A Nyitott Műhelyben (Bp. XII. ker. Ráth György u. 4.) május 22-én, kedden 19.00 órától Petőcz András: A születésnap című regényéből felolvas: Vallai Péter színművész, emellett közreműködik a szerző is.
Ismertető a könyvről:
"A Nagy Fényképalbumban minden benne van, mondogatta mindig az apám, és nemcsak minden, de az egész életünk, mert a Nagy Fényképalbumból minden kiderül, az is, hogy kikkel és mikor voltunk együtt, és mit is csináltunk akkor, amikor együtt voltunk velük, és hogy valójában szerettük-e őket valamikor, avagy nem", meséli Tóni, a narrátor, aki meglehetősen különleges tulajdonsággal bír: nem öregszik. A regény, pontosabban szólva, a családtörténet mintegy 30 évet ölel fel, de Tóni megmarad annak, ami, vagyis gyereknek, aki a maga sajátos perspektívájából nézi a körülötte zajló eseményeket.
A születésnap a családfő, az apa születésnapjáról szól, mindenki erre készül, miközben a Nagy Fényképalbumot nézegeti. A fényképek az emlékek felelevenítésére is alkalmasak, és arra, hogy felidézzük, miként mesélte valamikor, illetve hogyan is mesélné az adott eseményt apa - ha itt lenne, velünk, családi körben.
A regény belső ideje, a 30 év, valójában mindannyiunk 30 éve - mi történt a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évekig, hogyan éltünk itt, Közép-Európában, Magyarországon, Budapesten, Óbudán vagy éppen a Balaton mellett.
Tóni, a kisfiú, mintegy "egy szuszra" meséli el a családi történeteket, beszélt nyelvi fordulatokkal, be- és kiszólásokkal téve még élvezetesebbé az olvasónak Petőcz András új regényét, A születésnapot."
Életrajzok:
Vallai Péter a Vígszínház társulatának tagja, Jászai-díjas színművész. Színházi elfoglaltsága mellett megszállott előadóművészeink közé is tartozik. Különösen kortárs írók, költők műveinek avatott tolmácsolója. Múlhatatlan érdemeket szerzett például Petri György, Esterházy Péter életművéből összeállított estjeinek előadásaival.
Petőcz András író, költő, szerkesztő Budapesten született 1959-ben. 1986-ban diplomázott az ELTE magyar-történelem szakán. 1981 és 1983 között a Jelenlét című folyóirat vezető szerkesztője. 1983-ban underground művészeti egyesületet és szamizdat lapot alapít,
Médium-Art néven, alternatív művészeti akciókban vesz részt, kapcsolatban áll az akkori demokratikus politikai ellenzékkel is. A nyolcvanas években csatlakozik az avantgarde párizsi köréhez, nemzetközi költészeti fesztiválokon szerepel, reprezentatív vizuális költészeti antológiát állít össze (Médium-Art, Magvető, 1990). 1990-1992-ig a párizsi Magyar Műhely egyik felelős szerkesztője. 1996-98-ig, illetve 2006 januárjától a Magyar Könyv Alapítvány egyik kurátora, 2002-től a Magyar P.E.N. Club alelnöke.
A másik programról:
Király Levente 1976-ban született Szegeden, a Magvető Kiadónál a Könyvfesztiválra jelent meg negyedik kötete, Nincs arany közép címmel. A szerzővel Sárközy Bence, a kötet szerkesztője beszélget.
Bodor Béla kritikája a kötetről a
litera.hu-n olvasható:
"Király Leventének eddig két verses- és egy paródiakötetét láttam (ezek közül a 2005-ös Szánalmasan közel volt a leginkább figyelemreméltó), és most, a negyedik kötetnél már végképp le kell tennünk arról a koncepcióról, mely szerint "a fiatal költő a saját hangját keresi". Nádasdy Ádám az előző könyv fülszövegében azt írta erről, hogy "olyan változatos ez a kötet, mintha egy hosszú svédasztalról lopkodna az ember, édeset, sósat". A Nincs arany közép ismeretében azt hiszem, hogy Király versről versre változó beszélőt szándékozik konstruálni, vagyis nem hoz létre a verseket rendszerbe kapcsoló architektúrát, nem alkot narratív alteregót és így nem számíthat arra, hogy egyfajta szövegek feletti autenticitás megkönnyíti a dolgát. Vagyis az a helyzet, hogy egymás után olvassuk a verseket, mintha mindegyikben elölről kezdődne a világ, és nem alkotunk képet a beszélőről.
