Két fiatal kritikus, Szabó Tibor és Szilágyi Zsófia írását közöljük, melyek Nádas Péter regénytrilógiájával kapcsolatban vetnek föl néhány fontos és érdekes szempontot ? a viták, az értelmezési kísérletek, a regény elhelyezése a magyar irodalomban nyilvánvalóan még évekig tart majd, ám e két recenzió olvashatóságával, gördülékenységével mindenképpen jó olvasmány. (Mindkettő a terasz.hu-n jelent meg).
Szabó Tibor: Konstrukció, siker, kudarc
?Bajban is lesznek vele a kritikusok?, mondta Csordás Gábor, a Jelenkor Kiadó vezetője Nádas Péter új regényéről a megjelenés előtt néhány nappal. És recenzens tényleg zavarban. Meg jó lenne felejteni is. Elfelejteni (vagy kizárni a tudatból legalább e szöveg írása idejére) a Párhuzamos történetek köré szervezett irdatlan méretű-mértékű promóciós nyomást, az interneten terjedő kalóz másolatok erősen reklám-gyanús botrányát, a kiadás finanszírozásával kapcsolatos közjátékot, a kiszámítható (és láthatóan kiszámolt hatású) első interjúkat, valamint azt a (szerzői megszólalásokból sugárzó) törekvést, hogy jó előre blokkolva legyen minden koherens olvasat. Távolodni kellene ezektől, mert a tudatos kiadói tevékenységből sajnos nagyon is egyértelműen kiderül, hogy a szöveg gazdái mit szeretnének olvasni recepcióként a háromkötetes óriásregényről. De hát a világból kilépni, persze, nem lehet.
Miközben a Párhuzamos történetek recenzálása saját jogon is, a szöveg immanens tulajdonságaiból adódóan is problematikus. Új reprezentációs stratégiát kíván (követel?), ugyanis az 1510 oldalnyi szöveg cselekményszerkezetét épkézláb módon összefoglalni képtelenség, illetve amit mégis el lehet mesélni, az alig visz közelebb a mű jelentésvilágához. Nádas regényének forradalmiságát (többek között) éppen az adja, hogy szakít a szöveget a kezdőállapotból a végállapotba algoritmusosan mozgató regénytechnikával, az önmagukban kompakt, transzparens történeteket elővezető fejezetek jelentős része (az egész mű felől olvasva) nem beágyazott, funkciótlan - pontosabban a funkciójukat nem az epikai indokoltságtól kapják. A mostanáig megjelent kritikák ezt nyitott szerkezetként emlegetik, de ennél talán többről is van szó. Az eddig megismert regényformáktól eltérően a Párhuzamos történetekben a művészi üzenet hordozóanyaga nem a szövegben kódolt, (valamilyen szempontból) egységes cselekményrendszer. (Amint az mára már közismert, a szöveg nem is rendelkezik zárt narrációs struktúrával.) A szerző láthatóan arra a felismerésre építette fel a mű koncepcióját, hogy az emberi elme az élményvilágán keresztül, annak segítségével közelíti (/érti) meg a világ elvontabb, közvetlenül nem megtapasztalható (vagy megtapasztalható, de nehezen értelmezhető) jelenségeit. Úgy tűnik, a Párhuzamos történetek egyes számú tézise az, hogy én mint ember azért viszonyulok a környezetemhez egy meghatározott módon: úgy, ahogy - mert azt éltem át, amit. Nádas azzal artikulálja művészi üzenetét, hogy egy élményvilágot teremt, olyat, amin keresztül egy bizonyos fénytörésben látszanak a regényben vizsgált kultúrhistóriai és pszichológiai jelenségek: a fasizmus, az árvaság, a szexualitás és homoszexualitás, a zsidóság európai sorsának kérdései, a gyilkosság és öngyilkosság borzalma. A szöveg egy Én-t, egy létezőt teremt az olvasóban, sokféle (nem egységesülő/szervesülő) élményekkel bírót, több helyen, több időben élőt, egy imaginárius személyt, aki a szöveg mondataiban nem jelenik meg, mégis: akinek a szemével láthatjuk az emberi természetet. Kérdés, hogy milyennek.
