Kisinterjú Fruzsinával: Az özvegyek hallgatnak

Borzasztó volt a várakozás. A nappali lépcsőjén ülve néztem a tévét, Colombo, indult a felirat, hogy Beográdra ledobták az első bombákat. Először nem mertem elmondani, de azután másokkal beszélgetve megértettem, logikus volt a legeslegelső reakcióm: a megkönnyebbülés. Miért? Mert a félelmünk végre tárgyat kapott, nevet, megfogható lett. Azonnal telefonálni kezdtem, először is a Pöndölbe, ott voltak a barátaink, és amikor beszélni kezdtünk, ők még nem is tudtak semmit, nem tudták, hogy "elkezdődött", és akkor onnét, a telefonból hallottam meg életem első légvédelmi szirénáját. Közülük egyikkel azóta sem találkoztunk, eltűnt, a másik most a határon túl, de olyanok is vannak abból a társaságból akik elmentek, de újra itthon vannak. Az újvidéki ismerős már nem volt kapcsolható. Akkor éjjel takarítani kezdtem, hülye reflex, de a gépies mozdulatok azt sugallták, a dolgok mennek a maguk medrében.
   Hajnalban hallottam meg az első bombarobbanást, 30 kilométerre innét. Különös volt az első reggel, az átbombázott éjszaka után álltunk, mint a birkák, most mit is kell tenni?
   
   Öreganyám tanácsai kezdtek dolgozni bennem, ösztönök, tyúkanyóreflexek, és a düh hajtott, hogy a fenébe, akik ezt a nyakunkra hozták, azok miért nem készítettek fel bennünket, hogy ilyenkor mi a teendő, vizet engedtem, például... Kenyérért mentem, kísértem a lányomat az iskolába, sütött a nap, tanácstalanok voltak az ismerősök is. A gyerekek hamarosan jöttek visszafelé, napokig az volt a szabály, hogy csakis otthon lenni, vagy ha megszólal a sziréna, spuri haza.
   Legalább rakáson legyünk. Mikor? Miért? Nem kerestük a választ rá.

   
   Úgy tettem, mint aki nem fél semmitől. Az ő túlélési módszerük pedig az volt, hogy hittek nekem.
   
   Dehogy tört ki a vásárlási láz, akinek addig is volt miből, azok akkorra már tartalékoltak, akiknek meg addig sem, azok szóval, egy kenyér, egy tej, a négy joghurt. Tudom, gyufát azért mégis vettem, és gyertyákat. Iszonyú sok pogácsát sütöttem. Kerteztünk, egy időtlenséghez hasonló állapot szakadt ránk. Nekünk volt gázunk, főztem a szomszédnak, akivel addig épp csak köszöntünk egymásnak.
   
   Emberibbek lettünk. Na, persze, azután ismét a normális rendet vettük fel, ez is emberi, hogy ha a baj odébb, akkor már mindenki magának. Látod, nem reálisak az emlékeim. Mert az eszem az tudja, hogy iszonyú félelem dolgozott bennünk, de azoknak az élményeknek az érzelmi töltése valahogy lesüllyedt, eltemetődött, valamiféle önvédelmi mechanizmus hatására.
   
   Ez jön most elő lassan a "Fruzsinában", persze, nem csak erről fog szólni. Itt most csak arról tudok írni, ami beszéd közben, mostanában is naponta felmerül. Álltunk a kapuban, könyököltünk a kerítésen, eszementen sütött a nap, felettünk pedig húztak a repülők. A szembeszomszéd is a kerítésen könyökölt, átkiabáltunk egymásnak. Semmi sem volt fontos, semmi sem volt sürgős, semmiféle felelősség nem volt a saját sorsunk iránt. Azóta iszonyú sokat beszéltünk erről. Másokban is megvolt ez az érzet. Az ember hajt, mint az állat, tervez, kapar, törekszik, és egyszer csak háború lesz, rájön, hogy hülye volt, más értékrend szerint is lehetne, és jó lenne, ha nem sokkterápiával döbbentenék rá.
   
