Kiss László: Tiszatáj, 2002. október

Túlnyomórészt versek, mindössze egyetlen, igaz, hosszú novella (Jenei László tollából), memoár, nem kevés társadalomtudomány, Olexa József ijesztő arcokat felvonultató, borús hangulatú - gondolom - grafikái, kritikák jó kezekből, valamint a Diákmelléklet.
   
   
   2.
   
   
   Lövétei Lázár László versbeszélője súlyos betegségéről számol be Ahmatova olvasása közben, már a címben megjelenő szelíd iróniával, nélkülözve a tragikumot, ami ugyanakkor nem megy az emelkedettség rovására (Egy kicsit fáj). Ez jellemzi egyébként általában is a mostani versrovatot, különösen amikor a Parnasszus őszi-téli számához (is) kapcsolódva Orbán Ottót idézik meg. Kabdebó Tamás esszéje (Zengő kapufa) megrázó írás, tudván, hogy a szöveg a költő halála előtt született. Az Orbán-költészet fő tematikájaként a halál közelségének gondolatán való túllépést, felülemelkedést nevezi meg, hátborzongató, amikor például így: "Orbán igenis gondol a folytatással, és a halál-látó, halált-idéző tömény pesszimizmusa egy sajátmagára méretezett ruha, melyet persze a törvényszerű elmúlás szöveteiből szabtak." Nem mulasztja el megemlíteni az Orbán-líra kapcsolódását József Attila költészetéhez, a hatást, de szörnyű olvasni, ahogy következetesen és rendületlenül attilázik. Kabdebó Tamás mellett Gömöri György emlékezik Orbán Ottóra. Költőt temetünk című verse úgyszintén ironizál a pátoszon, a záró sorral azonban egyszersmind az iróniát is megkérdőjelezi: "raquo;mind elmegyünklaquo; - mint fájdalmas / gordonkahang, továbbzeng most a szó, / miközben odaátról biztosan kuncogva nézed / ezt a sok embert, akik meghatódnak / egy roppant (de mélyen igaz) közhelyen, / ami megszenteli a végső formaváltást." Kovács András Ferenc limerickjei közül, bár színvonaluk nem egyenletes, mindenképpen érdemes felidézni kettőt (összesen hét olvasható); eggyel teszek így: "Ide kaparták el Senecát / Hispán volt, de szekáns renegát, / Habár szent bölcselő, / De már nem bölcsel ő: / Nem nyalja több zsarnok fenekét!" (Falfirka Seneca síremlékén).

   3.
   
   
   Pomogáts Béla a lap Örökség rovatában egykori erdélyi mesterét, nagy idők nagy tanúját, Jancsó Elemért eleveníti fel. Az élményszerű, élvezetes beszámolónak induló visszaemlékezés a szöveg második felére az életmű tényeinek meglehetősen száraz és nem túl sokat mondó, helyenként önismétlő felsorolására szorítkozik - inkább lesz egy biztos vonalvezetéssel felvázolt pályakép, mint valódi memoár. A mester-tanítvány viszony ábrázolása, még ha három bekezdésig is tartott, életszerűbbnek, színesebbnek bizonyult, a Tudós Kolozsváron című esszé viszont így is sokat ad: Kuncz Aladártól kezdve Reményik Sándoron át egészen a kolozsvári magyar színház történetéig jutunk el. Pomogáts Béla tanulmánya (nem tudom, milyen műfaji besorolás lenne pontos) a transzszilvanizmus eszmeiségét mindvégig kritikával figyelő, marxista alapállásról induló erdélyi filológus-esszéistát mutatja be. Egy mondata: [Jancsó Elemér az] "irodalmat mindenképpen a társadalom életviszonyainak teljességében helyezi el, s nem kívánja az esztétikai jelenségek szűkebb körére korlátozni." Azért erről a szűkebb körről lehetne vitatkozni.
   
   
   4.
   
