Király Márton: Második kiadás (Spiró Györgyről)

   
   Álomhoz hasonló érzés született meg bennem a novellákat olvasva. A történetekből kiragadott életciklusok olyan jellegzetes problémákat tárnak az olvasó elé, mint például a szüzesség elvesztése, a családi veszekedések, beilleszkedés egy idegen környezetbe vagy a hétköznapok frusztrációja. Ezek a töredékes motívumok teszik életszerűvé és mindenki számára, ha nem is könnyen, de érthetővé a novelláskönyv történeteit. Az ábrázolt helyzet olykor nem több egy-egy kimerevített, mindennapi életképnél, de a sokféleképpen szituált történetek között kohéziót teremt az író nagy erejű történelmi víziója, amely legtöbbször meglehetősen sötét, már-már apokaliptikus. Elvégre is a huszadik század által bőséggel szolgáltatott traumákat vetíti rá a leghétköznapibb élethelyzetekre.
   Hogy miről is szólnak ezek a novellák? Egy nagy szerelem emlékképeiről, válás utáni feloldhatatlan traumákról, egy régi borotva, - amit még apjától kapott a szerző - szembesítő erejéről, s amelyet majd a gyerekének szándékozik tovább adni, ha eljön az ideje. Álmokról, emlékekről, életképekről, az idő és az elmúlás feletti keserű tűnődésekről, iróniával átitatott kegyetlen önmarcangolásról.
   
   Álmodtam neked - mondja a kötet titokzatos címe, felidézve ezzel az olvasóban a nagy romantikus esztétikák alapállását: a szerző, aki természetesen roppant erőteljes szellemi-érzelmi életet él, álmát teszi a mű alapjává, de úgy, hogy e személyes élményét "neked", azaz az olvasónak ajánlja. A szerző úgy álmodik magának, hogy a megfogalmazott álom már az olvasónak szól.
   Az Álmodtam neked elbeszélései a realitás és a képzelet határán mozognak, önéletrajzi fogantatású novellának álcázzák magukat, ám sosem jutnak el a tiszta valóság, vagy a teljes képzelet síkjára. A személyes élet - Tandorival szólva - "talált tárgyai" önmagukban semmit nem szavatolnak, az igaz történet nem válik törvényszerűen igazzá. Amolyan nevelődési regény, amelynek értelmiségi hőse végigjárja a Kádár-kor "nagy generációjának" jellegzetes életútját.
   Az alaphelyzet látszólag egyszerű és átlátható: a szerző saját sorsanalízisén át tipikus kelet-európai létállapotokról rajzol meglehetősen ironikus és egyben ön-ironikus képet. Az olvasó eközben hajlamos azt hinni, hogy önéletrajzi elemekkel találkozik a kötetet olvasva, (mondván, jé, ez velem is megtörtént, vagy valami nagyon hasonlóról már hallottam). De mire gyanút fog, már rég az író képzelt világában bolyong, ahonnan a kiutat csak a szerző ismeri. A novellák gondosan megszerkesztett én-narrátora többnyire egyes szám harmadik személyben meséli történeteit. Azonban elbeszélt tárgyát önmagától elkülöníti, s mint külön eseményt veszi bonckés alá, és azt tárgyilagossággal, történelmi realitással jeleníti meg. A szerző az egyes novellákat erős, dramatikus mondatokkal indítja: "Megvettem a kenyeret, a sört, a felvágottat két személyre. A kötelet aznap sem vettem meg, de a szög helyét már kinéztem." (A masculinum felé)-, s többnyire váratlan fordulattal fejezi be. Így időnként a végkifejlet az értelmezés lehetőségeit jelentősen leszűkíti - egyetlen irányba tereli (Lék), vagy kifejezetten ellehetetleníti (Itthon).
   Spiró nemes egyszerűséggel tudatosítja bennünk, hogy az elmondottaknak a szerző jelöli ki a súlypontjait, vagyis a szerző konstruálja a történetet, azaz a szerzői döntés nem ruházható át a narrátorra. Ugyanakkor a szavak, szókapcsolatok néha olyan kontextusba kerülnek, hogy a "hagyományos" jelentésük mellé újabb értelmezési lehetőségek rendelődnek.
   
