Legkedvesebb könyvheti könyvem 2002. Könyvhét * Susanna, a nevelőnő titkos erőkkel cimborált Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka, Magvető Kiadó, 2002. Mindjárt feltűnik, pedig még ki sem nyitottam a könyvet, hogy az enyhén misztikus, sárkányzölddel szűrt címoldalon paripák, férfi és női emberalakok futnak keresztül, olyan ritmusos sorozatot alkotva, hogy mintegy láncként kerítsék be a regény lapjait. A kígyó árnyéka kifinomult szerkezet, pontos, kimért, minden láncszemében eltervezett könyv. Egy eddig költőnőként ismert, ám immáron írónővé vált szerző műve. A háttérben talán valahol az ödenburgi tűztorony látható. Rakovszky Zsuzsa szülőhelye, Sopron. Nyilvánvaló, ám semmiképpen nem annyira kézenfekvő a magyar női irodalomban, hogy ne legyen megemlíthető: egy, a tizenhetedik században élő nő beszéli el emlékeit a regényben. Az emlékezés szerkesztett anyag, hiszen ugyan lineárisan halad, de mégis kihagyásokkal tűzdelt és Ursula Binder végül nagyjából harmincéves koráig meséli el életének eseményeit, holott hetven éves elmúlt, amikor írni kezd. Rakovszky Zsuzsa verseinek nőalakjainak megformálása lényeges szempontot adhat ahhoz - például a Hangok kötetből -, hogyan olvassuk regényének karaktereit, hiszen itt is szenvedélyes és szenvedő hangokról van szó, olyanokról, akik valamiképpen kívül helyezik magukat a társadalmon, valamilyen titok birtokába jutnak és nem igazán tudnak a "világ" tárgyiasságában feloldódni. Ezért úgymond csupán szemlélői azoknak az eseményeknek, amik velük történnek. A emlékezés műfaja csakis önreflexív tevékenység lehet, mert létrehoz egy önmagával dialógust folytató főszereplőt. A kérdés csak az, túl tud-e lépni a főszereplő, az emlékezés írója önmaga szemléltetésének tükör-csapdáin, más szavakkal, képes-e a történelem és az én az első személyű emlékezésen belül dialogizálni egymással? A kígyó árnyéka szerzője Ursula Binder, szül. Lehmann Orsolya 1666-ban, már öreg éveiben kezdi el írni életét, különös sorsát. Nyelvi forrása, mint írja, a korabeli széphistóriák. Ezeket szerette olvasni, mert azt gondolta, életének kronológiája, szenvedélyes, különleges, emlékezetes eseményei legalább annyira érdekesek, mint a történeti históriák, vagy maga a történelem. (A személy, az "én" mindvégig valamiképpen szemben áll a történelemmel Rakovszky regényében. Mintha azt kellene gondolnunk: lám, mennyi személyes sors bújik meg a kollektívvá formált történelmi események mögött. Ez a nézet enyhe romantikus gesztusokat és naivitást kölcsönöz a könyv beszélőjének. Könnyen az a - mondjuk így: nem éppen korszerű - érzésünk támadhat: az irodalom valamiképpen a személyesség, a vallomás helye kell, hogy legyen.) "ÖREGSÉGEMBEN GYAKRAN MÚLATOM AZ IDŐT OLVA- Rakovszky Zsuzsának, Ursula Binder "szerzőjének" olyan nyelvet kellet tehát rendelni hőse személyes életanyagához, amely kétszeres igénynek felel meg: a korabeli széphistória elbeszélői stílusának, és az emlékeit feldolgozó, írástudó, ám naiv, traumatikus élményeit a babona mitikus képeiben feldolgozó női hangnak. E tekintetben nem törekszik zökkenőmentességre a könyv, s néha kevésbé a széphistória és inkább az angolkisasszonyok, szolgálók, nyárspolgárok szabadon engedett metaforái ismétlődnek. Ám ezzel a "tudatos" és a regényen belül konzekvens gesztussal a preromantikus, az emlékeket a felvilágosodás racionalizmusánál korábbi állapotában begyűrűző tudás jöhet létre a közelmúltról. A közelmúlt így nagyon is jelen idejű a könyvben, s az emlékező én nyelvformálásban alig akad distancia jelen és múlt között. A múlt minden eseménye a jelen intenzitásával történik. Ebből ered az, hogy míg a könyv nagyjából az 1590-es évek elején kezdődik és a részletesebb emlékezetben - mely az apától és férjtől [egy és ugyanaz a személy] való elválásig tart, tehát 1622 év végéig - nem történnek különösebb ritmusváltások, így az emlékezés egy véget nem érő folyammá tornyosul, legalábbis annak érzetét kelti olvasójában. Egy példát hozva arra gondolok, hogy a kislány Orsicska ugyan azokkal a babonás képekkel beszél, mint a felnőtt, harminc éves Ursula és az 1666-ban hetven éves elmúlt özv. Binderné. Ha nem csupán a képek és metaforák mesterművének tartjuk A kígyó árnyékát, akkor mindjárt elérkezünk a referenciákhoz. Tér és idő mindvégig meghatározott. A könyv két város térképen játszódik, Lőcsén és Ödenburgban [Sopron]. A történelem viharai, Botskai, a pápisták és a lutheránusok harca, a törökök és a Habsburgok fenyegetései éppúgy írják a regényt, mint a személyes emlékezet. A két világ átjárja egymást, mint álom és valóság. Jelölő és jelölt. Ursula Binder