a hatalom az emberrel. Szeretjük benne, hogy ez nem változott a Horthy-éra identifikációs elmebajai közt sem.
   
   Szeretjük még Karinthyban, hogy meghirdette, elkezdte, de soha nem fejezte be az Új Enciklopédiát. Szeretjük benne, hogy menet közbe rádöbbent, felismerte a tényt, hogy Új Enciklopédiát csak az Úr írhat. Az ember csak ember. Nem több. És a jelenek fogalmi tisztázásai többnyire a múltra maradnak.
   
   Szeretjük szarkazmusa és iróniája legfőbb csapásirányát: a férfi és nő végtelen harcát, és ennek területi sokszínűségét. Karinthytól mindig van mit tanulni a tárgykörben. Szeretjük végtelenül pontos aforizmáját: a férfi a nőt akarja, a nő a férfit. Soha nem egyezhetnek meg.
   
   Szeretjük a látványt, amit a világ elég tárt a betegségéből. Negyvenkilenc évesen támadta meg az agydaganat. Szeretjük, ahogyan megjeleníti Olivecronát, a híres svéd sebészt, a hitet, hogy meggyógyult, eleve szeretjük az Utazás a koponyám körült. Annak ismeretében különösen van miért szeretni a könyv szellemét, hogy mi, az utókor tudjuk, hogy két évvel a műtét után, nyaralás közben Siófokon meghalt.
   
   Végére egyetlen kérdés maradt. Ha ennyi mindent szeretünk Karinthyban, akkor mit nem szeretünk. Ez az. Azt nem szeretjük benne, hogy nem tudjuk, mit nem szeretünk benne. Ez is a tökéletesség bizonyítéka.