   A novelláskötet nyitányának (Utópia) sajátos fogantatástörténete megadja a tragikusan ironikus alaphangot. Az apa az első novellában még főszereplő: miután rájön, hogy a sors kegyelméből életben maradt a háborúban, elhatározza, hogy nem marad egyedül, utódokról gondoskodik, gyermekeket nemz. Kibotorkál a fürdőszobába, s egyenként, "gondosan, megfontoltan, ahogy mindig is dolgozott", kiszurkálja a polcokon heverő, a háborús években méregdrágán és persze feketén beszerzett gumióvszereket. Őt a kötet közepe táján (Apámmal a meccsen) már a fiú szemszögéből látjuk, amint a nagybeteg, rákos férfit a fiú focimeccsre viszi, hogy kiszakítsa néhány órára a betegség fogságából, ám fanyar és ironikus kommentárjai elárulják, hogy jó szándékú vállalkozása hamar kínos próbálkozásba fullad. A címadó novella (Álmodtam neked) is másról és másként beszél, hisz itt nem is a szerző álmodik, hanem haldokló apja, s az apa kínálja fel utolsó álmát író fiának, de mint megtudjuk: már későn. Előrehaladott betegsége miatt, már nem képes elmondani azt, amit el szeretett volna. Az apamotívum, akár a többi vezérmotívum, csak részekben, egy-egy novellában jelenik meg, ám mégis az egész egységben igen nagy szerepet kap.
   A másik fő vonulat, ami végigkíséri a könyvet, az a szerző életében megjelent szexualitás, a férfi-nő viszony. Valahogy jellegzetesen, szinte az összes szöveg hangulatát átjárja a korszakra, jellemző hidegség, félelem, bizonytalanság. A masculinum felé és a Hajdani sör íze című novellák ezeket a mindenki számára nagyon ismerős pillanatokat mutatja be. A megerőszakolt lány második nemi aktusa, az arra jellemző rideg és durva stílusban, de ugyanakkor lassan rajzolódik ki. Lassan kapjuk az újabb információkat a meglehetősen intim és személyes eseményről, ezáltal csak a legvégén világít rá a szerző a legfontosabb tényre, így az egész történet, (vagy epizód, annak ellenére, hogy nem tudjuk biztosan, van-e valamilyen hatással a többi eseményre, akár későbbi novellákra) egy új értelmezésben nyerhet megvilágítást. Majd rögtön utána következik a Hajdani sör íze, ami -az én értelmezésem szerint- nem véletlenül került A masculinum felé című novella mögé hisz a két írás meglehetősen szoros szálakkal fűződik egymáshoz. A nem kívánt terhesség megszakítása utáni pár órát stílszerűen csalódottnak és keserűnek ábrázolja. A szerzőben, mint jelen esetben a történet szereplőjében, ott van még a bizonytalanság, hisz érzi a lányon, hogy ő bizony megtartotta volna a gyereket. Belegondol, mi van, ha a lány csak átveri, és az abortusz csak színjáték. A szerző próbálja tévhitekkel és minden bizonnyal valótlan állításokkal ellensúlyozni a lány bizonytalanságát és félelmeit, bár ezzel inkább csak a saját lelkiismeretén szeretne könnyíteni.

   Volt egy novella, amelyet valahogy nem tudtam beilleszteni egyik csoportba sem. Ez pedig a Kísértetváros kapujában című. Egyszerűen és érthetően kezdődik. Egy pár turistaként érkezik egy elhagyatottnak tűnő, ismeretlen helyre. Csodálattal figyelik a "hatalmas, halott" várost. De nem mehetnek be, bármennyire is szeretnék, nem ismerhetik meg az ottani élet intimitását, apróságait, csak egy gyerekkel tudnak beszélni, akinek már a megjelenésén látják, hogy ő bizony bentről jött. Megvetéssel beszélgetnek egymással az író és a kölyök, mind a kettő a másik fölé képzeli magát. Kívülről nézve egy bezárt város ez, a kérdés csupán az, hogy ki is van bezárva? A mindenre kíváncsi érdeklődő, vagy a minden iránt közönyös, de a jelen tudásával megelégedő egyén? Be van-e zárva az érdektelen, ugyanakkor szabad-e az elégedetlen? A főszereplő mindenre kíváncsi, de így csak saját magát szorítja korlátok közé. A fiú viszont nem ismeri a határokat, nem tudja honnan kezdődik egy új világ, vagy hogy hol van vége az ismertnek, így ő határtalanul mozoghat saját képzelete síkján.
   Az általam először olvasott régebbi, így rövidebb verzió utolsó novellája, az Olvasóm című egyfajta ajánlás is lehetne a kötethez, ami segít megérteni az író legfontosabb gondolatát, az igazi olvasó hiányát. Engem leginkább a középkor magas Hölgy alakjára emlékeztet - természetesen azt lefordítva az irodalom nyelvére - az általa megfogalmazott, név nélküli egyén. Szerinte az igazi olvasó az, aki visszajelzés nélkül fogad be. Így az, aki ír, az nem lehet igazi olvasó és fordítva, mert az nem csak és kizárólag a jelen műre koncentrál, hanem mindig egy kicsit a saját nyelvén próbálja értelmezni azt. Nem keresi benne a jót, inkább a hasonlót, azt, ami neki is tetszik. Ezzel szemben az igazi olvasó, csak befogad, objektíven és minden oda nem tartozót kizárva szemléli a művet. Enyhe túlzással még akár az Isten és ember közötti létállapotot is feszegethetné az ábrázolt probléma. Az író sosem lehet olvasó, de az olvasóból még lehet író, igaz ezáltal el is vesztené addigi pozícióját. Az Olvasóm címszereplője a novella végére oly módon válik elvonttá, mint a remény Csokonainál.
   
