Nem hiányzik semmi
A harmadik Forrás-nemzedék tagjaként aposztrofálta a noran könyvkiadó vezetőjét Kőrössy P. Józsefet Pomogáts Béla. A kalandos úton Magyarországra települt nagyváradi íróval erről, valamint a könyvkiadás, az irodalom-szervezés nehézségeiről és élvezetéről beszélgettünk. |
- Ennek a történetét megírtam már az Élet és Irodalomban évekkel ezelőtt, és feldolgoztam másképpen többször is. Volt egy nagyszerű nő, aki hajlandó volt áldozatot hozni értem (szó szerint kell érteni, voltak ilyen nők a hetvenes, nyolcvanas években), akár olyan áron is, hogy kellemetlenségei származnak belőle. A nagyváradi esküvőnkön nem volt tolmács, így akkori legjobb barátom, és esküvői tanúm kapta ezt a szerepet a román anyanyelvű, magyarul mit sem értő anyakönyvvezetőtől. (Ara-Kovács) Attila, jól hallottam, tolmácsolás helyet disznó vicceket mondott a - nem is tudom már - leendő, vagy már aktualizált feleségemnek. Én meg persze ideges voltam, hogy ebből mi lesz. Őket nem érdekelte. Orsolya magyar állampolgár, Attila hontalan, csak én voltam román, és különben is: nekik már mozijegyük volt valami Woody Allain filmre, amire, persze engem nem hívtak meg. Ez volt, talán ez volt a technikája. Évekkel ezt követően átjöhettem, és nagyon-nagyon nehezen a magyar állam el is választott bennünket egymástól valamikor a nyolcvanas évek közepén. Orsolyát azóta is becsülöm, és ami ennél is többet ér hébe-hóba látott barátok maradtunk. - A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek legelején ('82 márciusában jöttem át, addig külföldön egyszer, 1979-ben jártam, huszonhat évesen) hozzá, Nagyváradra hat irodalmi újság járt rendszeresen, és többet kaptam barátoktól rendszertelenül. Elő volt fizetve a Magyar Nemzet korábban az apámnak, én magam fizettem elő minden év novemberében a nagyváradi postán az Új Írásra, a Kortársra, a Nagyvilágra, a Kritikára, küldték az akkori Mozgó Világot, amelyben kisebb nagyobb rendszerességgel közöltem is. Eörsi, Barna Imre és Jávor István hozták a szamizdatokat, amiket mi Váradról tovább küldtünk, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre és később Bukarestebe is. Egy baráti Lada hozott Budapestre 1982 március 23-án. Előtte csajozás, éjszakázás és egyebek olyannyira, hogy amikor a megadott időpontban a határra értem, értünk, azt sem tudtam, mi van velem, hol, vagyok, és ki vagyok. Be voltam rezelve, az biztos. Ugyanis, és ezt most mondom el először: az én akkori kivándorló útlevelemet nem én írtam alá. Annak én csak az egyik betűjét írtam, azt sem tudom, hogy melyiket. Egy buliban, egyik előző éjszaka észrevettem, hogy nincs aláírva az útlevelem, holnap vagy holnap után meg utazom. Éppen annyian voltunk, ahány betűből a nevem áll. Megkértem a jelenlévő részegeket, hogy írjanak egy betűt a megfelelő helyre. Ezzel az útlevéllel azt követően, hogy áttelepültem még hónapokig jártam szorongva haza, mindig attól féltem, hogy na most lebukom, de sohasem buktam le. Amikor megérkeztem egy baráti Lada fedélzetén abba a városba, ahol, addig igazából csak órákat töltöttem, azt is turistaként, hála, befogadóimnak, rögtön otthon éreztem magam. Nem, fogod elhinni: bele csöppentem az akkori demokratikus ellenzék szeretett teljes ölelésébe. És ezt most nagyon komolyan mondom. Engem, Nagyváradon ők, és az Ilia Miska által küldött szegedi egyetemisták látogattak rendszeresen. Ők hozták az irodalmat, a szamizdatokat. Olyanokra, akik most nagy pofával emlegeti Erdélyt, meg az elszakadt honfiakat nem emlékszem. Sem erről, sem arról