Kertész Imre a Nobel-díjas írónk. Erre az elismerésre várt már régóta irodalmunk, kicsit duzzogva, a mellőzöttek sértettségével, titkos favoritokat emlegetve. Kertész elismerése némileg váratlanul érte még a szakmát is, mely utólag igyekszik helyrehozni ?tévedését?, hiszen a mai magyar próza legtöbbet emlegetett szerzői Esterházy Péter és Nádas Péter; a gyakorlatilag tankönyvként használt, hiánypótló ?45 utáni irodalomtörténet (Kulcsár-Szabó Ernő munkája) például nem is tárgyalja Kertész életművét. Mára a kritikusok és irodalomtörténészek igyekeznek behozni a lemaradást: rengeteg hiánypótló elemzés, esszé, monográfia, tanulmánykötet jelenik meg.
Nehéz kezdet
Mint arra oly sok példa van a történelemben, Kertész is klasszikus ?magyar? utat járt be: előbb külföldön ért el sikert, csak utána ismerték el hazánkban. Németországban a nyolcvanas évek óta komolyan számon tartott író. Természetesen igazságtalan lenne azt állítani, hogy itthon teljes csönd vette körül: egy szűkebb csoport ismerte és szerette munkásságát, magyar kiadója jóval a Nobel-díj előtt megkezdte életműsorozatának megjelentetését. Ám egy interjúban Kakuszi Péter, a JGYTFK Magyar Irodalom Tanszékének oktatója jellemző képet fest a korábbi Kertész-életmű fogadtatásáról: ?Elmondhatom, hogy a legtöbben ? az irodalom iránt érdeklődők és a szakmabeliek egyaránt ? viszonylag keveset tudtunk Kertész Imréről. Úgy találkoztam vele először, hogy ? ha jól emlékszem ? 1978-ban vettem meg egy kötetét, ami két kisregényt: A nyomkereső-t és a Detektívtörténetet tartalmazta. E kötet fülszövegében említették a Sorstalanságot. Kikölcsönöztem, mert a két kisregény tetszett. Azt mondhatom, hogy tizennyolc évesen igen keveset értettem belőle. Annyit érzékeltem, hogy egészen érdekes viszonya van a holokauszthoz és a II. világháborús időszakhoz. Ezután tulajdonképpen el is felejtettem. Az irodalmat szeretők között a baráti beszélgetésekben a lehető legritkábban került szóba a neve a nyolcvanas években.? (Az interjú teljes szövege itt olvasható)
Tverdota György irodalomtörténész a kezdeti sikertelenség okairól ezt mondta egy konferencián: ?Röviden jelzem csak, hogy az aczéli kultúrpolitika három ?T?-je közül (Tiltott ? Tűrt ? Támogatott) miért került a Tűrt kategóriába. A téma a Holocaust témakörbe tartozik, tehát a zsidóságnak a náci haláltáborokban átélt és elviselt megpróbáltatásai adják az anyagát. Ez a téma az előző politikai rendszer idején nem számított tabutémának. Én magam is számos lágertörténetet olvastam. Csakhogy a feldolgozásnak egy olyan ideológiai imperativus szerint kellett történnie, amelyet az egyszerűség kedvéért antifasizmusnak neveznék. Ebben a sémában egyik oldalon vannak a nácik és szövetségeseik. A másik oldalon a németek ellen küzdő, humanista célokat megvalósító szövetségesek, a szovjetek, az amerikaiak és az angolok. A zsidó áldozatotokat az utóbbiak felszabadítják az előbbiek elnyomása alól, s ezzel a történelemnek ezen borzalmas botránya egyszer s mindenkorra felszámolódik. Nos, Kertész regénye felmondja ezt a megegyezést, mert lényegében hazug, manipulatív, a kérdéseket elkenő, eltorzító magyarázatnak tartja. A könyv ugyan megjelent, de a kritika, a kiadói propaganda nem törekedett ráirányítani a figyelmet. A mű elsikkadt a lágertörtenetek tömegében.? (A teljes szöveg itt). A mai értelemzéseket is megzavarhatja az a széles körben népszerű történelmi torzítás, hogy a zsidók (és romák) deportálásáért kizárólag a németek tehetők felelőssé, a magyar hatóságoknak, a lakosságnak pedig semmi köze nem volt az egészhez ? a Sorstalanságból (és oly sok más műből is) éppenséggel az derül ki, hogy a csendőrség és egyéb szervezetek is lelkesen vettek részt az Endlösung végrehajtásában, a zsidók kifosztásában. Éppen ezért érezték sokan ?kellemetlennek? Kertész sikerét idehaza.
A díj óta remélhetőleg sokan vették kézbe a Sorstalanságot, s egyéb Kertész-műveket ? és most már filmfeldolgozásban is elérhető az alapmű, bár inkább elolvasására buzdítunk mindenkit. Sokan sokféleképp értelmezték ezt a regényt, ám abban mindenki egyetért, hogy újszerű felfogásban beszél a Holocaustról. Mindenképp érdemes Kertész esszéit is forgatni, hiszen kíméletlen pontossággal fogalmaz a legkellemetlenebb témákban is (Holocaust, antiszemitizmus, nemzetfogalom, diktatúrák, stb.).