Ezt a szofisztikált, csavaros metakonstrukciót Nádas úgy tudja mozgásban tartani, hogy a szöveg a fejezetek (az egyes történetdarabok) szintjén csodálatosan tiszta, pontos. Mondatai többnyire rövidek, áttetszőek, mindig lehet tudni-követni, hogy hol járunk, hogy ki beszél, hogy mi történik, hogy melyik szereplő mire gondol, mit akar, miért teszi éppen azt, amit (az Egy családregény végére, illetve a Emlékiratok könyvére ezek nem voltak jellemzők). A narrátori hang nyugodt, távolságtartó, mindemellett képes arra, hogy az olvasó figyelmét folyamatosan lekösse. A regény helyzetleírásai részletezőek, a karakterek hitelesek - a teljes mű stílusa mesterien egységes. Gyanítható, hogy ez a mesterségbeli magabiztosság (ti. az, hogy Nádas a prózatechnikájával bármit el és elő tud adni elfogadhatóként) az egyik oka annak, hogy a regény néhány jellemzőjében végletesen torz, félrecsúszott.
Sok fejezet durván, igazolhatatlanul túlírt (a legszembetűnőbben Lippay Ágost és Mózes Gyöngyvér ágyjelenete, valamint Erna, Gyöngyvér és Bellárdi László véget érni nem akaró taxizása), óriási tömegű háttértudással, precízen elővezetett (érzékelhetően: kutatott) részletekkel terhelt. Nádas a Jelentés a Grunewaldi évről című írásában (A Párhuzamos történetek írásának körülményeiről számol be itt, ÉS, 49. évf., 40. szám) ezt a szövegbe pumpált tudásbázist a mű ?néma poétikai struktúrájá?-nak nevezi, és azt állítja róla, ?majdhogynem fontosabb (?), mint a [regény] hősei vagy a cselekménye?. A szerzői szándék, persze, érthető, és teljesen elfogadható az is, hogy mindez Nádas Péter számára lényeges, a munkáját segítő ismerethalmaz, ám az olvasónak aligha tud fontossá válni például az a tény, hogy a hullákat Németországban hány jegy alapján azonosítják (:tizenkettő), és hogy pontosan melyek ezek a jegyek - különösen úgy, hogy a történet szempontjából mindegy is tulajdonképpen.
A szereplők motiváltsága, érzékenysége az egész regényben túlhajtott, erőltetett. Az összes karakter sérült lelkű, cselekedeteik mindig jelentősek és következményesek, minden esemény a tragédia (de legalábbis a drámaiság) felé mozgatja őket, a regényvilágban nincs semmi ötletszerűség, könnyedség. Nincs benne tét nélküli élet. Hiába a nyitott szerkezet, a Nádas által létrehozott tér egy nagy börtön, olyan mégpedig, ahol a rabok egyetlen lépést sem tehetnek ellenőrzés nélkül.
Csordás Gábor a már idézett interjúban a Párhuzamos történetek könyörtelen humanizmusáról beszél. Nos, a könyörtelenséget, a szerzőnek azt az erős szándékát, hogy mindenképpen, és lehetőleg minden mondatban viszonyulni akar valamilyen módon az emberhez mint olyanhoz - azt hiszem, a regény összes olvasója érzékelni fogja. Humanizmussal viszont nem találkoztam ebben a műben. Mást tükröz a szöveg. Végig azt éreztem, hogy Nádas fél az embertől. Azért akarja annyira megérteni-megmagyarázni-láttatni, mert retteg ettől a fajtól.
Egy recenzióból minimálisan annak kell kiderülnie, hogy kinek érdemes elolvasni a művet. Nos, a szóban forgót gyengébb idegzetűeknek biztosan nem. De még az erős gyomorral rendelkezőknek se ajánlható széles körben. A tekervényes regénykoncepció és az irdatlan betűtenger miatt a Párhuzamos történetek nem tud egy jól feldolgozható, kompakt módon megélhető olvasmányélményt adni. Állásfoglalásra kényszerít, és helyenként valóban magával ragadó - de mindent elsöprő katarzist én legalábbis nem kaptam tőle. Nem ?üt?. Lassú is valahogy, és képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy a világa öncélúan, elsősorban a szerző szellemi gyönyörét szolgálóan aberrált. Gyanítható viszont, hogy a (szellemtörténeti értelemben vett) beágyazódása után (minimum két-három év) a Párhuzamos történetek mozdíthatatlan viszonyítási pont lesz a prózairodalomban, a regényírók jó ideig ehhez a szöveghez képest határozzák majd meg önmagukat és esztétikai törekvéseiket. De az efféle fontosság-jelentősség nem teljesen tiszta erény azért, már most (előre) terheli, nyomja össze a regényt önnön megkerülhetetlensége. A Párhuzamos történetekből (és a körülötte kialakított őrjöngésből) hiányzik a szabadság érzése, a derű, a mese öröme. És ez nagyon zavaró.