az oldalról. Nekem ezek, akik ma hangoskodnak, nagyon névtelenek. Én azokról, akik most olyan nagyszájú Erdély-barátok, akkoriban nem is hallottam. Barna Imre jött, Eörsi jött, Jávor István jött, Rékasi, Bika Juli, Szendrei Lőrinc, meg Sáska. Ezek a nemzetidegen, vagy idegenszívű kozmopoliták. Ők hozták a Csurka meg Csoóri legújabb könyveit, a néprajzi meg a világirodalmi lexikonokat, a vécépapírt, a kávét meg a sajtot erdélyi (nagyváradi) barátaiknak, így nekem is. Engem, ezek a mai nagypofájú magyarok elkerültek, nem hoztak se Csurkát, se Csoórit, se Konrádot, s Orwellt. Amikor átkerültem, nem voltam idegen. Teljesen természetes volt, hogy írásaim jelennek meg az akkori (hangsúlyozom: akkori) Mozgóban, olvasom a Magyar Nemzetet, és a HVG-t. Hiszen ezt tettem addig is. - Első hallásra pontosnak tűnik a kifejezés: elirodalomszervezem magam. Tény, hogy magamért, ha szeretném (és, őszinte leszek: néha szeretnék) se tudok tenni semmit. Nem mehetek oda egy rádiós újságíróhoz, hogy, öregem készíts már velem egy interjút, mert egy kurva jó könyvem jelent meg. El tudom vinni viszont, bármelyik szerzőmet, vagy a könyvét, mert azt hittel tudom ajánlani. És ezen van a hangsúly. Hogy merném a saját munkámról azt állítani, hogy tökéletes, ha tudom, hogy nem az. A szerzőim munkája, mi lehetne más, mint tökéletes, hiszen nem adnám, ki, ha nem hinném. Mi a francért adom ki, ha nem azért mert tudom hogy jó, sőt: az adott szerzőtől az a tökéletes mű az adott pillanatban. A sajátomról tudhatom-e azt egyáltalán, hogy jó, s ha netán tán tudom, akkor ajánlhatom-e a szerzőim műve előtt, helyett vagy azok után? Hoppá! Azok után. Szörnyű! Nem tudhatom, és nem ajánlhatom: Sajt menedzserem biztos, hogy nem lehetek, akkor, ha mások menedzsere is vagyok. Lehetek bárkié, sokké egyidőben, de a sajátomé is - nem! - A noran kiadónak négy állandó munkatársa van, köztük találsz szerződésest és alkalmazottat. Szerkesztői munkával külsősöket bízok meg, de a sorozatokat, amelyek jellemzik a kiadót, én szerkesztem, én állítom össze nagy-nagy élvezettel. Gyermekeimnek szoktam mondani, hogy az a jó, hogy én ezt nem tanultam, ezért aztán, hála istennek nem érdekel a filológia, azonban baromi kíváncsi vagyok, tehát mindennek naivan utánanézek. Érdekel az is, amit tudok, meg az is, amit nem. A noran kiadó sorozatai ismeretterjesztő szándékkal születnek. A magyar irodalmat terjesztem, terjesztjük, juttatjuk el olyan emberekhez is (hangsúlyozom: is), akiket egyébként ez nem érdekel. De ha már elolvassa, mondjuk Kosztolányi A részeg kutya c. novelláját, mert, mint kutyabarát ajándékba megkapta a kutyatörténeteket, akkor esetleg eljut, meg van az esély arra, hogy eljusson - nagyot mondok - az Édes Annáig is akár. S ezt hiszem minden sorozatunkat a sorozat szerkesztő kíváncsisága jellemez. Borzasztóan érdekel, hogy ki mit tudott mondani száz- százötven évvel ezelőtt, arról, amiről nekünk olyan nagyon magabiztos véleményünk van ma. Imádom, emberileg is közel áll hozzám, érzékenyen érint néhány nagyszerű ember és író gondolkodása, emberi és író magatartása, ami akkoriban nem sokat különbözött. Ilyenek Lovik Károly, Nagy Endre, Cholnoky László. De ne beszéljek mellé, imádom az első vonalat is. Kosztolányit, Móriczot, Karinthyt, Molnárt. Soroljam még. Nem csak az írókat szeretem, de az embert is, akik, hol megmutatkoznak, hol, meg rejtőzködnek, miközben valaki mást mutatnak meg. |
VENDÉGINTERJÚK Grecsó Krisztián (2003. 05. 10.) Peer Krisztián (2003. 04. 19.) Szilágyi Zsófia (2003. 03. 22.) *
|