Egy szerkesztő visszaemlékezései
Ács Margit szerkesztő írta az első kritikát a könyvről, az ő visszaemlékezései is tovább árnyalják a képet: ?Kertész Imre az elkészült regénnyel először a Magvetőhöz fordult. Egy fölényeskedő, tökéletesen értetlen, az igazgató, Kardos György által aláírt levél kíséretében kapta vissza ? az esetet vagy egy évtizeddel később megírta a Kudarcban, sőt a kiadó levelét is közreadta itt. Lényegében azt vetette a levél írója (ki volt? nem tudjuk; Kertész Kardosnak tulajdonította a levelet) a szerző szemére, hogy ellenszenvet kelt az áldozattal szemben. Nézzük csak: ?azt még érthetőnek találjuk, hogy kamasz hőse nem fogja fel azonnal, mi is történik körülötte, de azt már nem tudjuk megmagyarázni, hogy a koncentrációs táborba érve miért látja gyanúsnak a kopaszra nyírt foglyokat. A rosszízű mondatok tovább folytatódnak: az arcuk sem volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan zsidóknak látszottak minden tekintetben. Magatartása, visszás megjegyzései taszítják és sértik az olvasót stb.? El lehet képzelni, hogyan fogadhatta ezt Kertész, miután szinte remeteként sok-sok éven át megszállottan dolgozott a kéziraton, végsőkig csiszolta, és kezdettől fogva szakrális szövegnek érzékelte. A Sorstalanság esetében is arról volt szó, hogy elemi fokon sértette azt a kenetteljes humanizmust, amivel a világ a koncentrációs táborok, gázkamrák emlékét befoncsorozta.
Kertész elég hosszú tusakodás után rászánta magát, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadónak is benyújtsa a kéziratot. Régi időkből volt valami emléke Réz Pálról, hozzá fordult. De lektorálásra nem ő, hanem én kaptam megbízást az illetékes főszerkesztőtől, Vécsey Iréntől, akinek egyébként szívügye volt a téma, és pártfogója lett a kéziratnak. Gyanítom, azért osztotta rám a munkát, mert úgy vélte, ez a kézirat egyike az akkor már szaporodó amatőr önéletírásoknak, amelyekben a deportálásukról vallottak a túlélők. Én pedig lektorként ismert voltam arról, hogy roppant tapintatosan adom vissza a kéziratokat. A kézirat annyira felzaklatott, hogy azonnal tudtam: írni akarok róla. Akkoriban sorozatosan jelentek meg a Magyar Nemzetben könyvrecenzióim, s arról a felismerésről, amit a kézirat sajtolt ki belőlem, számot akartam adni. Ezért a lelkes lektori javaslatom ellenére nem vállaltam a könyv kiadói szerkesztését, mert ellenkezett volna a szokással, hogy az ember olyan könyvről írjon kritikát, amelyért szerkesztőként felel. Gondos Ernő volt az első kiadás szerkesztője, neki is tetszett a kézirat. Ráadásul ő ideológiailag is valamiképpen ?fedezte? a kiadványt a felső hatóságaink előtt, hiszen párttag volt, sőt, illegális múltja volt. Lám, a sémákkal ennyire csínján kell bánni: a rendszer elkötelezett híve létére a Sorstalanságot mégis vállalta.? (Az interjú teljes szövege)
A Spiró-esszé
A könyv első komoly szakmai ?felfedezése?, rehabilitálása 1983-ban történt meg, amikor is Spiró György író egy egész oldalas cikkben írt a könyvről az Élet és Irodalom hasábjain ? akkoriban jóval szélesebb rétegek olvasták ezt a hetilapot, mint manapság, hiszen afféle ellenzéki fórumnak számított. E cikk ma is teljesen megállja a helyét, nem árt idézni belőle néhány lényeges megállapítást: ?Fokozatosan egyre mélyebbre merülünk a lágeréletbe, ahogyan általában megszoktuk a túlélők emlékiratai és regényei alapján, mégis, a regény első mondataitól kezdve valami mást kapunk, többet, mint szokványos regénytől, akár lágerregénytől is várhatnánk, valami lényegit, egzisztenciálisat: létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja, és amilyen még nem volt sem (láger) regényben, sem filozófiai rendszerben. Ez a robbantás azonban irodalmi módszerekkel történik. Regény tehát a Sorstalanság, csak éppen nem olyan.
