 |
A mai negyvenes-ötvenes korosztály hányatott, csapongó érzelmi sorsát írta meg az író ebben a könyvében, egy olyan nemzedékét, amelynek életét nem a letűnt rendszer zilálta szét mindenképpen, inkább a génjeikben tárolt kódok, az ősöktől örökölt és vállalt tulajdonságok tehetők felelőssé a diszharmonikus létformáért. A regény főhőse (az író alteregója nevében, habitusában egyaránt) színházi emberek gyereke, ezért kellő mértékű művészi beütéssel teng-leng a világban, egzisztenciálisan és érzelmileg függővé vált karmester apjától és balett-táncos anyjától. Lődörgések mozaikkockáiból tevődik össze ez a furcsa, közelmúltbeli és jelenkori, különös alakokkal, figurákkal zsúfolt családregény. A megjelölést nem a klasszikus értelemben használom, mert itt a generációk nem normális sorrendben következnek egymás után, ahogy a születés és a halál diktálná, a műben nem találunk logikusan felépített és kibomló cselekményt, a halál és a temetés után vissza-visszatérnek Horváth Péter alakjai, talán éppen úgy, mint ahogyan összedobáljuk a fényképeket egy dobozban. Így aztán meglehetősen eltérő ütemben bukkannak fel a megörökített időszakok, róluk vagy másokról. Persze az író nem erőszakolja meg a természet rendjét, nem lehet úrrá a fizikán és a biológián, ám szereplőit alaposan kiforgatja a polgári értelmű megszokottságból, az elvárható, megcsontosodó konvenciókból. Pedig anyai nagyszülei ágán Horváth úr még predesztinációt is érezhetne a kiegyensúlyozott életvitelre. De ő hallani sem akar erről. Szembesül ugyan a mintával, de ez a folyamat, a vívódás, a gyötrődés elmerül valami hétköznapi szenvedélyben, például sörözgetésben Sári úrral, a dramaturggal, vagy elmélyültnek látszó, versengő eszmecserében Béres úrral, az író kollégával, a régi jó baráttal. S a rulett sem idegen Horváth úrtól, akire még gyerekkorában ragadt ez az elnevezés, amikor szülei színházról színházra vándoroltak. Szeged, Kaposvár, Békéscsaba, Eger fel-feltűnik az emlékezés hol premier plánban, hol totálban látható mezején. Az író közel hozza és eltávolítja az eseményeket, aszerint, hogy dramaturgiailag milyen szerepet szán nekik a gördülékenyen áradó mesében. A regény részekre osztott fejezetei fékezhetetlenül peregnek, elhalkulnak és felerősödnek, homályossá lesznek és kiélesednek. Horváth Péter gyakorlottan bánik az optikával, csak úgy, mint a nyelvvel, regényének hömpölygő szövegével. Megnyerő invencióval és beleérző képességgel ír le bizonyos dolgokat, ezek közé tartozik a pengeélesítés rituáléja, nagyapja egy készülékkel fente a borotvapengéket, s Horváth úr kis srácként segédkezett neki. Számos olyan szóösszetétellel találkoztam, ami nyelvi leleményre vall. A dunai gőzös lapátkereke "csattogva csépelte" a vizet - csupán egyet említek a sok közül. Az író párbeszédei és leírásai hatnak leginkább a regényben, ha a szituáció önmagában gyengének ígérkezik, Horváth ezekkel az eszközökkel éri el a tetőpontot, hogy aztán fordítson a körülményeken és a "szereposztáson". Horváth urat így mindig a legoptimálisabb környezet veszi körül, hogy önző módon kifejthesse gondolatait és megmagyarázhassa tetteit, amelyek elől nem menekülhet. De nem is akar. "Nem tudom, miért bombáznak régi történetek. Ha a sejtjeim hétévente tényleg kicserélődnek, akkor semmi közöm ahhoz, aki voltam. Ahhoz se, aki leszek."
De ki is ez a titokzatos Horváth úr, a regény címszereplője? Az írónál senki nem tudná tökéletesebben meghatározni: "Van fantáziám, empatikus vagyok, kellően szervilis, nem akarok elválni minden októberben, abban se bízom, hogy holnaptól jobb irányt vesz a sorsom, nem leszek festő vagy atomfizikus, soha nem leszek képes egy idegen nyelvet tisztességesen megtanulni, egyáltalán, az maradok, aki lettem: közepes színházi karmester." Horváth úrnak, mint látjuk, van önbizalma, bár korlátait is ismeri. De azért győz az egészséges elégedettség, hiszen a zenekari dirigálás mellett sokkal jobban megy neki a prózaírás, sőt színpadi műveket és hangjátékokat is írt, az utóbbiakat Sári úr hathatós közreműködésével. No meg falja a nőket, akik úgy ismerik, mint akit bőkezűen eresztett el a Teremtő. A történet idején a harmadik feleségénél tart, de már bemutatta szeretőit is, akik az emlékezés pátoszában szerelmekké avanzsálnak. Van itt kék hajú leszbikus csaj, kis mellű vágó a tévéből, színházi súgónők, vehemens költőlány, lengyel zenészhölgy és sok-sok gyermeklány a sulizós időkből. Némelyik iránt Horváth úr múlhatatlan nosztalgiát érez, még akkor is, ha ezt nem ő, hanem más mondja ki helyette. Persze a regény nemcsak céltalan szerelmekről és elkapkodott vagy hosszan élvezett aktusokról szól, jóval több ennél, sőt ezáltal lett lenyomat egy-egy szűkebb korról; a háborút követő évekről, az ötvenhatos forradalomról (amelyet hol a gyermek, hol a szülők látószögéből nézet velünk az író), a kamaszkor kiforratlanságáról, darabosságáról, elveszett egzisztenciákról, rombadőlt álmokról, feslettségről, bohémságról, évtizedekkel ezelőtti életformákról, amikor még jeges járt a büdös, lármás főváros vásárcsarnokaiba, amikor a rádió mint hírforrás és egyetlen otthoni szórakozás, szentség volt a nagyszülők lakásában. "Horváth urat, a teremtés elfuserált csodáját" ebben a lüktető, zűrzavaros világban látjuk küzdelmei és üzekedései közben, olykor szomorúan konstatálva az eseményeket, olykor meg mosolyogva, mert nincs humor híján az író, főleg ha Béres urat cikizi, piszkálja. De az ifjú Horváth úrba is szorult épp elég rátartiság, zsiványság és kópéság. |