   
   Mint minden év, az idei is a centenáriumok jegyében telik. Terjedelmes, színes blokk a horvát-magyar kapcsolatokról, a rend kedvéért. Ha az ember Szegeden végzett, és történelem szakot végzett ott, Kristó Gyula tanulmányát olvassa el először. Jó, ha tudjuk: ilyen-olyan családi és intézményi viszonyok eredményeként mi, magyarok Könyves Kálmán királyunk uralkodásától, egészen pontosan 1102-től perszonálunióban éltünk horvát szomszédainkkal, nem sokáig, kábé 800 évig. A Magyarok és horvátok - 900 év kapcsolatai címre keresztelt rovat rendes kis művelődéstörténeti áttekintés; Fejtő Ferenc zágrábi "képeslapjaitól" a horvát himnuszon át Molnár Ferenc drámáinak recepciótörténetén keresztül egészen a Zrínyik és a Frangepánok sorsáig ismerős arcok és nevek tömege, nem feledve Miroslav Krležát, akinek a neve szinte mindenütt felbukkan.
   
5.

Kritikák - a lap szemléletének megfelelő csapásirányon haladva tovább - Csoóri Sándor, Kovács András Ferenc és Rába György köteteiről olvashatók. A leginkább figyelemreméltó a szegedi doktorandusz Tóth Ákos kevésbé alapos, mint inkább értékes gondolatok, értelmezési lehetőségek felvillantására épülő kritikája Kovács András Ferenc friss verseskötetéről (Aranyos vitézi órák), afféle elő-tanulmány.

    Szövege megingathatatlan elméleti alapokon áll, egyetlen hátránya, hogy mondataiban kevés a vessző, következésképp a különféle irodalomelméleti diskurzusok iránt kevésbé fogékony érdeklődőnek kitartás és türelem szükségeltetik hozzá. "Lassú olvasás".
   
   
   6.
   
   
   Megkockáztatom: ebben az országban egyedül Vadai István bír igazi diákmellékletet írni. Az itt megjelenő írások többsége erősen tanulmánygyanús, esetleg belletrisztikai mellébeszélés (esszé, mondjuk) - mindkét műfaj nyilvánvalóan értékes és jó, a maga helyén és idején. A Diákmelléklet viszont elsősorban középiskolások és tanáraik felkészítésére, egy szerző életművének a gimnáziumban tanultaknál valamivel mélyebb szinten való megismerésére szolgál (lehetőség szerint emészthető formában tálalva) - nem ritkán ráadásul olyan szerzőének, akit meg sem említenek a középiskolai négy év alatt, ahol is Weöresről egy-két szót talán tudnak még szólni az érettségi előtti fejetlenségben. Vadai István Babits Mihály Psychoanalysis Christiana című versét elemzi, ami jó alkalom arra, hogy szóba kerüljön a posztmodern fő fegyverneme, az intertextualitás (ennek és a Babits-vers kapcsán Mészöly Merre a csillag jár? című regénye), a középkori himnuszköltészet és az Amor Sanctus, Szent Ágoston és Az európai irodalom története, vagy Arany János és az asszonánc. Vadai alapos kultúrtörténeti beágyazottsággal vizsgálja a költeményt, precízen boncol, szinte sorról sorra halad, körbeszaglász, majd felhívja a figyelmet, azonnal kérdez, s már abban a pillanatban a választ is megadja, argumentál, precízen utal vissza és előre, végül következtet. Kár, hogy szövegét néhol megterheli a didaktikusság (ettől persze mit sem veszít értékéből), pl.: "[a] páratlan refrénsorokban megjelenő mi, illetve a versszakokban megjelenő többes szám első személy kollektív lírai alanyt jelöl. Valamennyiünket, akik Isten gyermekei vagyunk. Ebbe a többes számba beleértődik a lírai én is, vagyis Babits nem tesz különbséget, önmaga és a többiek közt." Ami problémás a lap ebbéli törekvésében: vélhetően kevés a gimnazista, aki látott már Diákmellékletet (egyáltalán: folyóiratot), és egy középiskolai tanárnak is nagyobb a kisebb dolga annál, hogy hetedik óra után könyvtárba vagy újságárushoz rohanjon, lévén, hogy a nap 24 órájából huszonnégyet dolgozik, mint általában mindenki ezen a becsületes világon. Így zárul be a kör, és így veszti létjogosultságát az ezt a pontot bevezető fanyalgás.