|
Váradi Péter: A liliom paradigma.
JAK-Kijárat Kiadó, 2002.
Tisztázzunk egy-két fogalmat. A liliom egy virág. Mint szimbólum: fehérség, tisztaság, szűziesség. A paradigma: (számomra) egy viszonyítási rendszer. Paradigmaváltás: amikor egy viszonyítási rendszer új viszonyítási pontokat talál, vagy a viszonyítási pontok keresnek maguknak új rendszert.
Váradi Péter könyvének a címe, A liliom paradigma egy olyan rendszert sejtet, amelynek viszonyítási pontjai: a liliom, a tisztaság, a kezdés, talán maga az ifjúság. A kötet két ciklusból áll, (A)-ból és (B)-ből. Mivel első kötet, ez a beosztás olyan további könyveket ígér, amikben lesz (C) és (D), majd sorra a többi nagybetű. És egy (ZS) is a végén. Mindez pedig egy olyan költőt feltételez, aki most, fiatalon tudja életművét. (Ha nem értem félre nagyon Váradi Péter szándékát.)
Pár hete egy cinikus hírű lány belelapozott A liliom paradigma kéziratába. (Véletlenül ő vette ki egy nyomtatóból.) A kézirat rám volt bízva, nekem lett volna a kötelességem, hogy megóvjam az illetéktelen olvasóktól. A cinikus hírű lány illetéktelen volt: nem szerette a verseket. Én viszont nem voltam kéznél, úgyhogy csak a feleségemtől tudtam meg később, hogy a belelapozás megtörtént. Aggódva kérdeztem, mi lett ezután.
A cinikus hírű lány elolvasta a kötetcím-adó első verset: A liliom paradigmát. Azt mondta, ilyet ő is tudna írni, és ezért nem is érdemes. Hol van itt a költészet? Ilyen sorokat olvashatott: "nem lehet megmondani, hányfélék is a liliomok. / Ezertizenegy. / A színük sokféle és mások az arányaik, de mindegyik liliom." Én ezeket a sorokat első olvasásra megszerettem, mert árasztják magukból a liliomok szeretetét, de érteni véltem a cinikus hírű lányt is. Talán magát a liliomot sem szereti, nemhogy egy egész paradigmára valót: "a liliomszagtól rázkódik az egész kép". A lány valószínűleg olyan régi költőket olvasott az iskolában, akik liliomnak nevezték a kedvesüket, azt pedig nem tudhatja, hogy később a költők már nem neveztek liliomnak senkit, mert a szó ócska toposszá vált. Örültem, hogy Váradi Péter bele merte írni a liliom szót a könyve címébe.
A lány két verset olvasott el a kéziratból. Az elsőt és a másodikat, a Vecsés, 1985. nyárt. Ez egy elmesélhető vers: arról szól, hogy gyerekek minden nap kijárnak az ingoványba, és el akarnak jutni a legtávolabbi, legnagyobb fáig. De mindig megtorpannak egy helyen egy "változó helyen", ahol már túlságosan süpped a föld. Tíz év múlva tér vissza a vers hőse, és keresi azt a helyet. De a nádast beszántották. "Nem tudtam megmutatni, hol van az / ösvényünk, és hol van az a / pont, aminél tovább sohasem jutottunk, / és kétségtelenül kideríthetetlen, / mi jön utána." Itt van vége. A cinikus lány erről a versről azt mondta: jé! Kicsit várt, aztán így folytatta: pont ilyen helyünk volt nekünk is, pedig nem is volt a környéken mocsár! A feleségem azt válaszolta neki, hogy itt a költészet. Még annyit kell tudni a cinikus lányról, hogy lejárt a munkaideje, csakis azért nem olvasta tovább a kéziratot.
Váradi Péter első könyve akkor is kiváló kötet volna, he nem lenne benne (legalább) két nagyszabású vers. Olyanok, amelyekről nagyesszét is érdemes írni. Az egyik éppen a Vecsés, 1985. nyár. A paradigma itt egy gyerekkor és benne az a pont, ahonnan egy gyerek nem léphet tovább. Előbb fel kell nőnie, és aztán vissza kell térnie a ponthoz. Nem találja meg ugyan, de most már bárhol járkálhat: ő felnőtt, a mocsarat kiszárították. Kívül került a paradigmán. Egy közös emberi szituáció van megragadva ebben a versben: kikerülni egy viszonyítási rendszerből. Vegyünk egy jókora példát, magát az emberiséget: közös gyerekkorunkban - évezredekig - szerettünk volna repülni. Ennek érdekében szárnyakat szereltünk magunkra. Persze hiába. Ma már repülünk, de ez már egy új paradigma, a repülőgép-paradigma. Végül ugyan a szárnyas ember is megszületett, de nem az lett, akit akartunk: sárkányrepülő a neve, és a szabadidejét próbálja értelmesen eltölteni. Felnőttek vagyunk, paradigmát váltottunk, de otthagytuk a lényeget az előző paradigmában.
A másik nagyszabású vers a Némafilm. Ez is elmesélhető. Ősrégi némafilmen varázslót látunk közönség előtt. Videón nézzük, lassítva, meg-megállítva, és az összes trükkjét átlátjuk. Delejes pillantását is, amivel a közönség figyelmét elvonja a trükkös kezéről. Azt hinnénk, a filmnek semmilyen titka nem maradt előttünk: "és a stúdió véres szemű, mindig álmos munkatársa / ásítva figyeli a karcos rajzolatokon is / átütő rajongást, ami a közönségből árad, / a digitális átiraton is / ugyanaz a rajongás, / egyáltalán nem érti, / sebesen futtatja, kikockázza."
Ha a Vecsésben a helyzet volt közös emberi, itt maga a figura egy emberi őstípus. A technikus. Aki látott már stúdiótechnikust, tudja, hogy valóban komor látvány. Tényleg mindig álmos, és fásultnak látszik, pedig csak használt. Sötét odúkban él, alig lát napot, folyton kávézik, de a kenyere a feszült figyelem. A technikus teljesen nem fásult soha. Soha nem veszíti el teljesen a kíváncsiságát. Ő csak egy technikus, ezt tudja, de akkor a film közönsége miért nem tudja, hogy a varázsló csak egy varázsló? A technikus nem is igazán irigy, csak nem érti. Ha nem lenne álmos, azonnal értené, hogy egy másik paradigmát figyel. Ahol a varázslat létező, és az hat most rá.
Valahol mindannyian technikusok vagyunk. Saját viszonyítási rendszerünk használói és foglyai. De az érdeklődésünket nem vesztettük el a külvilág iránt. Akárcsak a cinikus lány, aki belelátott Váradi Péter könyvén keresztül a költészet-paradigmába.
ÉS/0221
|