   Spiró a történeteket, a jeleneteket a megszokottnál élesebben és nyersebben korlátozza a határhelyzetekre, a nyílt vagy éppen hogy elkendőzött, de lényegbevágóan meghatározó konfliktusokra, s az eddigieknél jóval keményebben, kíméletlenebbül, sokszor kegyetlenebbül mondja és mutatja ki az érintett jelenetek feszültségeit. Talán azáltal, hogy igen szűkszavúan és tömören fogalmaz, soha nem beszéli túl történeteit, történeteinek minden mozzanatát a pillanatnyi elbeszélő révén hagyja csak érvényesülni, s szinte semmit nem hagy meg a történetek saját tematikájának. Spiró nagy találmánya talán éppen az, hogy szövegeinek elbeszélője úgy mutatja, úgy állítja be magát, mintha külső szemlélője lenne életének s történeteinek. A történet akár fontosabb is lehetne az elbeszélésnél, holott a valóságban éppen fordítva jár el: novelláit mindvégig elbeszélőjének történet formáló és kommentáló, néhol ön-reflektív jelenléte uralja.
   Spiró az esetek többségében úgy tesz, mintha "csak" önmagáról és a megtörtént jelenetekről beszélne, és mindvégig a történetekre koncentrál. A történetek valóságát akarja éreztetni és érzékeltetni olyan elbeszélői pozícióban, melyet mind térben, mind időben roppant nehéz "valóságosan" elképzelni. A szerző elbeszélője az értelmezés során rögtön ki is emeli őket valós helyükről, az összefüggések sokszor alig láthatók és egyáltalán nem maguktól értetődőek. Spiró egyszerre játszaná el a szereplőt és a nézőt is. E játék következtében tudja novelláiban oly magabiztosan váltogatni a jelen idejű és a múlt idejű elbeszélés formáit, a visszaemlékezés és az álom jeleneteivel. Éppen ezért tudja mindezt a mai magyar novellisztikában kiemelkedő módon mind cselekményvezetésében, mind elbeszélői hangulatában egységesként bemutatni.
   Az egyetemesítést szolgálja továbbá a körülírás, a tulajdonnevek hiánya, a kulisszaszerű környezetrajz, "végül is mindegy hol, milyen korszakban, hogyan éli le az ember az életét, általában úgyis minden előfordul benne". Legalább olyan súlyossá válik a tanulságok levonása - "Rá kellett jönnie, immár mások helyett él" - mint az emberközi viszonyok visszafordíthatatlan változásai.
   Spirót az antropológiai értelemben vett ember érdekli. Eredendően megválthatatlan, indulatok vezérelte tragikus természetüket, vagyis a létezés tébolyának mibenlétét próbálja megmutatni működés közben.
   
   Élet és halál, pusztulás és fantasztikum, elemi indulat és gyilkosan ironikus létszemlélet sűrűsödik a kötet lapjain. A novellák látszólag szenvtelen objektivitása, tárgyilagossága, "kegyetlensége", egyszerre drámaian megrázó és üdítő olvasmány. Azt tudatosítja, hogy a realitásokkal a legnehezebb szembenézni.
   
    Forrásmunka:
   
   Csontos Erika: Ketten egy új könyvről - I, Élet és Irodalom
   Margócsy István: Ketten egy új könyvről - II, Élet és Irodalom