 |
A film a "nehézfiúkról" szólt: alkotói szerint nem megoldani akarta a börtönélettel vagy a bűnözéssel kapcsolatos problémákat, csak felvetette az ezzel kapcsolatos kérdéseket. A film operatőre Preszter Elemér, szerkesztő-rendezője pedig Sáringer Károly volt - mindketten székesfehérvári alkotók. Az adásba kerülés "ürügyén" Sáringer Károllyal beszélgettünk; nem is annyira a filmről, mint inkább annak létrejöttéről, az újságírói munka lehetőségeiről - és még sok minden egyébről.
- Kezdjük egy kis tanácsadással azoknak, akik úgy gondolják: szeretnének bekerülni a Magyar Televízió műsorába egy dokumentumfilmmel. Neked ez hogyan sikerült?
- Ha őszinte akarok lenni, azért könnyebben sikerült, mintha teljesen ismeretlenül jelentkeztem volna, hiszen én 1992-től 94-ig dolgoztam a Magyar Televízióban, és sok régi kollégám, barátom ma is ott van - őket kerestem meg. De én azt gondolom, hogy ha valaki egy jó filmet csinál, akár az utcáról is bemehet a dokumentumfilm-szerkesztőségbe: ha tényleg jó a dolog, akkor szerintem be is mutatják. Tehát nem olyan misztikus bekerülni, mint ahogy általában az emberek hiszik. Bár még egyszer hangsúlyozom: nekem ebben az esetben könnyebb dolgom volt, mintha vadidegenként kellett volna odamenni.
- Az első alkalommal, 1992-ben az utcáról mentél be?
- Akkor igen, bár ezt senki nem akarja elhinni nekem. Én mindig arról ábrándoztam, hogy tévézni fogok. Ennek néhány hónapos előzménye volt az akkori Fehérvár Televízióban, Baranyi Pál irányítása alatt. Aztán megkerestem Pállfy G. Istvánt, és megmondtam neki, hogy szeretnék a Magyar Televízióban dolgozni. Őt akkoriban éppen felfüggesztették, aztán amikor visszahelyezte a bíróság, szólt, hogy itt a lehetőség. Én sem akartam elhinni, hogy ez ilyen egyszerűen ment, de biztosan szerencsém is volt, mert éppen akkor kellett ember a Híradóba.
- Ez a korszak 1994-ig tartott. Utána hat évig megint álmodoztál, hogy egyszer újra a Magyar Televízióban dolgozhatsz?
- Igen... igen.
- De azért az "álmodozások kora" sem telt eseménytelenül.
- Hát nem. Majdnem két évig vezettem a West Deutsche Allgemeine Zeitung magyar lapjainak budapesti irodáját - aztán meg nem csináltam semmit, hogy őszinte legyek. Családi problémák miatt - írhatod nyugodtan - túl sokszor néztem a pohár fenekére ahhoz, hogy komoly dolgok akár csak a tervezgetés szintjén is szóba jöhettek volna.
- A klasszikus riporteri kérdés: mi a helyzet most?
- Ennek az időszaknak vége. Tavaly januárban visszamentem a Fehérvár Televízióhoz - köszönet Sipos József igazgatónak és az összes kollégának, hogy akkor visszafogadtak -, de igazából volt egy hallgatólagos megállapodásunk, hogy ez addig tart, amíg vissza nem tudok keveredni a Magyar Televízióhoz.
- Mennyire munkált benned a sértődöttség 1994-ben, amikor a sokáig tervezgetett, aztán megvalósult álom, a Magyar Televízióban való munkálkodás lehetősége egyszer csak elveszett?
- Ez azért nem egészen így volt. A közhiedelemmel ellentétben, bár kirúgtak harminc vagy negyven kollégát, Kakuk Tamás, Pachmann Péter, Kubinyi Tamás és én maradhattunk volna. De én egyrészt nem nagyon kívánkoztam olyan közegben dolgozni, ahol megtörténhetett, hogy negyed óra alatt kirúgtak vagy ötven embert. Másrészt meg olyan ajánlatot kaptam a West Deutsche-tól, amit egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Tehát ilyen értelemben nem volt okom sértődésre, mert saját döntésem volt, hogy nem folytatom tovább. Az viszont valóban bosszant, sőt ez kevés: méltatlannak tartom, hogy ha az ember bármit akar, csak politikai hátszéllel érhet el, még akkor is, ha ő maga Spielberg, vagy Fellini. Ezt kár is lenne tagadni, mert ez így volt, amikor és híradóztam, így volt a Horn-kormány alatt is, meg szerintem így van most is. |