Az alig háromszáz karcsú oldalnyi regény szövegének minősége tűnik szembe azonnal. Ennyire megformált, sajátos, kikalapált stílust nemigen olvasunk magyarul az utóbbi évtizedekben. A lényeg nem a stílus sajátossága, eredetisége, hanem funkcionalitása, és a regényen végighúzódó, természetesen csalafinta homogenitása. A szöveg kissé körülményes, túlpontosító, a mondatok ritmusa időnként megtörik, szinte gondolkodás folyik előttünk, ám valamely, eleinte nem könnyen meghatározható, magasabb szempont köré szervezve, visszatérő mondatkunkorokkal a gondolati egységek végén.
A létélmény tehát, amelyre a regény címe utal, korántsem egyértelmű. A ?sorstalanság? jelenti egyfelől ama meggyőződést, hogy ha volt sorsuk az embereknek valaha (ez korántsem biztos, de esetleg feltehető), akkor ma nincs: külső erők rángatják halálra ítélt bábként. Másfelől még sincs végzet az ókori értelemben, s nem is lehetséges, mihelyt az isteneket ? vagy az egy istent ? önmagunkba helyezve szemléljük, nincs tehát kívülről megszabott sors egyáltalán, s abban, ami mindig időben zajló folyamatban történik, az összes szereplő bűnös, bármekkora is a botrány. S minthogy a botrány nem tör ki, aki nem élte át: nem hiszi, aki átélte: elfelejti, ez a botrány tart és tartani fog.? (A teljes Spiró-cikk)
Mindenki véleményével szemben
Földényi F. László irodalomtörténész pedig így összegzi Kertész életművét: ?Miért tartom őt jelentős, nagy írónak? Egyetlen mondatban: mert vállalja annak kockázatát, hogy akár mindenkinek a véleményével szembeszegüljön. Bármiről írjon is ? a szabadságról, a személyiségről, a világ képtelenségéről, a boldogság útvesztőiről, a halálról vagy a transzcendenciáról ?, bámulatos képességgel tudja kiverekedni magát a megcsontosodott közfelfogás kelepcéiből. Ahelyett, hogy kielégítené az elvárásokat, olyan gondolatmenetekre és kijelentésekre ragadtatja magát, melyek, bátran merem állítani, titokban megütközést és döbbenetet váltanak ki sokakban ? Önökben éppúgy, mint bennem.
Számomra igazi próbatétel Kertész művészete. Mert bár őt olvasom, az ő élményeibe bonyolódom bele, közben az én lényemnek is eddig nem sejtett rétegei tárulnak fel, melyek akár ijesztőek is tudnak lenni. A Kaddis elbeszélője egy gyilkosra ismert magában; A kudarc hőse nemcsak börtönőr lett, hanem lélekben is hozzátorzult hivatásához; a Sorstalanság főszereplője ügyefogyott, mégis egyértelmű igyekezettel próbál fogvatartóihoz idomulni. Kertész Imre regényeit, naplóit olvasva én is egy idegenre, egy elvadult másvalakire ismertem magamban. Olyasvalakire, akit nehéz erkölccsel, jó szóval, észérvekkel megszelídíteni. Korábban nem sejtett rétegeket hoztak bennem felszínre ezek a könyvek. S létezik-e magány, mely ennél rémisztőbb lenne?
Kertész Imre mindenkinek a véleményével szembeszegül ? s közben az olvasót is kelepcébe csalja: benne is fölébreszti a mindentől való elkülönülés vágyát. Valamennyi művét olyan érzéssel tettem le, hogy valami bennem is menthetetlenül összekuszálódott. Engem is megigézett, sőt: vonzani kezdett a hiábavalóságnak az a mélységes átélése, amit semmiféle siker, ünnep vagy másmilyen eltérítő hadművelet nem tud feledtetni; megingatott a saját használatra gyártott s eddig elég jól működő meggyőződéseimben azt illetően, hogy mi a jó és mi a rossz. Végső soron pedig olyasmivel szembesített, amiről inkább nem is szeretnék tudni. Nevezetesen azzal, hogy ami megtörtént, ott, a lágerekben, a Sorstalanság helyszínein, korántsem ért még véget, s hogy a színfalak mögött továbbra is ott kísért egy szellem ? vagy inkább: annak hiánya, a kultúra hajdani szelleme helyén keletkezett vákuum ?, melynek valamennyien foglyai vagyunk. Akkor is, ha képesek vagyunk olyan illúziótlanul látni, mint Kertész Imre, és akkor is, ha nem akarunk látni, hanem a színpadi kulisszákat, világunk tarka önfeledtségét akarjuk egyedül létező valóságnak elfogadni.? (A teljes esszé)
Arról a tételről is szól a Sorstalanság és Kertész egész életműve, melyet az ókori kínai gondolkodó, Kon Fu Ce is a legelemibbnek tartott: a szavak jelentésének visszaállításáról. Különösen fontos ez olyan korszakokban, ahol a szavak jelentését megváltoztatják, kifordítják, végül pedig ellenkező előjellel használni kezdik őket. A huszadik század történelme sajnos bővelkedett ezekben a korszakokban: a Sorstalanság minden diktatúra embertelenségét meséli el, ezért felkavaró és felejthetetlen olvasmány.