Király kötetei olyanok, mint a sokszerzős antológiák; és ezen az sem változtat, hogy a szövegek diskurzust folytatnak egymással. Ezek ugyanis nem alkotói, hanem szerkesztői konstrukciók. Az az ötlet, hogy a Szánalmasan közel verseinek címe csak a tartalomjegyzékből derül ki, az egyes versek felett nem olvasható, vagy a Nincs arany közép ciklusrendje, ahol cikluscímekként nem egy emblematikusnak ítélt vers címe, hanem egy-egy verssor részlete szolgál, nem a versek elsődleges, nyelvi-gondolati rétegében mutat fel valamiféle egységet, hanem a szövegek egy-egy attribútumát emeli szerkezeti pillérré.
Vagyis nézetem szerint szó sincs arról, amit néhol olvastam, hogy tudniillik Király Kovács András Ferenchez és másokhoz hasonlóan a stílusparódia, imitáció és pastiche művelésével alkotna egyfajta proteuszi narratívát, és az idegen beszédrend felvételével folytatott szerepjáték fedné el személyes hangját és gondolatait. Hogy ez a sokféleség nekem miért nem tetszik, abban Orcsik Rolanddal értek egyet, aki az előző kötetről mondta: "...magán hordja az akármit, akárhogy kényelmét. (...) Gyakran túl szimpla megoldásokkal él a szerző, túl sok a fárasztó közhely, amitől semmitmondóvá, üressé válnak a versek." Hogy miért tetszik, az kicsit bonyolultabb dolog.
Mert persze mindez nem ilyen egyszerű. Királynak van stílus- és arányérzéke, és a paródiák írása is jó iskola volt, ha az eredménye nem is sikerült egyenletesre. Sokat tanult közben egyebek mellett Téreytől és főként a sokkal nehezebben analizálható Kemény Istvántól. Utóbbi stúdiumok eredményei mutatkoznak egyebek mellett az Éji dal (sokkal több mint) stílusimitációjában. Röviden úgy gondolom, hogy Király nem azonosul egyetlen mentalitással, hangulati alkattal és stílusiránnyal sem; sűrűn és szélsőségesen változik, hogy mit gondol a világról, hogy érzi magát benne, és hogy miként van kedve mindezt verssé formálni. A folyton változó forma, nyelv, poétika és tematika egyszerűen ezt a rapszódikus személyiséget foglalja nyelvi-művészi anyagba. Ha durvábban fogalmaznék, azt is mondhatnám, hogy ezeknek a verseknek a megszövegezője olyan személyiség, melynek nincs igazán összeszedett magja, pláne centruma, és a mindenkor-pillanatnyi impressziók és hangulatok képeznek alkalmi középpontot a vers nyelvi világában. Vagyis a versben ez az auktoritás nem megnyilatkozik, hanem létrejön; nem benyomásairól, hanem létéről tesz tanúságot. Legyen bár a tárgya Isten és világ kapcsolata, a szerről lejövő drogos közérzete vagy Samantha Fox csöcsei.
Meglehetősen korszerűtlenül hangzik, ha ezek alapján vallomásos, tanúságtevő és ironikusan is az élet alapkérdéseit tapasztalatai, élményei közvetítésével vizsgáló költőnek mondom Király Leventét; őszinteségre és pontosságra törekvő, közvetlen és érzékeny alkotónak. Ez a magatartás azonban megteremti a maga autenticitását, szemben minden narratológiai trenddel. És ahogy segít a költőnek, hogy versről versre felépítse magát, úgy versről versre próbára is teszi az elszántságát és komolyságát. Középszerű írogatásra, szolíd szövegtermelésre ez a pozíció alkalmatlan. Némiképp áttételesen erre is igaz, amit a költő a kenyérről szóló, a könyvnek címet adó háromsorosban ír:
Ha nejlonba teszem, megfonnyad.
Ha vászonba, kiszárad.
Nincs arany közép.
("én testem")