álmai előrevetítik a későbbi eseményeket és nem is mindig különbözteti meg a "szerző" álmait a valóságtól. A regény ezért nemcsak önvallomás, hanem a tizenhetedeik századi okkultista és magnetikus ismeretszerzés könyve. Rakovszky anyaga széles metaforikus és szimbolikus anyagot mozgat, mondhatni az egész tizenhetedig század kulturális emlékezetének felnyitása történik meg könyvében. Ennek a régiességet imitáló, jelölő nyelvnek azonban még erősen a mítosz és az írás szoros kapcsolatának metaforáin belül kellett megszületnie. Nem véletlen, hogy Rakovszky kulisszatitka a szimbólumok elrendezésében, kölcsönösségében és felfűzésében lehet. A teremtett, a regény nyelvét létrehozó világ mindenek előtt jellemző építkezési formája, hogy dialogikusan jelent. Az egyes szimbólumok jelentéseit soha nem zárja le a regény. Itt csak néhány, a regényfolyam szempontjából a legfontosabb #8220;sűrű képet" emelném ki: Az első a KÍGYÓ hétszeri különféle feltűnése a regény folyamán. A kígyó veszélyt hordoz, mérge halálos lehet: #8220;S vajon igaz-e csakugyan, hogy a medve a fehér gyolcsnak, áspiskígyó a tulajdon árnyékának látására minden ok nélkül erősen fölindul?" [44] Orsicska egyik üldözője, a tatár, vagyis a katona, akinek végül nem sikerül megerőszakolni a lányt, szintén kígyóként jelenik meg [127]: "mint valami test nélküli, fekete kígyó" olyan volt az üldöző árnyéka. Máshol szó van róla, hogy a kígyó ijedős, oktalan állat, gyenge jellem, a bölcsesség ellentettje. Ne légy olyan, mint #8220;az áspiskígyó, mely a tulajdon árnyékától is felindul", figyelmezteti a képes beszéddel Orsikát keresztanyja [141]. A regény negyedik kígyója O. álmában jelenik meg, bár nem emlékszik pontosan, lehet hogy a valóságban is találkoztak. Pikkelyes bőre O. vállát érintette, éppúgy, mint később Niki, az unokaöcs, aki elveszi a lány szüzességét. Orsolya, mint kígyó a levedlett bőrét, hagyja el szülővárosát, Lőcsét. A kígyó tehát a kényszerű megújulás, a változás és az erotika jelölője. Ahányszor feltűnik, annyiszor módosul a jelentése. Orsolya Lehmann Ödenburgban már nem nevelt lánya apjának, az Arany Oroszlán patika tulajdonosának, hanem felesége. Az emlékezés tulajdonképpen szinte csak az apjával való viszonyra terjed ki, arra a nagyjából harminc évre, amíg együtt éltek. Lőcsén titkolózásra kényszeríti a családod Orsicska nem kívánt terhessége. A gyerek végül meghal, de apjával az ödenburgiak előtt házastársaknak adják ki magukat. Apja egy idő után nevelt lányával meg kívánja osztani ágyát, s Orsolya egy évtizeden keresztül szenved az egykori nevelőapa szexuális zaklatásaitól. Már leginkább csupán saját halát kívánja, amikor egyszer valóban szembetalálja magát egy áspiskígyóval. A kígyó itt először nem képzeletbeli, s nem csupán valaminek az árnyékaként jelenik meg. A találkozás tragédiája mégsem a gyors kígyómarás, mely Orsolyával végezhetett volna, hanem, hogy a kígyó elfordul tőle, s ezért mondhatni még a kegyes halált sem adja meg az állat az életében oly szerencsétlen Orsolya Lehmannak: A könyv szintén szimbolikus szerkezetbe rendeli a női szereplőket, akik Rakovszkynál tevékeny szereplői, sőt főszereplőivé válnak a könyvnek: szolgálóleányok, grófnék és nyárspolgárok, valamint boszorkányok. Tulajdonságaikra nézve ezek a nők a társadalom szemében durva, képmutató, kegyetlen feleségek, kurvák vagy cselszövő tudósok. Szinte nincs is úgymond pozitív hős. Az emlékirat valójában titkos tudások könyve. Tűzvész indítja az emlékezetet útjára és egy hatalmas, az egész városra kiterjedő tűz okozta pusztítás segít végül Orsolyának megszökni az apjával élt házasságából. Susanna, a nevelőnő vezeti be fiatal Orsicskát a tűzvész idején a boszorkányságok és a babonák világába. Később a családi barát, tudós Lang Mátyás tanítja alkímiára és a biológia rejtelmeire. Mátyást a regény végén, 1622-ben a soproni országgyűlés idején, amikor tíz év után meglátogatja Lehmanékat, hogy el ne árulja Lőcsén titkukat, Ursula apja [férje] meggyilkolja. Még Ödenburgban ismerkedik meg Ursula a Grófnéval, aki titkos tudós társaságok kulisszái mögé engedi be egy este. A titkok így valójában soha nem maradnak valódi kérdései a regények, sokkal inkább olyan nyelvteremtő erőként léteznek, melyek az emlékezetstruktúrát képeznek. Mintegy kívülről kezdik a láncszemek felépítését, s idővel egyre beljebb és beljebb juttatják az olvasót a történetbe. Így valójában maga a regény tekeredik kígyóként, s az az érzésünk, hogy mi is a kulisszák mögül látunk. A kígyó árnyéka szenvedélyes, női nyelvével képes elkápráztatni olvasóját, s elhitetni vele, hogy a titok közelében járt. |