Szilágyi Zsófia: Párhuzamosok a végtelenben
Hangzatos kijelentések fonják körül, alig másfél hónappal a megjelenése után, Nádas Péter legújabb, háromkötetes regényét. Világirodalmi léptékkel mérve is egyedülálló, mondta a kiadója; háromszor szakad be alatta az asztal, remekmű, csoda, állították a kritikusai. Meg állítottak azért mást is: Margócsy István egy nagy író nagy kudarcát kívánta megérteni rendkívül alapos, tanulmánnyá terebélyesedő és szerkesztőtársai (részben) méltatlankodó margináliáival körülvett írásában, a 2000 című folyóirat decemberi számában.
A művet szinte kultikus tárggyá, szerzőjét pedig géniusszá változtató állításokat számok sorolása kíséri: 18 év, 1510 oldal, egy szeretkezés 50 (vagy 70, vagy 120 ? mindenki máshogy számol) leírása; irodalmárok vallomásai arról, hogy egyszer, másfélszer vagy kétszer olvasták-e már a művet. A kritikust térdre kényszerítő minősítések és adatok özönében, nagy érdeklődéssel figyelve nemcsak a művet, de a belőle kinövő helyzetet is, megfogalmazódott bennem egy valószínűleg az előzőeknél nem kevésbé sarkosnak, és talán meghökkentőnek tűnő gondolat: számomra most, ezzel a művel változott Nádas Péter élő, kortárs szerzővé. Hiszen az Egy családregény vége és az Emlékiratok könyve megjelenésükkor még teljesen érintetlenül hagytak, életkoromból következően, mire pedig egyetemistaként, majd később, úgy a kilencvenes évek második felében kritikusként a kortárs irodalommal foglalkozni kezdtem, ezek a művek az irodalomtörténet tárgyaivá merevedtek. Vizsgatételek lettek, a paradigmaváltás főszereplői, a Kalligram Kiadó monográfiasorozatának legvastagabb darabjában tárgyalt szerzőjük pedig mozdulatlan szoborként magasodott a mocorgó, alakuló, kísérletező, kudarcokba belefutó vagy a sikert élvező, helyüket kereső írók fölé. Sok mindent nem értettem ebben a kánon lényegének ellentmondó, hiszen az állandó változékonyságot befagyasztó buzgalomban, legkevésbé azt, hogyan váltja együtt a paradigmát két olyan, meglehetősen eltérő hagyományból kinövő, különböző beszédmódot érvényesítő mű, mint a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok könyve. (Esterházy és Nádas kizárólagossága és kikezdhetetlensége az előttem járó kritikus-generációk számára annyira evidencia, hogy amikor én hajdan, úgy 10 évvel ezelőtt, egyetemistaként egy beszélgetésben óvatosan megjegyeztem, bár jelentőségét nem vitatom, annyira szívemhez mégsem áll közel a Bevezetés a szépirodalomba, egy akkor ifjú kritikus azonnal rávágta: ja, akkor te Nádast szereted.) Mégsem gondoltam, hogy valaha abba a helyzetbe kerülök, hogy kritikusként kell megszólalnom Nádasról ? egyszerűen azért nem, mert az irodalmi életnek van egy sajátos, ki nem mondott, de annál erőteljesebben működtetett (bár, persze, kivételekkel finoman tarkított) rendje: ?nagy? könyvekhez a tekintélyes kritikusok rendelődnek, vagyis jobbára ugyanazok, akik az éppen létezőnek tűnő kánon kialakításához leginkább hozzájárultak. Így biztosíttatik, hogy maradjon minden a régiben, a tömbszerűen lezárt kortárs életművek pedig, különös módon, sokszor még a klasszikusokéinál is nehezebben nyílnak meg.