   Azelőtt sem, azóta sem hallgattam az egyik rádióállomást, csak a bombázások alatt, mert mindig gyönyörű zenét adott - csak akkor. És persze híreket, de a hírekre nem emlékszem, nem is kell, majd. Akkor pedig beleszakadásig hallgattam. Csak én a családból, de nem adtam tovább.
   
   Ez egy másik mese lesz, a hírek, a rémhírek. A mi házunkban minden háborúnk alatt tilos volt a rémhírek szórása, pedig abból volt a legtöbb.

A gyerekek miatt vigyáztam, és magunk miatt is. Talán ettől is volt, hogy rengetegen jártak hozzánk abban az időben. Kíméletlenül kidobtam a jajgatókat és a kárálókat. Éppen tegnap hozattam el az egyik ismerőstől egy hetilap 1991-től induló évfolyamát. Olvasom azokat a híreket is, amiket azóta vaskosan megcáfolt az idő. Nem bánom, hogy akkor nem tömettem a fejünket. Túlélés eszköze volt a "homokba a fejet".

Úristen, nem akarom én itt most elmondani, amit amott írok. Jó lenne, ha a válaszom után nem kerülnék a magyarázkodás kényszerébe. mert az ugye csak nem reális, hogy valakinek ilyen - milyen is? - élményei maradjanak, legjellemzőbbnek.

De bizony, ezek maradtak. Addig jó, amíg nem kísértenek, de biztosan fognak, a rémségekre gondolok Aki egyszer volt háborúban, az már soha sem szabadul tőle, csak a két háború közt élvezi a nyugalmat. Már amennyire lehet. Már amennyire nyugalom.

   
   Egy-egy háborút követően az áldozatok, a bűnösök, és maximum az árvák maradnak szem előtt. Az özvegyek valami okból nem beszélnek, vagy csak alig. Pedig minden háború halott asszonyokat, hozzátartozókat, szeretteket hagy hátra. Honnan indulsz, milyen kézzelfogható élmény indított, hogy egy ekkora munkába belekezdj?
   
   Nem ennyire bonyolult.
   Van egy hely, van egy állapot, vannak a lehetőségek. És valami franc van, ami belülről hajt a megírásra. Az "ekkora munka" már nem passzol ide. Nem is tudom, hogy mekkora, már ha munka ez, de mondom, nem az.
   Jól mondod, az özvegyek nem beszélnek. A háborús özvegyek főleg nem. De nem csak a beszédet lehet megírni. A hallgatást. Az özvegy pedig özvegy, ha háborús, ha nem. És asszony. Máris van kiindulási alap. Képzelj el egy kicsi öregasszonyt, akit egyetlen egyszer láttam, egy piactérre néző, igazi polgári lakás nappalijában csipkét horgolni, legalább harminc éve, ő is háborús özvegy volt.
   Abban az időben, amikor nem is használtuk az olyan kifejezést, hogy "polgári". Mit akarok ezzel? Ez is egy kapu, amin belépni gyönyörűség, mert nem tudhatni, hogy mit találok mögötte
   
   Az élményeket honnan szedem? Vagyok, onnan. Fülem, szemem van. Ha találok valamit, rohanok vele magamba, gyűjtögetek. Csak azt ne hidd, hogy ez amolyan tudatos dolog lenne. Gyerekkoromban öreganyám volt az, aki örökké hurcolt magával, mindenféle öregekhez, özvegyekhez. Volt ott oroszfogságba került férjét sirató is, meg mindenféle történetet mesélő asszony. Gondolom, azt hitték, hogy úgy sem érti, gyerek még. Ez én voltam, de akkor biztosan nem is értettem semmit, most meg csak emlékezem, de nem a tényekre, hanem a hangszínre, a szemükre, az érzéseikre.