A Párhuzamos történetek Nádas életművének felnyitását teszi lehetővé. Nemcsak azért, mert mostanra már erőteljes vita alakult ki körülötte, de nem kis mértékben azért is, mert elidegeníthetetlen lényege a nyitottság, és nem pusztán a szerző által felvetett esetleges negyedik kötet miatt: az egyes történetek lezárása, lekerekítése is elmarad, és ezzel az élet és a történet viszonyának radikális megkérdőjelezése történik meg: ?Krónika helyett végül is inkább legendákat gyárt magának az ember, amikor egy másiknak elbeszéli az élettörténetét. Addig meséli, míg a hiteles előadástól ő maga felül a közös utópiának, miszerint az életének lenne kereken lezárható vége, valami kis poénja, végszava, tanulsága, ami a halálon túl is értelmet ad az egykori létezésnek.? (3/476.) Érdekes párhuzamként (jelezvén, hogy talán éppen most kezd egymás felé tartani két, számomra sokszor érthetetlenül egymás mellé rángatott párhuzamos), az Esti Kornél-történeteket író, tehát egy igen halvány szöveghatárokkal rendelkező, nyitottan maradt szövegkorpuszban megszülető hőst ?újraélesztő? Esterházy Péter egy nemrégiben adott interjúban arról beszélt, egyre inkább zavarja a történetek ?puha lekerekítése?.
Kosztolányi, egésszé formált regényei után a lezárhatatlan Esti Kornélba kezdett, majd elegánsan indokolttá változtatta a vég-telenséget: kihalt saját szövegfolyamából, ahogy tették ezt előtte-utána mások is. ?Talán nem véletlen, hogy a nagyság rendesen együtt jár a formátlanság illúziójával ? Ördögök, Bouvard és Pecuchet, A tulajdonságok nélküli ember, hogy néhány példát mondjak. Flaubert, Dosztojevszkij vagy Musil nem áll sorba ötösért ? vagy rádobja a cuccot a mérlegre, mint hentes a májat, és annyi-amennyi alapon vigyed, ha akarod (Dosztojevszkij), vagy azt találja ki, hogy kihal a saját művéből (Flaubert, Musil), ez még a legbecsületesebb változat, friss példa, jobb híján még Nádas is ezt találta ki, legalább is így tetszik az Ahogy tetszikben közölt kisinterjúból.? ? írta Németh Gábor még jóval a Párhuzamos történetek megjelenése előtt, egy a novellaciklusnak szentelt folyóirat-számban. (EX Symposion, 2004/46-47.) Mégsem ezt a megoldást választotta, mint mostanra már tudjuk, vagy mégis ezt: Nádas ?élővé válása? számomra részben éppen annak köszönhető, hogy nem keresett menedéket az emberi és írói lét a lezárhatatlanságot kivédhetetlenül zártsággá változtató végességében, hanem vállalta, hogy végignézi a kibontakozó vitát, amely, igyekezzék Nádas bármennyire is lefedni a regénye körüli teret, különböző interjúkban meghatározva az értelmezés lehetséges irányait, egyes részleteiben biztosan nem úgy alakul majd, ahogy ő képzelte vagy szerette volna.
Nem ötletszerűen emlegetem itt a novellaciklus hagyományát: a Párhuzamos történetek egyik műfaji előképe számomra vitathatatlanul a regény műfaját megkérdőjelező, az olvasót a Nádas által is kiiktatni próbált kauzalitástól a szöveg térszerűsége felé terelő, motívumokkal átszőtt novellaciklus. Persze, itt mindjárt közbe lehet vetni, hogy ez a könyv nem olyan, mégis azt gondolom, sokkal többet ér a magányos remekművé nyilvánítás hangzatos aktusánál annak végiggondolása, milyen irodalmi tradíciókat tesz elevenné Nádas kétségtelenül, hadd legyek most nagyon pontatlan, másmilyen regénye. Hiszen nem oktalan a XIX. századi orosz regényhagyomány emlegetése sem: nemcsak a Raszkolnyikovot és Porfirijt idéző Kienast-Döhring kettős vezet el Dosztojevszkijhez, hanem a lezárhatatlanság problematizálása is, hiszen, mint ezt például Lotmantól tudjuk, a klasszikus orosz regény markánsan eltér abban a nyugat-európaitól, hogy kikerüli a poén-szerű zárlatot.
1510 regényoldallal szemben egy 7000 leütésnyi kritika ? mintha nem egyforma méretű pályán játszanánk. Bár nem hiszem, hogy döntetlenre hoznám a meccset, ha én is írnék 1510 oldalt, a Párhuzamos történetek szerzője nem enged lemenni a pályáról, és arra kényszerít, hogy foglalkozzam vele tovább. Non finito.
A két kritika a terasz.hu-n.