Jól tudok hallgatni, ezért sokan és sokat mesélnek ma is, de ezek már másféle mesék, a tények elnyomják azt, ami nekem a lényeg lenne, hagyom, csak süllyedjenek, azután majd meglátjuk. Mostanában szívesen buszozom, egy aranybánya. A seftelők között mindenféle akad. Van, hogy egyetlen férfi sincs, csak nők. Azok aztán tudnak mesélni csak a csomagjaikat ne akarnák mindenáron rám sózni a vámnál. Mert én üres kézzel jövök-megyek. Élhetetlen vagyok, mondják rám.
   
   
   Láthatóan szakértőja vagy a magány finom rezzenéseinek, apró nüánszainak megfogalmazásának? Minek köszönhető ez? Magányos vagy?
   
   Szakértő jó lenne valamihez igazán "szakérteni". Persze, csak kerülgetném a választ. Nagyszülők, testvér, hatan voltunk összesen. Elképesztően zárt életet éltünk. Vendégség ritkán, apám egyke volt. Hozzánk szinte senki (vagy csak mivel nem hagytak nyomot bennem, nem emlékszem), öreganyámékhoz csak néhány öreg járt. Rengeteget voltam egyedül a szobában, és a kertben. Szerettem egyedül lenni, örökké olvastam. De viszont az bennem volt, hogy nagycsaládot akarok, amibe ugye nem csak a szülők, gyerekek, hanem sokkal szélesebb kör is belefér. Négy gyerekünk van, és az óriási ellentmondás: nagycsaládban nyugira lelni néha. Így jó. Nem vagyok egyedül, ez világos, de magányos sem vagyok, csak szeretem a csendet. Ezt értsd úgy, hogy reggel nem rádióra ébredek, nem a tévével alszom, és így tovább. Ellenpéldával könnyebben értetem meg: a környezetemben sokan egyetlen percig sem tudják elviselni sem a csendet, sem az egyedüllétet, mindig kell köréjük a védőhálóként szolgáló másik, és a hangok. Mert akkor nem kell önmagával foglalkozni az embernek. Nem szükséges a magában felmerülő, gyakran kellemetlen gondolatokkal, kérdésekkel bíbelődni. Pedig ha egyszer rájön az ember az ízére, az értéke is világos lesz előtte. Sok embert érzek magamhoz tartozónak, és viszont is így van. Barát az persze csak egyetlen egy van, nem is lehet másképpen, hiszen teljességgel kizárt, hogy egytől több legyen olyan, aki a legeslegjobban hasonlít az emberhez. A családom elfogad annak, aki vagyok. Szóval, nem vagyok magányos, egyedül pedig szinte soha, ami néha azért jó lenne, legalább néhány órára
   
   
   A magány és a szomorúság nem kimondottan attraktív - a bénultságának köszönhetően. Hogyan lesz "jól" olvasható könyv, ha nem térsz le esetenként a boldogtalan jelen sorvezetőjéről?
   
   De hát letérek és nem is boldogtalan ez a jelen. Ilyen. Ülök az ágyamon, iszom a kávémat, még macskanadrágban vagyok, köpenyben, jobb is, hogy a tükör messzebb van, olvasgatok, mindent egyszerre, rendszertelenül, szeszély, mikor mit esik jól. Közben szólnak a gyerekeim, akarnak valamit, telefon csörög, meg kell keverni az ételt, leszakad magától egy polc, a párom nem talál valamit Ez az Erika. Közben meg Fruzsina éli a már tőlem függetlenedni látszó életét, ki az a Fruzsina, ezt én sem tudom. Itt vannak a levelek, amik szerencsére elapadhatatlannak tűnő mennyiségben jönnek, én is írok. Hogy ez magánügy, magánélet? Ebből indulnak a körök kifelé amabba.
   És itt van valahol a "hogyan" is elásva, van aki érti.